Untouchable: 2. rész

- Egy régi barát -

Baekhyun pov.

Miután tegnap kirohantam a mosdóból, próbáltam úgy tenni, mintha mi sem történt volna, próbáltam természetesen viselkedni, nem rémültnek tűnni, és a jelét sem kimutatva annak, hogy az imént egy örült alak melegnek nézett majd nem zavartatva magát, csak úgy simán lesmárolt azt remélve, hogy felvihet magához. Igen ám, de elfelejtettem, hogy éppen ki előtt is akarok titkolózni. Kyungsoo előtt nem lehet semmit rejtegetni, már akkor észrevette, hogy történt valami, mikor leültem mellé a bárszékre. Rögtön megkérdezte, hogy miért vagyok olyan fal fehér, én pedig habozás nélkül elmeséltem neki mi történt, bár egy kicsit kínosnak éreztem a dolgot, de gyorsan elhadartam mindent, ő pedig azt sem tudta, hogy sírjon-e vagy nevessen inkább.

Egyszerre találta nevetségesnek a dolgot, valamint próbált velem együtt érezni, és vagy százszor bocsánatot kért, amiért elrángatott erre a helyre, aztán meg még ezt is meg kellett tapasztalnom. Azon csodálkozott, hogy ilyen higgadt tudtam maradni egész végig, és nem mostam ki rögtön a számat. Őszintén szólva, még én is meglepődtem magamon. Lehet azért, mert szinte kisebb sokk hatása alatt voltam, de így utólag örültem, hogy meg tudtam őrizni a hidegvéremet, és nem buktam le.

A következő pár napban még egy párszor hallgathattam Kyungsoo-tól a különböző vicceit és csipkelődéseit az én kis kalandomról egy melegbár mosdójában, de nem bántam hallgatni őket, mert így, néhány nap elteltével már én is nevetve gondolok vissza rá. Viszont egy valami biztos; én abba a melegbárba többé be nem teszem a lábam! Sőt, nem hogy abba, de egyikbe se!

*

Úgy körülbelül három héttel később, mikor végre túlvoltam a vizsgáimon, lelkiismeret furdalás nélkül tudtam élvezni a semmittevést. Ugyan akkor, ma még is muszáj kimozdulnom, mert én vagyok a soros a bevásárlásban. Nem hat táskányira való ételt kell hazahoznom, csak éppen annyit, amennyi egy-két napra elég, hogy kerüljök a pazarlást. Késő délután sikerült csak rávenni magam arra, hogy felemeljem a seggem a még mindig bevetetlen ágyamról, felöltözzek, megigazítsam a fejem és elmenjek a bevásárlóközpontba, ami egy buszállomással arrébb van.

Kint álltam a legközelebbi helyijáratos állomáson, és rajtam kívül még egy középkorú nő és férfi várakozott. Unottan nézelődtem el magam körül, hirtelen mindent érdekesnek találtam, csakhogy elüssem valamivel azt a maradék öt percet, amíg nem érkezik meg a busz.

Nemsokára be is fordult a sarkon, majd megállt a tábla mellett, kinyílt az ajtaja én meg előreengedtem a másik két embert. Már kívülről láttam, hogy sokan vannak, így próbáltam magammal elfogadtatni, hogy nem biztos, hogy lesz ülőhelyem, de mikor felértem, örömmel láttam, hogy van még egy szabad hely. Igaz, hogy az ülés háttal volt, így ki kell majd bírnom hányás nélkül, de nincs az az isten, amiért én csak úgy el fogok sétálni egy üres szék mellett egy tömött buszon, és beálljak a hátsóajtóhoz.

Egyenesen az üres hely felé vettem az irányt, és láttam, hogy belül már ül valaki, de nem igazán foglalkoztam vele; igazából sosem foglalkozom azzal, hogy ki mellé ülök le.
- Bocsi, szabad ez a hely? – kérdeztem, mikor megálltam és megkapaszkodtam a támla melletti citromsárga rúdban.
A srác az ablakon nézelődött kifelé, így nem láttam az arcát, de nem is nagyon érdekelt, mivel azzal voltam elfoglalva, hogy megtartsam magam és ne bukjak előre a már mozgó járművön.
- Természetesen.
Ez...

- T-te?! – dadogtam döbbenten.
Az a tapló a bárból...

- Ó, te vagy az múltkorról, igaz? – úgy látszik ő is megismert.
- N-nem tudom miről beszélsz!

