You remain behind every smile

*a történetben említett betegség tünetei, valamint a kórház belső elrendezése nem minden esetben tükrözik a valóságot*

Szöulnak egyik szegletében egy kis család nemsokára egy újabb taggal bővül. Mindenki boldog és alig várja az új jövevényt. Jelenleg minden figyelem körülötte, és a kismama jólléte körül forog, még a fiatalabb testvéré is, aki mindennél jobban csodálja nővérét, és annak erős személyiségét. Az említett fiú, mondhatni csak egy átlagos főiskolás, akinek monoton hétköznapjai szinte párhuzamosan haladnak az ereszből lecsorduló friss esővel.

Itt nincs szó semmilyen természetfeletti tulajdonságokkal rendelkező emberről; ő is csak egy a sok közül, és talán épp ezért olyan különleges. Nem sokat hederít az élet komoly dolgaira, de talán még túl fiatal is ahhoz, hogy bármiért is aggódjon.

Ugyan akkor fiatal, alig múlt húsz, de már sok mindent megtapasztalt saját bőrén, amit viszont mindennapi súlyként kell a hátán hordania. Ott volt édesapja elvesztése, akit igaz, sosem ismerhetett, mert születése után két évvel eltávozott és túl kicsi volt ahhoz, hogy egyáltalán az arcára emlékezhessen. Édesanyja nem igazán szeret róla beszélni, elmondása szerint sosem volt jó ember, de ezt ő nehezen hiszi, bár nem is hihet nagyon mást, mivel már nem ismerhette. Ez után jöttek kisebb-nagyobb dolgok, amik után mindig maradt egy aprócska sebhely szívének különböző pontjain, amelyek idővel vagy begyógyultak, vagy még mindig ott díszelegnek. Ezeket az emlékeket egy ládában gyűjti lelkének legmélyebb szegletében, és igyekszik sosem elővenni őket, nehogy felszakítson egy már begyógyulni látszó sebet.

Most viszont, ebben az időszakban végképp nem szabad felemlegetnie őket és kitárgyalnia eme fájó emlékeket elméjében, mert már csak két hét, és nővére édesanya lesz. Ezzel kapcsolatban kismillió oka lenne a boldogságnak, de ő még is annak örül a legjobban, hogy végre nem ő lesz a legfiatalabb a családban.

*

Bőszen segédkezett édesanyjával együtt testvérének beköltözni ideiglenes kórházi szobájába egy hétfői napon. Az idő borús volt és semmitmondó; lógott az eső lába és a szellő bizonytalanul suhant át a magas épületek között – pont, ahogy Chanyeol szerette. Elmondása szerint ilyenkor az időjáráson tükröződnek elméjének elfojtott gondolatai, amik szürkék és baljóslóak. Nem volt ő ellene a napsütésnek és a madárcsicsergésnek; valahogy csak jobban meg volt barátkozva a hűvöskés, párás levegővel.

Mikor már megbizonyosodtak arról, hogy minden holmi a helyén van, az ápolónő olyan dolgokról kezdett el a két nővel beszélgetni, ami neki nem igazán tudta lekötni a figyelmét, így hát jobbnak látta, ha halkan kilépdel a szobából, valami más elfoglaltság után nézve az egyhangú folyosón.

Odasétált az üdítőautomatához, ami a folyosó közepén állt a fal mellett egymaga, és amit már idefelé is észrevett, csak nem volt bátorsága megállni mellette a nagy sietségben. Beletúrt nadrágja zsebébe, annak a reményében, hogy talál némi aprót, így meg tudja magát lepni egy kis kávéval, ami mellesleg nagy kedvence volt. Úgy tűnik, ma szerencséje van, mivel talált néhány érmét a kopott anyag sarkában, így most már csak az volt a kérdés, hogy melyik ízűt válassza.

- Narancsosat. – szólt egy kedves hang a háta mögül.

Azonnal maga mellé fordította tekintetét, mire megpillantott egy nála valamivel alacsonyabb fiút fehér kórházi hálóingben ácsorogni.

- Narancs? – kérdezett vissza.

- Az a legfinomabb. – mondta biztatóan.

Chanyeol úgy gondolta, hogy miért is ne próbálhatna ki egy új ízvilágot, bár amikor csak lehetett, ő a jól megszokott és bevált feketénél maradt. Bedobta a fémpénzeket, majd a kávé már ki is csöpögött a hangyányi résen, egyenesen az alatta lévő műanyag, eldobható pohárkába. Elvette a poharat és óvatosan belekóstolt.

- Finom. – bólogatott, közben még mindig az első kortyot ízlelgette.

- Nekem ez a kedvencem – mondta az idegen. – Vagyis... volt. – tette még hozzá halkabban.

A folyosó másik oldalán végig ablakok sorakoztak, alattuk gondosan rendbe tett fehér asztalokkal és székekkel. A hálóinges fiú lassan a legközelebbikhez sétált, majd helyet foglalt. Chanyeol hívás nélkül is követte és leült elé.

- Most már más a kedvenced? – kérdezte megfontoltan.

- Nem – mosolygott keserűen. – Már régen megvonták tőlem a kávét.

