Untouchable: 3. rész

- Két világ -

Chanyeol pov.

Sehunnal a kanapémon ültünk egy-egy doboz sörrel a kezünkben, miközben valami idiótaságra bambultunk a tévében, de szerintem igazából egyikünket sem érdekelte.
- Mi van a szöszivel, felhívtad már? – kérdeztem unottan.
- De még hogy! – szólalt fel. – Azóta már talán háromszor is. – kortyolt büszkén a löttybe.
- Komoly?! – fordultam hirtelen felé.
- Aha.
- Akkor neked most komolyan van pasid, nekem meg nincs?!
- Nem a pasim. Igazából nem tudom mi ez. Nem olyan, mint az eddigiek.
- Ezt meg hogy érdted?
- Úgy, hogy a legtöbbel csak egyszeri alkalom volt, vele meg már háromszor is lefeküdtem, és úgy érzem, hogy még számtalanszor megtenném. – meredt maga elé.
- Ez nagyon romantikus. – jegyeztem meg cinikusan és visszafordultam a tévé felé.
- Most mi bajod van? Elég régóta vagyok szingli, most már igazán jöhetne valami komolyabb is. – tette szét karjait.
- És úgy érzed, hogy a szöszivel menne? – kortyoltam még egy nagyobbat.
- Fogalmam sincs. Gondolom majd kialakul. – vakarta tarkóját.
- Mindenesetre, ha úgy érzed, hogy vele el tudnád képzelni, akkor csináld azt, amit a legjobbnak látsz.
- Ó, csak nem kaptam egy tanácsot? – nevetett fel.
- Fogd be. Csak próbálok jó barát lenni.
Sehunt már gimi óta ismerem, azóta jóformán elválaszthatatlanok vagyunk, és ezt csak még jobban megerősítette az, hogy egy főiskolára jelentkeztünk. Jóformán ő az egyetlen ember, akivel meg tudom értetni magam, és az, aki mindig ott van, ha segítségre van szükségem, ami így igaz fordítva is. Sok szarból húztuk már ki egymást, amik csak mégjobban erősítettek a kapcsolatunkon. Mikor gimiben kiderült, hogy melegek vagyunk – pont utolsó évben -, futótűzként terjedt a hír, hogy az évfolyam leghelyesebb pasijai a seggekre buknak, ami nem igen tett jót a hírnevünknek, amit a négy év alatt építettünk fel. Sőt, még az is a fülembe jutott, hogy az emberek arra gyanakodtak, hogy mi ketten is összejárunk, netán együtt is vagyunk, ami az emberiség legnagyobb hülyeségének hangzott. Már túl jól ismerem Sehunt ahhoz, hogy ne egyeledjek össze vele. Már alig vártuk, hogy elballagjunk és magunk mögött hagyjuk azt az undorító bagázst és azt a szennytelepet, amit iskolának hívnak. Szerencsére újrakezdhettünk mindent, mikor átléptük a főiskola kapuját, és itt már nem úgy van, mit gimiben; itt már nem igazán foglalkoznak egymással az emberek. Mindenki csak van, és le sem szarja a másikat. Ez így lett volna jó az előző suliban is, mikor kiderült az a bizonyos dolog, ami nagy foltot hagyott az önbecsülésemen, de hát ezt is túléltük.

Folytattuk a semmitevést, mint mindig, mikor Sehun átjön hozzám. Mivel a suli közel van a szülei házához, így ő még mindig ott lakik, és nem kellett kivennie lakást – a mázlista. Mikor el akar egy kicsit szabadulni, átjön hozzám esténként és úgy pletykázunk mint a rossz tinilányok, bár nem mindig van miről. Sok ember úgy képzeli el a melegek életét, hogy kihívásokkal teli, izgalmas és mozgalmas, de valójában ugyan olyan, mint egy átlagos, heteró emberé. Elvégre is, nem vagyunk mi sem politikusok, sem híres celebek – én legalább is.