Istenem, mikor kilépek a ház ajtaján, azonnal történik velem valami. És akkor még legyen meg a kedvem ahhoz, hogy kimozduljak bárhová is.
- Most leülsz, vagy ott fogsz állni? – kérdezte, miközben végignézett rajtam. Kezdtem zavarban lenni. Nem akarok leülni mellé, egyszerűen taszít ez az ember. Megköszörültem a torkom, és szétnéztem a szemem sarkából és láttam, hogy kezdenek engem bámulni az emberek, ezért inkább összeszorítottam a fogaimat, és helyet foglaltam. Még mindig engem nézett, már kezdett idegesíteni, de inkább eltűrtem, semhogy hozzászóljak.
- Tényleg te voltál az! – szólalt meg hirtelen.
- Tessék? – kaptam felé tekintetem.
- Az a srác a mosdóból. Nem emlékszel rám? Pedig az a csók eléggé felejthetetlen volt.
Egy pimasz mosoly ült az arcán, amit szívesen letöröltem volna. Még mindig azt hiszi, hogy meleg vagyok, de miért is ne hinné azt, hiszen még nem mondtam el neki az igazat, de nem is fogom az orrára kötni, mert ki vagyok én, hogy magyarázattal tartozzak egy idegennek? Azt a csókot pedig már rég el is felejtettem – legalább is próbálom. Ha visszagondolok rá görcsbe rándul a gyomrom, mert még mindig alig hiszem el, hogy egy velem azonos neművel csináltam. Nagyon óvatosnak kell lennem, hogy ne üljön ki semmifajta fintor az arcomra, mert az lehet még megemlegetném, ha észreveszi.
- Tényleg? Pedig már rég megfeledkeztem róla. – vágtam vissza. Tudja már, hogy kivel akar itt flörtölgetni...
Egy halkat vigyorgott, majd lehajtotta a fejét, de utána ismét rám pillantott.
- Merre mész?
- Miért érdekel?
- Nem adod magad könnyen, igaz?
- Szeretnéd.
Mit csinálok? Simán megtehetném, hogy nem szólok hozzá, erre a saját idegeimen táncolok ezzel az értelmetlen párbeszéddel.

- Ha legközelebb a bárban látlak, teszek róla, hogy ne egyedül menj haza. – hajolt közelebb és szinte suttogott a fülembe.

Végigszaladt a hátamon a libabőr, ahogy rálehelt a nyakamra, de nem azért mert jól esett. Olyan idegen volt ez az érzés, és egyáltalán nem tetszett. Nem is válaszoltam neki vissza, higgyen, amit akar. Inkább sietősen felálltam és a hátsó ajtóhoz támolyogtam, mert a következő megállónál kellett leszállnom, közben végig éreztem magamon a tekintetét. Legszívesebben kiszaladtam volna a világból, közben azt reméltem, hogy most találkoztam vele először és utoljára.

*

 Következő héten, mikor az ágyban feküdve néztem valami értelmetlen sorozatot a gépemen egy tál popcorn és egy fél üveg édesítőszeres, márkátlan narancslé társaságában, hirtelen megrezzent a mobilom a párna alatt. SMS-t kaptam. Feloldottam a képernyőt és meglepődve olvastam a feladóját. Jongdae üzent, aki még a gimiben volt a legjobb barátom, de miután elváltak útjaink, nem sűrűn tudtunk beszélni, sőt, szinte semennyit se.

Szia, Baek! Ma a városba érkeztem, lenne kedved összefutni?

Jongdae Szöulban van?! És szeretne velem találkozni? Úgy látszik megtartotta a régi szokását, miszerint az, aki egyszer fontossá vált számára, az az is marad. Örültem, hogy találkozni szeretne velem, hiszen annyi mindenről kell majd beszélnünk! Rengeteg idő kimaradt, röpke két év, ami egy szemhunyás alatt telt el. Leállítottam a sorozatot – amit végül is nem is bántam, mert már teljesen elveszítettem a fonalat -, majd válaszoltam Jongdae-nek.

Hali! Persze, mondjuk egy fél óra múlva a régi törzshelyünkön?

Válaszul egy hüvelykujjas hangulatjelet kaptam, amit igennek vettem. Máris felpattantam és valami elfogadható külsőt varázsoltam magamnak hiszen azért nem mindegy hogy állok egy két éve nem látott személy elé.