Az ismeretlen fiú csendben ült, közben kifelé meredt az ablakon. Chanyeol nem érezte magát kényelmetlenül ebben a hirtelen jött csendben, inkább csak aprókat kortyolgatott friss kávéjából, közben tekintetével elvándorolt a vele szemben ülőn. Bőre fakó volt, arca sápadt. Némiképp úgy festett, mintha a kinti időjárás emberi formát öltött volna. Megszerette volna kérdezni, hogy miért vonták meg tőle kedvenc italát, mert fogalma sem volt arról, hogy ilyet egyáltalán lehet. Aztán a második kérdése rögtön az lett volna, hogy miért tartózkodik itt, pontosabban, hogy milyen betegsége van, de tapintatlanság lett volna csak úgy feltennie ezt a kényes kérdést, ezért inkább jobbnak látta, ha csendben marad, követve a másik példáját.

- Baekhyun! Már megint hová kóboroltál? – hallották egy nővér hangját a folyosó végéről. 

- Azt hiszem, engem keresnek – állt fel a hálóinges fiú. – Örülök, hogy találkoztunk. – mosolygott vissza szelíden válla mögül.

- Én is!

- Mondtam, hogy ne nagyon kelj fel, így is eléggé le vagy gyengülve. – sétált felé a nővér, majd mellé lépett, hogy támogassa bal oldalát.

Hangja szigorúan csengett Chanyeol fülében, ugyan akkor érezni lehetett rajta az aggodalmat. Besétáltak a folyosó végi szobába, majd az ajtó becsukódott és hirtelen olyan üresnek érződött az egész épület.

*

Két nap múlva Chanyeolt ismét a komor épülethez vitték hosszú lábai, mivel nővére megkérte, hogy hozzon be neki pár könyvet és újságot, amivel elütheti a maradék időt gyermeke érkezéséig.

- Köszönöm. – mondta a nő, feljebb tolva magát az ágyon, mikor elfogadta a papírtáskát.

- Szívesen. Hogy vagy? – ácsorgott testvére, fekete pulóverben és kopott farmerben.

- Jól. Chan, megkérhetlek valamire?

- Persze, mi lenne az?

- Tudod, anyával nagyon sok név eszünkbe jutott már, de még nem tudtunk dönteni. Hogy őszinte legyek, nekem eddig egyik sem tetszett – mondta halkabban az utolsó mondatot. – Szeretném, ha te adnál neki nevet. – mosolygott visszafogottan.

- Én? – kérdezett vissza hitetlenkedve.

Nem gondolta volna, hogy ez a lehetőség neki fog megadatni, mivel egész eddig sem az anyja, sem a nővére nem kérte ki a véleményét a nevekkel kapcsolatban, ezért most hidegzuhanyként érte a kismama kérése. Őszintén, semmi ötlete nem volt, de úgy tűnt, hogy testvére nagyon örülne annak, ha ő adna nevet a babának, ami legbelül nagyon jól esett neki.

Mindig is nagyon jó kapcsolatot ápoltak, csodás gyermekkoruk volt; minden szabadidejüket együtt töltötték, bár a kisebb-nagyobb veszekedések és sértődések elkerülhetetlenek az olyan eleven és makacs testvérek között, mint amilyenek ők ketten voltak, de ezek sosem tartottak sokáig, mert pár óra elteltével már ismét a kertben felépített kis faházban játszottak naplementéig.

- Igen. Rád bízom.

- Rendben, gondolkodni fogok rajta. – bólintott, és halványan elmosolyodott.

Nem sokkal később egy nővér lépett be a kis szobába, és megkérte Chanyeolt, hogy legyen szíves távozzon, mert lejárt a látogatási idő. A magas fiú azzal elköszönt nővérétől és már be is csukta maga mögött az ajtót.

Mikor elengedte a kilincset és felpillantott a szürke padlóról, tekintete azonnal a szembe lévő szobába irányult, aminek éppen nyitva volt az ajtaja, ennek köszönhetően meglátta az ágyban feküdni azt a fiút, akivel tegnap összetalálkozott ugyan ezen a folyosón. Tekintetük pár másodperc múlva egymásra talált, és a beteg fiú is felismerte őt. Egy szende mosollyal köszönt neki, amit Chanyeol viszonzott is, majd elkezdett felé sétálni, mert úgy gondolta, hogy illetlenség lenne csak úgy szó nélkül távoznia.

- Szia. – köszönt fáradt hangon az ágyban fekvő.

- Szia.

Csendben besétált a fehér szobába, majd ahogy egyre közelebb ért, nem tudta nem észrevenni, hogy ez a fiú bizony cseppet sem fest jobban, mint pár nappal ezelőtt, mikor először látta, viszont van valami, ami ezt a gondolatot elhomályosítja; ez pedig minden bizonnyal a mosolya. Ahogy kedvesen mosolyogva köszöntötte őt csak néhány másodperccel ezelőtt, hirtelen olyan melegség járta át a mellkasát, hogy ez szinte teljesen kizárta annak a meglátását, hogy milyen gyengén is fest fehér takaró alá rejtett törékeny teste. A fiú feljebb tornázta magát, majd megtapogatta maga mellett az ágyneműt, jelezve Chanyeolnak, hogy nyugodtan leülhet.

- Köszönöm. – mondta, miután helyet foglalt.