Az én életem többnyire arról szól, hogy eljárok suliba, hazajövök, pihenek, néha ránézek a tankönyveimre, valamint a héten pár este lejárunk Sehunnal a bárba, ahol lopjuk a napot – pontosabban az éjszakát. Általában olyankor megyünk le, amikor másnap nem kell bemennünk órákra, vagyis van, hogy kétszer, van, hogy háromszor, de ez hangulatfüggő is. Nem mindig hozok fel valakit, van, amikor direkt csak inni megyünk le, de aznap este, mikor azzal az igen vonzó sráccal találkoztam, hirtelen dugós estét volt kedvem tartani, de sajnálatomra egyedül kellett hazajönnöm, mivel elutasított. Elutasított. Engem. Nem vagyok én ehhez hozzászokva, bármilyen egoistán is hangozhatok most. Elvégre, minek jött oda, ha nem azért, hogy felszedjen valakit, főleg olyan szerelésben. Ha csak azokra a lábakra gondolok, kiráz a hideg. Aztán, már majdnem el is felejtettem, hogy pár héttel az után találkoztam vele a buszon hazafelé jövet. Nem volt belőve a haja, nem volt kifestve, nem volt kiöltözve; teljesen más érzés volt ránézni, de ugyan olyannak láttam. Nem tudom mi van velem; azóta már ritkán jut az eszembe, de azt a csókot valahogy szívesen megismételném. Biztosan nem kezdő volt, mert egy kezdő nem így csókol. Akárhogy is, legközelebb ráveszem, hogy feljöjjön hozzám.
- Hahó, figyelsz rám? – kérdezte Sehun, kizökkentve a gondolatmenetemből.
- H-Hogy? – pislogtam bambán.
- Mondom odaadnád a távirányítót? Ezek a gyenge poénok, amiket ez a két faszi ellő félpercenként, kezdenek az agyamra menni.
- Ja, persze. – már dobtam is az ölébe.
- Kösz. – mondta, és máris átkapcsolt valami akciófilmre.

*

Baekhyun pov.

- Mi a helyzet Jonginnal? – kérdeztem Kyungsoo-t, miközben a szendvicsem faltam az asztalnál, ő pedig még a sajátját készítette.
- Nem sok. – válaszolt röviden.
- Valami baj van?
- Dehogy! – mosolygott rám a válla felett. Ez egy kicsit megnyugtatott.
- Akkor? Régebben többet meséltél róla, mostanában meg alig hagyja el a neve a szádat.
- Azt hittem untatlak vele. – mondta halkan.
- De buta vagy! – vágtam rá. – Én szívesen meghallgatlak.
Nem szólt egy darabig, majd rátett egy szelet kenyeret a zöldségek és a szalámik tetejére és lehuppant velem srégen balra.
- Hát, elvileg holnap randizunk.
- Ez nagyszerű! És hova mentek? – lettem hirtelen izgatott.
- Elvileg moziba megyünk... aztán...

- Aztán? – hajoltam közelebb kíváncsian.
- Aztán még nem tudom...

- Ne add meg magad elsőre. – haraptam sajtos sonkás szendvicsembe.
- Tessék? – tekintett rám fekete keretes szemüvege mögül, amit általában csak itthon hordott.
- Ne hagyd magad elcsábítani első randin. – mondtam teli szájjal.
- Eszembe se volt!
Kuncogtam egyet, majd ismét megszólaltam.
- És, hogy érzed, vele lehet valami komoly?

- Fogalmam sincs. – sóhajtott és evett tovább.
- Majd kialakul... De hallgass rám, ne tegyél semmi olyat, amit később megbánhatsz!
- Na, mitől lettél hirtelen ilyen bölcs? Tettél valamit a szendvicsedbe? – nevetett visszafogottan.

- Szerinted hányszor hallottam a nővéremet a barátnőivel fecsegni?
Erre már hangosabban nevetett, amire elmosolyodtam. Bár nem volt jellemző Kyungsoo-ra, hogy meggondolatlanul cselekedjen, de félek, hogy most a szerelem rószaszín ködje talán egy kicsit megbabonázta. Régen volt már, hogy igazán szerelmes volt, és akkor is állandóan valami másik világ körül jártak a gondolatai, épp úgy, ahogyan most, mióta ez a Jongin a képbe jött. Tényleg rendes gyereknek tűnik és szurkolok is nekik, úgyhogy csak remélni tudom, hogy egyikük sem szúrja el.