Nem volt messze a kávézó, ahová régen majdnem minden nap mentünk suli után. Azért szerettük annyira, mert az egész olyan otthonosan van berendezve; kanapéval, fotelokkal, kis asztallal. És persze a választék is nagy, így sosem volt hiányunk semmiben. Leültem az egyik kanapéra, amit éppen ideálisnak találtam, majd elkezdtem az ital lapot fürkészni, mert már régen jártam itt, és elfelejtettem, hogy pontosan mik közül is lehet választani. Nem kellett sokat várnom, még végig se értem rendesen a kapucsínók neveinek olvasásával, már Jongdae le is huppant mellém. Az arcom felragyogott, mikor megpillantottam rég nem látott barátomat; hirtelen feltört bennem minden emlék, ennek következtében pedig nosztalgikus kedvembe jöttem, amit persze próbáltam elfojtani.
- Szia! – köszönt jókedvűen, miután én is így tettem, majd barátian megölelt és megveregette a hátam.
- Jesszusom, neked eddig is ilyen széles volt a vállad? És ilyen élesek a vonásaid?
Nevetett.

- Te nem változtál semmit! – még mindig vigyorgott, amitől úgy nézett ki, mint egy boldog kiscica.
- De te aztán jó sokat!
- Ne túlozz. – bökött oldalba.
- És mi újság veled? Hogy hogy Szöulba jöttél?
- Most van két hét szünetem, ezért egy hetet itt töltök. Csak eljöttem meglátogatni a szüleimet. És veled mi a helyzet?
- Jóformán semmi. Ugyan olyan unalmas az életem, mint volt is. – vakartam meg a tarkóm, közben vágtam egy fájdalmas grimaszt.
- Ne már! Biztos van valami híred, amit úgy gondolsz, hogy muszáj megosztanod velem.
- Tényleg nincs... Emlékszel Kyungsoo-ra?
- A srác, akivel elvileg együtt laksz?
- Igen.
Mikor Kyungsoo-val összeköltöztünk, Jongdae segített átvinnem egy pár holmimat. Akkor találkoztak először és utoljára, talán egy fél órára.
- Persze, hogy emlékszem. Akkor kicsit furának tűnt. Miért, van vele valami baj? – arca elkomolyodott.
- Nem, dehogy is! – lengettem tenyereimet, közben enyhén nevettem. – Képzeld, nagyon jól összebarátkoztam vele. Szinte ő az egyetlen barátom.
- Ennek most örülnöm kellene, vagy inkább aggódjak?
- Egyáltalán nem kell aggódnod, nem lettem antiszociális, vagy ilyesmi...
- Azért remélem néha eljársz szórakozni. – nézett rám aggodalmasan.

Erről eszembe jutott minden arról az estéről, amikor Kyungsoo elcipelt a melegbárba. Francba, pedig már pár napja éppen, hogy kivertem a fejemből.
- Hát, a legutóbbi „szórakozásom” is rosszul sült el. – mutattam az idézőjeleket, és sejtően elhúztam a számat.
- Na mondd, mit műveltél? – nevetett ismét.
- Először rendeljünk valamit, aztán elmesélem, ha nagyon akarod.
Miután megérkeztek az ízesített forró csokijaink, Jongdae türelmetlenül fordult felém, és várta, hogy végre elmeséljem az én kis kalandomat.
- Na, szóval mi is történt?
- Hát, múlt hónapban elmentünk Kyungsoo-val egy meleg bárba, mivel ott pincérkedik az a srác, akivel kavar.
- Várj, mi? Kyungsoo... meleg? – döbbenten meredt rám.
- Öhm, igen, de nem is ez a lényeg, és... nem szeretném ha ez miatt elítélnéd. – tettem hozzá óvatosan.
- Persze hogy nem ítél el, na de folytasd!
- Szóval, nagy nehezen elcipelt abba a bárba, adott kölcsön ruhákat, megcsinálta a hajam meg ilyenek, nehogy kilógjak az ottani normából. Erre nem sokkal később, miután beléptünk, észrevettem, hogy egy pasas bámul a pultnál.
- Ne már! – kiáltott fel szinte, közben elnevette magát, mintha már tudta volna, hogy mi fog következni.
- Várj, itt még nincs vége! – Vigyorodtam el én is, mintha életem egyik legjobb sztoriját mesélném, pedig ez éppen az ellenkezője volt. – Elmentem a mosdóba és az a srác követett. Fel akart szedni, én meg csak álltam ott, mint egy fasz a lakodalomban, köpni-nyelni nem tudtam, majd váratlanul lesmárolt! – Erre az utolsó szóra kiült az arcára a döbbenet, közben azon gondolkodhatott, hogy nevessen-e, vagy inkább sajnáljon. A reakciója hasonló volt Kyungsoo-éhoz.
- Mi van?! – húzta el a szót. – Ez most halál komoly?!
- Igen – bólogattam hevesen. – De aztán valahogy sikerült lekoptatnom és kirohannom a mosdóból.
- Ez állati! – úgy nevetett, hogy a szemei helyett már csak csíkokat lehetett látni. – Hogy bírtad ki?! Jesszusom, el sem tudom képzelni, hogy bírtál egy fiúval smárolni!