- A nővéredhez jöttél?

- Igen, de honnan tudod, hogy a nővérem?

- Sokat szoktam beszélgetni az ápolónőkkel – mosolygott szemeivel. – Fiú lesz vagy kislány?

- Fiú. És te meddig maradsz itt bent?

- Nem is tudom. Ameddig azt nem mondják, hogy haza nem mehetek. – pillantott le ölébe, ahol éppen hideg ujjait gyűrögette.

- Ó, értem.

- Itt tanulsz a közelben?

- Igen, körülbelül negyed órányira innen. Ha gondolod és igényt tartasz rá, akkor benézhetek hozzád, mikor a nővéremhez jövök.

- Komolyan? Megtennéd?

Chanyeol tudta, milyen napokig egy kórházi ágyba kényszerülni, mivel alsós diákként sűrűn volt beteg. A létező összes vírust elkapta, és már attól is képes volt benáthásodni, ha valaki ráköhögött. Ez azt eredményezte, hogy sokat hiányzott az iskolából, és eltávolodott a barátaitól, ezért sokszor volt egyedül, mert már-már idegennek számított saját osztályában. Ha mostanában eszébe jutnak ezek az évek, már nem sok érzelmet váltanak ki belőle, de akkor gyermekként igen is nehéz volt megélnie ezt a nem is olyan ritkaságnak számító helyzetet.

- Persze – bólogatott, közben biztatóan mosolygott. – Ki szokott még hozzád jönni?

- Hát, amikor éppen bent vagyok, akkor a bátyám, de nagyon sokat dolgozik, ezért nem sokszor tud meglátogatni.

Baekhyun keserűen vallotta be az igazságot, és valójában nem is szeretett erről a számára kellemetlen témáról beszélni, persze már hozzászokott az évek során, hogy a bátyja az egyetlen, akire számíthat, és hogy neki igazából csak ő van az egész világon.

Ezt sosem vallotta be neki senki, de mikor már megvolt a magához való esze, tudta, hogy ő valójában egy nem kívánt gyermek volt szülei részéről, és hogy az ő születése után kezdtek el rosszra fordulni a dolgok. Közte és bátyja között tizennégy év korkülönbség van, ezért igazán sosem tudták megérteni egymást, és valahogy sosem tudtak semmi érdemlegesről beszélgetni, de az a láthatatlan testvéri kötelék mégiscsak ott volt közöttük, ezért amint lehetett – vagyis pontosabban, amint betöltötte tizennyolcadik életévét –, bátyja kérdezés nélkül fogta kézen az akkor még csak négy éves Baekhyunt és hátuk mögött hagyva szüleiket mentek el nagyszüleikhez, hogy végre teljes életet éljenek, ugyanis az idős házaspár nagyon jól gondjukat viselte, Baekhyun pedig egyenesen imádott ott lenni.

Bátyja elmondása szerint – és abból a beszélgetésből, amit egyszer sikerült kihallgatnia -, miután ő megszületett, szüleik még kevesebbet engedhettek meg maguknak, így egyre rosszabb körülmények lettek úrrá a családon, mígnem addig fajult a dolog, hogy a két szülő már nem is foglalkozott a még épphogy járni tudó kisgyerekkel és idősebb testvérével. Ezek után bátyja még jobban a szárnyai alá vette, és szinte ő nevelte fel teljesen egyedül, egészen négy éves koráig. Bár nem sok mindenre emlékszik belőle, mivel még nagyon kicsi volt, hála testvérének, ő sosem vett észre semmit ebből a hatalmas nyomásból, és teljes gyermekkora lehetett. Tudja, hogy nagyon hálás lehet neki, és szüleivel azóta nem is találkozott, de mikor egyszer róluk kérdezősködött nagymamájától, amikor körülbelül tizenkét éves lehetett, az idős asszony csak annyit mondott neki, hogy ne foglalkozzon olyan emberekkel, akik vele sem foglalkoznak. Ez akkor olyan furcsán csengett a fülében, mivel akkor még nem tudta, hogy mi is folyik körülötte, de ezt a kijelentést mára már teljes egészében megértette.

Sajnos azóta nagyszüleit már nem tudhatja az élők között, éppen ezért dolgozik bátyja olyan sokat, hogy beteg testvére sose szenvedjen hiányt semmiben, és fenntartsa azt a nagy és otthonos házat, amit az idős házaspár rájuk hagyott.

Chanyeol pár másodpercig nem felelt, de úgy érezte, hogy a csend már kezd túl hosszúra nyúlni, ezért végül mégis megszólalt.

- És mit szoktál csinálni szabadidődben? Gondolom, nem lehet valami izgalmas csak úgy itt feküdni. – nézett végig a fehér szobán.

- Szeretek olvasni és klasszikus zenét hallgatni.

- Klasszikus zene?

- Igen, megnyugtat – felelte halkan. - És te?

- Én is szeretek olvasni, bár elég válogatós vagyok, ha könyvekről van szó. De tudok zongorázni.

- Tényleg?

- Igen. Ha szeretnéd, eljátszok neked valamit, ha kiengednek. – mosolygott kedvesen.

- Rendben! – vigyorgott, talán ma először.