- Ó, tényleg – kezdte -, milyen volt délután Jongdae-vel, vagy hogy is hívják...
- Tök jó volt, elvoltunk. Jó volt ismét találkozni vele és beszélgetni. Igazság szerint már azt hittem rég megfeledkezett rólam. – haraptam ismét egy kisebbet.
- Miért feledkezett volna meg? Vagyis, igaz, én nem ismerem, de olyan embernek tűnik, aki tudja, hogy kire érdemes időt fordítania és kire nem.

Kyungsoo megérzése ismét jól működtek – mint mindig.
- Igazad van, ő tényleg ilyen. – bólogattam, és egy nosztalgikus mosoly szökött az arcomra.
- Akkor meg mit aggódsz? Tény, hogy nem tudtok akkor találkozni amikor csak akartok, mivel Japánból nem öt perc az út, de most eljött meglátogatni a szüleit és te voltál az első, akit rajtuk kívül látni akart.
- Tényeg, megint csak igazad van. – ismét bólogattam.
- És mikor futtok össze megint?
- Nem tudom még. Holnap suli, aztán holnap után itthon leszek. Lehet akkor írok neki.
- Jó. – mormogta teli szájjal.
Az elkövetkezendő pár perc csendben telt, amíg be nem fejeztük a vacsoránkat, majd egymás után lezuhanyoztunk és elvolnultunk szobáinkba. Nem maradtam fent sokáig, mert elég fáradt voltam, mondjuk nem igazán tudom elképzelni, hogy mitől.

*

Két nap múlva, ahogy Kyungsoo-nak mondtam, írtam Jongdae-nek, hogy nem futhatnánk-e össze. Örült az üzenetemnek, majd egy órával később már megint bent ültünk a kedvenc kávézónkban.

- Mi a helyzet? – kérdeztem, és kortyoltam a gyümölcslevemből.
- Nem sok. Régen voltam már Szöulban, már majdnem el is felejtettem milyen érzés is itt lenni.
- Ugye nemsokára megint jössz majd? – néztem rá vágyakozás teljesen.
- Csak szünetekben tudok jönni, de ha csak pár nap kimenő van, azért nem éri meg elutazni idáig...
- Persze, értem.
- És az iskolával mi a heyzet? Nem is kérdeztem a múltkor.
- Megyeget. Irodalom szakon vagyok, azt tudod, ugye?
- Igen, emlékszek mennyire szerettél volna bekerülni. – mosolygott, majd ivott a frissen facsart narancslevéből.
- Nagyon szeretnék újságíró lenni, vagy író, de az még elég messze van. – grimaszoltam.
- Mindennek eljön az ideje. Miért nem jelentkezel valahová gyakornoknak? Vagy nincs suliújságotok? Kezdetnek az is megtenné szerintem.
- Most nem akarnak felvenni senkit a suliújsághoz, mert vannak elegen. Ahhoz meg hogy gyakornoknak jelentkezzek valamelyik laphoz, nincs elég bátorságom főleg, hogy még sosem tudtam kipróbálni magam cikkírásban, ezért félek, hogy béna lennék.
- Ugyan már! Akkor gyakorolj otthon. Írj  történeteket! Azt mondtad, hogy író is szeretnél lenni.
- De sosem jut eszembe semmi épkézláb ötlet, amiből egy történetet lehetne kifaragni.
- Akkor eröltesd meg magad – veregetett hátba. -  Ha jutsz valamire, és megírtál már valamit, azt postázd el nekem.
- Tényleg elolvasnád?
- Persze. – mosolygott biztatóan.
- Rendben. Te leszel az első, aki tudni fog róla. – vigyorogtam vissza.
Jól esett Jongdae kedvessége és az, hogy próbált biztatni az írásra. Már régi vágyam, hogy egyszer a kezembe foghassam a saját könyvemet, vagy éppen azt az újságot, amiben az én egy részem is benne van. A kreativitásommal nincsen gond, az mindig is volt, de valahogy sosem vagyok megelégedve magammal, és sosem tudok egy olyan történettel előhozakodni, amiről tudom, hogy érdemes lenne időt befektetni. Igazság szerint már egy jó ideje nem is gondoltam arra, hogy írjak bármit is. Egyszerűen csak nincs ihletem és kész. Remélem Jongdae-nek igaza lesz, és tényleg eljön majd az én időm is. Nem várok el sokat, csak annyit, hogy legalább abban legyek jó, amit szeretek csinálni.
- Elvihetem az üres poharakat? – kérdezte a pincér kedvesen, aki egy műanyag tálcát tartott jobb tenyerén.
- Igen, köszönjük. – válaszoltam mosolyogva.
Ahogy rámpillantott, mintha valami beugrott volna neki. Olyan volt, mintha ráismert volna valakire bennem, de nem tudtam megmondani, hogy miért néz rám olyan furcsán; mintha azon gondolkodott volna, hogy ezelőtt hol találkozhattunk már. Csendben bámult rám, amit próbáltam figyelmen kívül hagyni, de pár, kényelmetlenül eltelt másodperc múlva megszólaltam.
- Minden rendben? – megköszörültem a torkomat.
- Öhm, igen. Bocsánat, azt hiszem csak ismerős volt valahonnan. – mosolygott kínosan.
Feltette a poharainkat a tálcára, majd elszelelt.
- Ez meg mi volt? Te ismered ezt az alakot? – kérdezte Jongdae összezavarodottan.
- Nem. Életemben nem láttam még. – néztem a magas alakja után, amint eltűnt egy ajtó mögött.
- Már egy pillanatra azt hittem, hogy ő az, aki lesmacizott.
- Nem, ez nem ő volt. Lehet, csak összekevert valakivel.
Ez után Jongdae-nek erről eszébe jutott az az eset, amikor Japánban a metrón keverte valaki össze egy hírességgel, de ő meg azt sem tudta, hogy létezik-e egyáltalán az az ember. Ismét jókat fészkelődtünk a nevetéstől, és pár perc múlva már el is feledkeztünk a történtekről.