- Én sem hiszem el, de remélem többször nem kerül rá sor. – kortyoltam egyet a mogyorós forró csokiból, aminek ugyan olyan fantasztikus íze volt, mint pár évvel ezelőtt.
- Apám, sosem gondoltam volna, hogy éppen veled fog ilyesmi történni! – ő is ivott egy kortyot, majd még egy darabig folytatta a kuncogást. – Legalább jól nézett ki a gyerek?
- Szerinted én figyeltem ilyesmire? Abban a pillanatban egyáltalán nem érdekelt hogy néz ki...
- Hát, minden esetre te elég csábító lehettél, ha így rabul ejtetted a szívét! – csipkelődött.
- Elrabolni a szívét?! Fúj, ne is mondj ilyeneket! Meg amúgy is, az a tapló csak fel akart volna vinni magához. Mondjuk, nem is tudom mit vár az ember az ilyen szórakozóhelyektől...
- Igaz. – jegyezte meg röviden.
- És neked van most valaki a képben? – mosolyogtam huncutul.
Anno gimiben Jongdae nagy nőcsábásznak számított, bár ő sosem vallotta annak magát. Mindig minden lány érte kapálózott, bár akkor még sokkal kisfiúsabb kinézete volt, mint most.
- Nincsen sajnos – mondta csalódottan. – Tavaly volt egy, de az sem tartott sokáig. Az igazat megvallva, most csak élvezni akarom a szingliséget. – dőlt hátra kényelmesen.
- Áhá, értem, szóval te is egy lettél azok közül a sok „egy buliban felszedek egy bigét és jól megtolom”-ok közül.
- Dehogy is, ilyenre ne is gondolj! – grimaszolt. – Nem vadászok én a nőkre. Ha jön az alkalom, akkor kihasználom, de nem futok én utánuk.
- Jól van, értem. – vigyorogtam.

Még vagy két órán keresztül beszélgettünk szinte mindenről, ami eszünkbe jutott. Egy kicsit visszaidéztük a gimis éveinket, és hirtelen belém hatolt valami, ami miatt sajnálatot éreztem az elhalványult barátságunk iránt. Annyira jó barátok voltunk, és amint vége lett a giminek, a barátságunk egyszerűen mintha nem is lett volna. A távolság bizony elég nagy akadály tud lenni, mivel Jongdae-t Japánba vették fel egyetemre. Nem sokszor jött vissza azóta Koreába, de mindahányszor visszajött, én mindig elfoglalt voltam, és egyszer sem tudtunk találkozni.

Meglepődtem, hogy ugyan az az ember maradt, mint aki mindig is volt, és elmondása szerint én sem változtam semmit, amit jó volt hallani. Örültem, hogy ezt a hétfő délutánt az ő kellemes társaságában tölthettem; egy pillanatra úgy éreztem, mintha visszakaptam volna a legjobb barátomat, de nyilván, azóta ő is más emberekkel ismerkedett meg, így nem várhatom el tőle, hogy örökké rám gondoljon először, ha történik vele valami és azt meg akarja osztani valakivel. Már nekem is más a legjobb barátom, és ahogy erre gondolok, olyan érzés kering bennem, mintha megcsaltam volna Jongdae-t, ami egy kicsit elég hülyén hangzik. Minden esetre is, most itt lesz egy teljes hét arra, hogy behozzuk a lemaradást, és annyit beszélgessünk és találkozzunk, amennyit csak lehet, annak ellenére, hogy a szüleit jött meglátogatni, és nem engem.