Chanyeolnak volt egy nagyon hasznos és szép tulajdonsága, mégpedig az, hogy szerette bármilyen ok nélkül felvidítani az embereket, persze nem is nagyon kellett megőröltetnie magát, mert kedves és közvetlen természete amúgy is mosolyra bírta a legtöbb embert. Most is hű volt önmagához, ezért gondolkodás nélkül ajánlotta fel szabadidejének egy töredékét a beteg fiúnak. Még mindig nem volt mersze megkérdezni tőle, hogy miért tűnik olyan gyengének és sápadtnak, de úgy gondolta, hogy talán most ez a legkevesebb; ameddig így mosolyog, addig számára mindegy, hogy milyen betegsége is van.

*

 Másnap ismét a kórház nyomasztó folyosóin sétált, de ezúttal nem a nővérét jött meglátogatni, hanem másvalakit. Halkan kopogott az ajtaján, majd lenyomta a kilincset és egy széles mosollyal átlépte a küszöböt. Megpillantotta Baekhyunt az ablak előtt ácsorogni, ahogy kifelé mered az utcára, elnézve az embereket és a járműveket.

- Szia.

- Szia. – fordult meg lassan, és az ő arca is pillanatok alatt felderült.

Ma egy kicsit mintha jobban nézett volna ki, mint tegnap. A napsugár fényesen csillogott arcbőrén, ahogy átvilágított a vastag üvegen, így még szebbé téve amúgy is csinos arcát. Kipihentnek látszott, aminek Chanyeol csak örülni tudott. Közelebb sétált, addig Baekhyun leült az ágy szélére és arra várt, hogy a másik helyet foglaljon mellette.

- Hogy vagy? – kérdezte miután leült.

- Kicsit már jobban érzem magam.

- Ez azt jelenti, hogy haza fognak engedni?

- Nem hinném – mosolygott halványan. – A nővéredtől jöttél?

- Nem, ma csak hozzád jöttem.

- Csak hozzám? – kérdezett vissza bizonytalanul.

Nem volt ő ahhoz hozzászokva, hogy ilyen sűrűn látogassák, amikor éppen itt tartózkodik az épület falai között. Volt olyan is, amikor egy hétig bent volt, és bátyja egyetlen nap sem tudott bejönni a sok munkája miatt, de ma ez a negyedik napja itt, és Chanyeol már másodszorra jött el hozzá. Nem mondhatni, hogy ismerik egymást, de Baekhyun kifejezetten élvezi a társaságát, és legalább segít neki megfeledkeznie erről a szörnyű betegségéről, ha akár csak egy pillanat erejéig is. Ha végre kiengedik, az lesz az első dolga, hogy ezt valahogy meghálálja.

- Igen – bólogatott. – Esetleg nincs szükséged valamire az automatából vagy egy közeli boltból? Szívesen hozok neked.

- Nem, köszönöm. Csak azt ehetek, amit hoznak nekem.

- Ó, értem, rendben.

- Nekem bőven elég a társaságod. – mosolygott kedvesen.

Chanyeolnak még sosem mondtak ehhez hasonlót; még sosem éreztették vele, hogy mennyire fontos is az ő jelenléte, bárkiről és bármilyen alkalomról is legyen szó. Úgy érezte, ha csak ennyi kell ahhoz, hogy ezt a gyengélkedő fiút mosolyogni lássa, akkor szívesen elüldögélne itt akár egész nap, de persze ez nem volt megvalósítható. Most, hogy ezt már tudta, sokkal jobban érezte magát, mint eddig bármikor is a nap folyamán.

*

Baekhyun igazából egy nagyon érdekes ember. Nem sokszor mondja ki azt, amire gondol, a legtöbb dolgot inkább magában tarja, vagy azért, hogy ne okozzon kellemetlenséget, vagy csupán azért, mert nem érzi úgy, hogy ki kellene mondania őket. Az évek során megtanulta, hogy néha igen is jobb, ha hallgatunk néhány dologról, és azok végül kimondatlanok maradnak. Megtanulta elfojtani őket egy magabiztos mosollyal, és úgy gondolja, hogy ez így is van jól.

Pontosan két éve annak, hogy kiújult nála a betegsége, azóta folyamatosan gyengélkedik és ingázik a kórház és otthona között. Egyébként is elég gyenge a szervezete, így ő már megsem lepődik azon, hogy ilyen sokszor és egyre többször tartózkodik a fehér falakon belül.

Mégis, legjobban nem magáért, hanem bátyjáért aggódik, mert azért valami csak van, amiben hasonlítanak, ez pedig az, hogy nem jók az érzelmeik kimutatásában, de mindig árnyékként védelmezik szeretteiket, bármiről is legyen szó. Baekhyun tudja, hogy bátyja teljesen össze fog omlani, ahogy egyre csak telik az idő, ezért semmiképpen nem akar teher lenni számára, így határozta el, hogy ő bizony pozitívan fog állni az élethez a kialakult helyzet ellenére is.

Ugyan legbelül ő is tudja, hogy ezzel nem csak magának, de a környezetének is hazudik, viszont ő mindent úgy akar megélni, hogy arra örömmel gondoljon majd vissza az utolsó percekben.