*

Chanyeol pov.

Szerda este Sehun ismét átjött, és megbeszéltük, hogy lemegyünk inni valami pubba, ami elmondása szerint nincs messze a lakásomtól. Már az egyik bokszban ültünk, kikértük az italjainkat, közben beszélgettünk.
- Hallod, ma voltam dolgozni, és szernintem örülni fogsz annak, amit most mondani fogok. – mondta sunyin mosolyogva.
- Mi történt már megint? – kortyoltam a whiskymből.
- Hát, ha nem tévedek, láttam azt a srácot, akit megpróbáltál felszedni, és mondtad, hogy azóta már egyszer összefutottál vele a buszon.
- Tessék? – azonnal felfigyeltem.
- Jaja – felhúzta egyik szemöldökét és a poharat himbálta egyik kezében. – Először nem hittem, hogy ő lehet az, de aztán már biztos voltam benne.
- És mondott valamit?!
- Mit mondhatott volna? Engem nem ismerhetett meg, mivel velem aznap este nem is találkozott.
- Tényleg... – jutott eszembe. – Egyedül volt?
- Nem, egy másik sráccal.
- A francba! – sziszegtem.
- Nyugi már! Utána egy párszor figyeltem őket, és egyáltalán nem úgy tűntek, mint akik éppen randiznak.
- Hát akkor milyenek voltak?
- Úgy viselkedtek, mint a közeli barátok. Nevetgéltek, egyfolytában beszélgettek... De semmi különöset nem vettem észre.
- És ő milyen volt?
- Átlagosnak tűnt, de annyi időm nem volt megnézni. Szakadt farmer volt rajta, meg egy fehér póló. De miért is érdekel?
- Csak úgy. Kíváncsi vagyok legközelebb hol futunk össze – elmerengtem, és megint kortyoltam. – Esetleg a nevét nem hallottad?
- Nem, sajnos. – ő is úgy tett.
- Legközelebb hallgatózhatnál is egy kicsit.
- Nem azért fizetnek, hogy kémkedjek. – nevetett.
Erre én is halványan elnevettem magam, mert teljesen igaza volt. Hogy is kérhettem ilyesmire.