*

Péntek délután szokatlanul jóra fordult az idő, ezért Chanyeol elhatározta, hogy szabadidejében ellátogat Baekhyunhoz, aki mint mindig, biztos most is örülni fog váratlan érkezésének. Besétált a kapun, és épphogy megtett pár lépést, egy ismerős hang megszólította.

- Chanyeol!

Körbenézett és megpillantotta újonnan szerzett barátját, akit bár csak néhány napja ismert, mégis olyan közelinek érezte magát hozzá.

- Baekhyun? Hát te?

A fiú a kórház tarka virágokkal borított kertjében üldögélt egy zöldellő bokor melletti padon, ahová halványan nyújtóztatta sugarait a nap. Kórházi piszamát viselt egy fehér pulóverrel, lábain szürke papuccsal. Közelebb sétált, majd leült mellé.

- Szia.

- Szia. – mosolygott.

- Hogy vagy ma?

- Egész jól. Megkértem a nővért had jöhessek ki felügyelet nélkül. Szeretek a szabadban lenni. – szagolt a levegőbe, közben enyhén lehunyta pilláit.

Chanyeol nem szólt semmit, csak a fiú arcvonásain pihentette tekintetét, ahogy azokra ráesett a gyenge délutáni napfény. Bár bőre még mindig fakó volt, kezei hűvösnek látszottak, szája itt-ott cserepes volt, de neki akkor is valahogy gyönyörűnek hatott. Rövidke szempilláin megcsillant egy-egy kósza napsugár, világos hajának rendezetlen szálaival eljátszadozott a szellő.

Csak csendben ültek, de ez többet ért minden szónál. Így egymás közelségében kevésbé érezték magukat üresnek; ilyenkor olyan volt, mintha valami beléjük költözött volna. Néhány hangosabb lélegzetvétel, néhány lopott mosoly és halk nevetés. Elnézték a pillangókat, ahogy a levegőben táncolnak, és a hangyákat, amint azok az elszórt morzsákat gyűjtögetik serényen.

- Azt hiszem jobb lesz, ha bemegyek. – szólalt meg Baekhyun.

- Valami baj van? – pillantott rá aggodalmasan.

Tekintete elsötétült, de mielőtt válaszolt volna, már fel is állt, és azzal a lendülettel ment volna vissza az épület ajtaja felé, de hirtelen fájdalmat kezdett el érezni tüdejében, ezért megtorpant, majd megkapaszkodott a pad háttámlájában, tenyerét pedig mellkasához kapta. Chanyeol erre azonnal mögé lépett és átkarolta derekát, mert attól félt, hogy netén összeesik. Hirtelen akkora mennyiségű aggodalom kerítette hatalmába, hogy nem is tudta, most mit is kellene tennie pontosan.

- Jól vagyok, minden rendben. – mondta enyhén remegő hangon.

Megpróbált felegyenesedni, de lábait elég gyengének kezdte el érezni, így az volt a szerencséje, hogy Chanyeol ott állt mellette és karjaival támaszt nyújtott neki.

- Foglak. – mondta.

Ez után a fájdalom szűnni kezdett, engedett ujjai szorításán, és úgy érezte, hogy lábai is kezdenek engedelmeskedni neki. Rendezte vonalait, majd lassan felegyenesedett.

- Most már jól vagyok, köszönöm. – mosolygott ismét.

- Biztos? – nézett még mindig aggódva.

- Persze, semmiség – mondta lágy hangon, közben bólogatott. – De tényleg be kellene mennem, már egy ideje kijöttem.

- Jó, akkor felkísérlek.

- Dehogyis, nem szükséges. – tiltakozott.

- Most komoly? Az előbb majdnem összeestél és most arra kérsz, hogy ne segítsek? – kérdezte hitetlenkedve.

- Hát, ha annyira szeretnéd. – mondta meggondoltan.

- Gyere, menjünk.

Ezzel Chanyeol belekarolt az alacsonyabb karjába, hogy biztosan azonnal tudjon reagálni, ha netán Baekhyunnak megint fájdalmai lennének. Az előbb nagyon megijedt, még mindig fogalma sem volt arról, hogy mi is történhetett pontosan, de eszébe jutott, hogy mi van, ha Baekhyun nem is akar róla beszélni, ezért inkább csak csendben sétált mellette és leste minden lépését. Nem akart arra gondolni, hogy a másiknak talán valami komolyabb baja is van, azért gyorsan elhessegette ezeket a sötét gondolatokat, és próbálta a legjobbat remélni.

Eközben Baekhyun azon gondolkodott, hogy talán mégsem volt olyan jó ötlet nem bevennie a reggeli gyógyszereit, és talán nem kellett volna őket a kukába hajítania. Erről nem szólhat egy szót sem, még Chanyeolnak sem, bár itt most ő az egyetlen ember, akivel normálisan tud kommunikálni, és az egyetlen, aki nem kezeli úgy, mint egy nyomorékot. Ugyan a nővérek nagyon kedvesek vele, de azért még sem olyan megértőek.

Visszasétáltak a fehér, tiszta szobába, ahol Baekhyun befeküdt az ágyba, betakarózott, Chanyeol pedig leült mellé.

- Biztos minden rendben? – kérdezte még egyszer, hogy megbizonyosodjon róla.

- Persze. Mondtam már, semmiség. – mosolygott fáradtan.

- Nem festesz valami jól.

- Csak kicsit álmos vagyok. – pislogott hosszúkat.

- Akkor hagylak pihenni. – állt fel.

- Rendben.

Elbúcsúztak, majd Chanyeol becsukta maga mögött az ajtót és ugyan még mindig aggódott, de úgy látta a legjobbnak, ha hagyja Baekhyunt pihenni, így távozott az épületből.

*

Hétfőn megtudta, hogy igen elfoglalt lesz a héten az iskolai teendői miatt, ezért szomorúan vette tudomásul, hogy lehet, csak a hét vége felé tud megint bemenni a kórházba, hogy meglátogassa Baekhyunt, aki iránt az aggodalma még mindig nem csillapodott. Mikor utoljára látta elég rosszul festett, ezért már alig várta, hogy újra lássa őt, és megbizonyosodjon jóllétéről, de a nem várt teendői elveszik az összes idejét, ezért beláthatólag nem fog egyhamar eljutni még a kórház utcájába sem.

Szerda délután azonban be tudott sűríteni két órányi szabadidőt, ezért nem is volt kérdés, hogy azt az időt hol is töltse el. Léptei csak úgy visszahangoztak a kopár épület falai között, majd mikor felért a megfelelő emeletre, rögtön sietett is a folyosó végi szobába. Bekopogott, de nem válaszolt senki. Azt gondolta, hogy biztosan alszik, ezért elgondolkodott azon, hogy tényleg be kellene-e nyitnia. Végül hangtalanul lenyomta a kilincset és belépett a homályos szobába, de ott nem volt senki. Zavarodottan tekintett körbe, majd beljebb sétált.

- Baekhyun-ah?! – szólította meg nem túl hangosan az illetőt.

- Igen? – jött a válasz a háta mögül.

- Ó, hát itt vagy! – kapott szívéhez egy enyhe vigyorral. 

- Miért vagy úgy megrémülve? – sétált beljebb. – Csak mosdóban voltam.

Chanyeol valamilyen szinten tényleg megrémült, ám ezt csak akkor vette észre, mikor ezt Baekhyun megkérdőjelezte. Ő sem volt tisztában az okával, lehet csak azért lett rajta úrrá egy enyhe pánik, mivel eddig mindig itt találta, akárhányszor jött el hozzá látogatóba.

Baekhyun közelebb sétált, majd leült ágya szélére és maga mellé invitálta Chanyeolt is.

- És hogy vagy ma? – kérdezte, mikor helyet foglalt.

- Egész jól. – mosolygott immár.

- Örömmel hallom. Öhm, sajnálom, hogy a héten még nem tudtam jönni, de most elég sok elfoglaltságom van az iskolával, így lehet, hogy a héten már csak hétvégén tudok jönni.

- Ne sajnáld, és ne érezd úgy, hogy arra kötelezlek, hogy meglátogass. Gyere, amikor jól esik. – mondta kedvesen.

- Hidd el, többször is jönnék, ha tudnék.

- Miért mondod ezt?

Talán ez lesz az első komoly beszélgetésük azóta, hogy megismerkedtek.

- Hát, én sok embert vesztettem már el eddigi életem során, pedig még csak alig múltam húsz. – vallotta be, közben tekintetét levezette a padlóra.

- Értem. – mondta halkan, megtörve a pár pillanatnyi csendet.

- Ezért próbálok minél több időt tölteni azokkal, akikkel jól érzem magam. – tette hozzá.

Felemelte arcát a vele mellette ülőre, akinek üveges tekintete most valahogy olyan idegennek hatott; még sosem látta ezelőtt. Baekhyunt nagyon elgondolkodtatta ez az imént elhangzott két mondat, mert nem gondolta volna, hogy Chanyeol így érez. Valójában még nem is ismerték egymást, nem tudtak egymásról semmit egészen apró dolgokon kívül, de most volt egy valami, egy igen fontos valami, amit ő megtudott Chanyeolról, és ez hihetetlenül sokat jelentett neki.

Csend ereszkedett le közéjük, egyikük sem tudott mit mondani. Egy igen kényes és fájó témát sikerült szóba hozni, ezért egyikük sem tudta, hogy most mi is lenne a helyes megszólalás.

- Sikerült kialudnod magad? – kérdezte Chanyeol néhány másodperc után. – Most jobban festesz, mint múltkor. – mosolygott halványan.

- Öhm, igen – pislogott.

- Az orvosok nem mondanak semmit arról, hogy mikor mehetsz haza?

- Nem. – pillantott félre.

- Nem felejtettem ám el, hogy mit ígértem – vigyorgott. – Ha kiengednek, az első utad az én házamhoz fog vezetni, hogy zongorázzak neked.

Baekhyun arcán újra megjelent valami mosoly féle, hála Chanyeolnak, aki most sem hazudtolta meg magát, és próbálta egy kicsit felvidítani a másikat, aki úgy tűnt, hogy valamin nagyon elgondolkodott. Nem akarta felhozni ezt a számára keserű témát, de valahogy kicsúszott a száján, amikor Baekhyun kérdése elhangzott. Most nem magára kellene elsősorban gondolnia, hanem Baekhyunra, aki mellesleg cseppet sem néz ki jobban, mint a múltkor, de ő pont azért van itt, hogy ezt elfelejtesse vele. Az aggodalom megint kezdett behatolni elméjébe, de muszáj volt elfojtania, mivel úgy gondolta, hogy nem lenne szerencse, ha kimutatná. De mióta lett köztük ilyen szokatlan a levegő, és mióta érzi magát kellemetlenül Baekhyun betegségével kapcsolatban?

- Elnézést uram, de a látogatási időnek már pár perce vége van. Most nem tartózkodhat a beteg szobájában. – lépett be egy alacsony nővérke a helységbe.

- Rendben, elnézést, máris megyek – állt fel azonnal. – Akkor hétvégén találkozunk. – fordult még vissza az ágyon ülőhöz.

- Hétvégén. – bólogatott egy enyhe mosollyal szája sarkában.

Ezzel kisietett a szobából, majd enyhén gondterhelt szívvel hazaindult.

*

A következő napjai zsúfoltan teltek, ahogy azt már előre látta. Ha tehette volna, már szombaton elment volna a kórházban, de sehogy sem tudta úgy rendezni a dolgait. Azonban vasárnap délután fél három körül az édesanyja a kórházból telefonált, hogy a nővérénél pillanatokon belül megindulhat a szülés. Félredobott mindent, és már sietett is, hogy jelen lehessen a kisbaba érkezésénél. Nagyjából huszonöt perc múlva ért fel a lépcsőn, és sietősen vette lépteit a már ismerős folyosón.

- Csakhogy itt vagy! – szaladt hozzá édesanyja boldogan.

- Már bent van?

- Igen, most vitték be, de nem tudom mennyi időbe fog telni.

- Értem. – fújta ki magát.

Édesanyja leült a fal melletti műanyag székek egyikére, ő pedig a folyosó vége felé vette az irányt, hogy végre meglátogassa Baekhyunt, akire az utóbbi pár napban szinte nem is tudott időt szakítani.

Odaért a szoba elé, de az ajtó ezúttal tárva nyitva volt. Megtorpant a küszöbön, mikor meglátott egy férfit térdelni a földön, aki a gondosan rendezett ágyneműbe fúrta arcát, kezeivel pedig a takarót markolta fülei két oldalán. Végigfutott az agyán, hogy vajon ki lehet ez az ismeretlen alak, végül eszébe jutott, hogy talán Baekhyun bátyja. Ekkor lett figyelmes arra, hogy sehol sem látja barátját.

- Hol van Baekhyun? – kérdezte megtört hangon.

A férfi lassan felemelte fejét, mikor eszébe jutott, hogy talán őt kérdezték. Tekintetét az ajtóban álló fiúra emelte, akit jelenleg most csak egy dolog érdekelt. Chanyeol végignézett az idősebb megfáradt arcán, sötét karikáin, halvány ráncain és vöröslő, enyhén duzzadt szemein. Hirtelen a legrosszabb dolog futott át az agyán.

- Hol van Baekhyun? – kérdezte még egyszer, valamivel határozottabban.

A férfi lassan felállt, és tekintetét ismét az ágyra szegezte, ami gondosan be volt vetve; úgy nézett ki, mintha soha nem is feküdt volna ott senki.

- Baekhyun... az öcsém... – mondta élettelenül, férfias mély hangján. – Pénteken éjjel... – csuklott el hangja.

Chanyeol nem akarta hallani, nem is akart rá gondolni, de végképp nem akarta elfogadni. Némán állt az ajtóban, várt a báty szavaira, amiket a könnyek visszafojtottak. A férfi jobb tenyerébe temette arcát, és hangtalanul zokogni kezdett.

- Meghalt. – nyögte ki végül nehézkesen, miközben próbálta elfojtani, szűnni nem akaró könnyeit.

Chanyeol úgy érezte, hogy lábai nem bírják el súlyát, és kezdenek elgyengülni. Beljebb lépett, majd hanyagul lerogyott az ajtó melletti fehér székre. Baekhyun már több, mint egy napja halott lenne?

- Rákos volt – sírta a férfi, aki már az ágyra támaszkodva küzdött érzelmeivel. – Én annyira sajnálom.

Még mindig nem hitte el, hogy Baekhyun tényleg eltávozott. Ez most valóban megtörténik, vagy rossz szobába jött volna be és egy másik Baekhyunról van szó? Torkában gombóc keletkezett; csak bámult le a kopott padlóra, és éppen egy belső harcot vívott magával. Egy újabb számára fontos személyt ragadott el tőle az élet. Érezte, ahogy szívén ismét keletkezik egy seb, de ez most valamennyivel nagyobb és fájdalmasabb, mint az eddigiek. Könnyek szöktek szemeibe, amiket meg sem próbált visszatartani. Már nem is emlékszik mikor sírt utoljára. Miért kötődik ő egyáltalán ehhez a fiúhoz olyannyira? Két hét alatt fontossá vált számára, és most meghalt. Egy olyan valaki halt meg, aki a legjobban megérdemelte, hogy éljen.

- Nem tudtam itt lenni vele – mondta a férfi, mikor összeszedte magát és felegyenesedett, de tekintetét még mindig leszegte. – A nővérek egy csomó gyógyszert találtak a szemetesben. Azt mondták, hogy már legalább másfél hete nem szedte őket.

Chanyeolnak eszébe jutott, amikor kint ültek az udvaron és Baekhyun egyszer csak rosszul lett, majd napról napra egyre rosszabbul nézett ki. Vajon ez az miatt volt? Mi járhatott a fejében?

- Valószínűleg csak segíteni akart nekem – folytatta keserű hangon. – Ő mindig mindenki mást maga elé helyezett.

Úgy érezte, hogyha a férfi tovább folytatja, ő teljesen megtörik. Könnyei némán szántottak végig arcbőrén, majd csöppentek le álla végén szürke felsőjére, egy nedves foltot hagyva. Visszagondolt minden pillanatra, amit Baekhyunnal töltött, ami így még fájdalmasabb volt, de nem tudott parancsolni elméjének. Akkor is beteg volt, amikor odajött hozzá a folyosón, akkor is beteg volt, amikor szüntelen mosolygott, és akkor is beteg volt, amikor azt mondta, hogy jól van. Mi lesz a zongorajátékkal, amit megígért neki? Ezentúl nem fog tudni úgy leülni a hangszerhez békésen játszani, hogy ne ő jutna róla az eszébe.

- Nem lehetünk szomorúak, most már a lehető legjobb helyen van. – mondta halkan a férfi, majd megtörölte szemeit és felemelte fejét.

Chanyeolnak minden szó fájt, amit csak az idősebb kiejtett a száján. Nem akarta őket hallani, azt akarta, hogy vége legyen, de Baekhyun ettől még nem fog visszatérni. Letörölte könnyeit, majd felállt, és lehajtott fejjel megszólalt.

- Részvétem.

A férfi megfordult és közelebb sétált.

- Ne szomorkodj túl sokáig, ő is ezt akarná. – közölte ismét elcsukló hangon, majd kisétált a szobából, egyedül hagyva Chanyeolt a gondolataival.

Felemelte fejét és az ágyra tekintett. Még mindig el tudta képzelni, ahogy ott fekszik. Fakó bőrét, karcsú ujjait, és élettel teli mosolyát, ahogy mellé invitálja őt. Közelebb lépett, majd lassan helyet foglalt. Maga mellé meredt, szinte látta a fiú alakját, amint őt nézi egy boldog vigyorral arcán. Mintha még mindig érezné az illatát a levegőben, de lehet csak a képzelete játszik vele. Könnyei újból felszínre törtek volna, de ezúttal visszafojtotta őket. A padlóra szegezte tekintetét, és még egyszer utoljára megtörölte kipirosodott szemeit és arcát, majd felállt és lassan kisétált a szobából. Egy utolsót még visszapillantott a fehér ágyneműre, amin megcsillant a napfény, majd átlépte a küszöböt, becsukta maga mögött az ajtót és elsétált.

Nem volt még képes visszamenni édesanyjához, ezért leült a legközelebbi műanyag székre, ami a szobával szemben volt. Csak némán ült; nem gondolt semmire. Baekhyun vidám arca lebegett lelki szemei előtt, amit bárhogy próbált, nem bírt kiradírozni. Ahogy teltek az értelmetlen percek, ő úgy még jobban nem hitte el a történteket. Eszébe jutott, amit legutóbb mondott neki arról, hogy szeretne minél több időt tölteni azokkal, akikkel jól érzi magát. Emlékszik Baekhyun arckifejezésére, amit akkor addig még előtte nem látott. Már akkor sem szedte a gyógyszereit, de már nem volt visszaút. Képes volt ekkora áldozatot hozni csak azért, hogy megkönnyítse a bátyja életét? Vagy már eleve érezte, hogy lassan le fog járni az ideje? Már nagyon sajnálja, hogy nem ismerhette meg jobban, bár lehet, hogy akkor most még rosszabbul érezné magát.

- Chanyeol, most hozzák ki Yoorat! – sietett oda hozzá édesanyja.

A nővére néhány perc múlva már ismét a szobájában feküdt az új jövevénnyel, akire már kilenc hónapja mindenki várt. Olyan kicsinek és gyengének tűnt, hogy szinte félt volna a karjaiban tartani.

- Gyönyörű baba! – csodálta édesanyja.

- Gratulálok. – lépett közelebb a fiatalabb, egy enyhe mosollyal arcán.

Amint megpillantotta a csöppséget testvére karjaiban, mégha csak egy pillanatra is, de sikerült elfelejtenie az imént történt borzalmakat.

- Milyen nevet találtál ki neki? – pillantott fel rá nővére.

Ugyan két hete még semmilyen elgondolása nem volt, mostanra viszont már biztosan tudta.

- Baekhyun. – felelte egy fájdalmas mosollyal.

- Baekhyun? – csodálkozott nővére. – Ez nem egy gyakori név, de nekem tetszik.

Mindannyian a babára pillantottak, aki csendben feküdt édesanyja mellén.

Chanyeol tisztában volt vele, hogy ezáltal sosem fogja tudni elfelejteni Baekhyunt, de nem is akarta. Egy olyan fiúra akar majd mindig emlékezni, akit nem is ismert, és egy olyan arcot akar majd mindig felidézni, amit többé nem láthat.