Untouchable: 22. rész

- Még mindig szeretlek -

Chanyeol POV

- Akkor azt mondod, hogy bejött a terv? – kérdezte Jongin a vonal másik végéről.

Itthon ültem, és azon gondolkodtam, amik az utóbbi időben történtek Baekhyunnal és velem, majd eszembe jutott, hogy ezeket a gondolatokat meg kellene osztanom Jonginnal, hátha ketten többre megyünk, és mert neki mindig olyan jó ötletei vannak. Egyre jobban érzem úgy, hogy nyert ügyem van, és hogy kezd belém szeretni, ami azt jelenti, hogy már nem kell sokat várnom, hogy végre bevallja, amit érez.

Az utóbbi két hónapban nagyon elvonta a figyelmemet az, hogy naphosszakat agyaltam azon, vajon ő mit érez irántam; figyeltem a gesztusait, ahogy hozzám beszél is viszonyul, de arról egy percig sem gondolkodtam, hogy bennem miféle érzések is keringenek. Éjszaka addig ezen kattogtam, ameddig el nem aludtam, de többször is arra lettem figyelmes, hogy a szívem úgy kalapál, hogy szinte a mellkasomat püföli, valamint, hogy sűrűbben veszem a levegőket. Azt hiszem, elmondhatom, hogy igen, szeretem Baekhyunt. Igaz, hogy ezt már talán tízszer is említettem, de most tényleg, a lehető legkomolyabban gondolom. Szeretem őt, azóta, hogy legelőször megláttam.

- De be ám! – bólogattam büszkén, de ő ezt nem láthatta.

Nagyon boldog voltam, már csak a feltételezése is megbódított annak, hogy Baekhyun viszont szeret engem.

- Akkor, mit fogsz most tenni?

- Semmit, várok. Ő tudja, hogy én hogy érzek, szóval felesleges lenne még egyszer odaállnom elé.

- És ha ő is rád vár?

- Mondom, ő már tudja.

Afelől biztos voltam, hogy Baekhyun fog nekem először vallani, hiszen ő is jól tudja, hogy már csak rá várok, és hogy kettőnk közül már csak rajta múlik minden.

- Nagyon magabiztos vagy. – nevette el magát.

- Hidd el, érzem a csontjaimban! – szorítottam össze markomat.

- Na, most már mennem kell munkába, majd beszélünk.

- Jó. Cső.

Bontottam a vonalat, de épp, hogy letettem a telefont az üveglapos dohányzóasztalra, megint megcsörrent. Már éppen húztam volna a szám, hogy megint ki akar velem beszélni, mikor megpillantottam Baekhyun képét a kijelzőn, amint egy hosszabb darab, rózsaszín vattacukorral az orra alatt vigyorog. Hirtelen izzadni kezdett a tenyerem; nem szokott ilyen későn – hat óra körül - hívni, főleg nem hét közben.

- Szia. – köszöntem jókedvűen.

- Szia, Chan, remélem otthon vagy.

- Igen… itt vagyok.

- Van kedved megnézni egy filmet? Sikerült megtalálnom a letöltő oldalról a múltkorit, amit akkor még nem lehetett.

- Persze… - rejtegettem a mosolyom, ahogy aranyos hangját hallgattam.

- Oké, öhm, akkor egy órán belül ott leszek, még csak most kezdtem el tölteni.

- Jól van, akkor majd jössz!

- Szia!

Már szinte nem is figyeltem, hogy mikor nyomta ki a telefont, annyira hirtelen áradt szét az öröm a testemben. Ez csak egy átlagos szerda estének indult, de most itt lesz Baekhyun is, és így eggyel többször láthatom a héten.

Emlékszek, amikor először jött fel hozzám, ami nem is volt régen, talán pár hete? Elmentünk moziba egy szombat este, de mire kijöttünk már sötét volt, és még az eső is szakadt. Ki lehet találni, hogy nem volt nálunk esernyő, így szarrá áztunk, mire ideértünk hozzám, ugyan is az én lakásom volt közelebb, így megkérdeztem, hogy mit szólna ahhoz, ha ide jönnénk.

Mivel nem számoltam egyetlen vendégre sem, így attól féltem, hogy rendetlenséget hagytam magam után, mielőtt elindultam, de szerencsémre minden tiszta volt, és egy alsógatya sem hevert a földön. Megkínáltam meleg teával, és felajánlottam, hogy akár le is fürödhet, de arra már csak azt válaszolta, hogy:

- Nem szükséges, ha adsz egy törölközőt, nekem már az is elég.

Így adtam neki egy narancssárgát, nekem meg a szokásos kékem jutott. Hogy ne vizezzük össze a kanapét, inkább leültünk a konyhában, és ott vártuk, hogy egy kicsit felszáradjunk.

- Kérsz még teát? – kérdeztem, mikor láttam, hogy már üres a bögréje.

- Igen, köszi.

Nem igazán csináltunk semmit, csak beszélgettünk a szokásos dolgokról; akkor éppen a filmről, amit aznap este láttunk, vagy a hét fáradalmairól, néhány cikis sztoriról a múltban, vagy arról, hogy mit csináljunk a következő hétvégén.

Csengőszóra lettem figyelmes, és rögtön Baekhyunra gondoltam, pedig azt mondta, hogy csak egy óra múlva jön, minden esetre nagyon megörültem neki, és már fel is keltem a kanapéról. Az ajtó felé siettem, de mikor kinyitottam, megdöbbenve mértem végig a rég nem látott alakot.

- Sehun? – kérdeztem alig hallhatóan.

- Azért jöttem, mert tudtam, hogy a telefont úgy sem veszed fel, ha hívlak.

- Mit keresel itt?

- Figyelj, én nem akarom tovább ezt a gyerekes dolgot folytatni… - mondta megbánóan. – Csak végre vissza akarom kapni a legjobb barátomat.

Hallgattam, közben nyeltem egy nagyot. Azon gondolkodtam, hogy most mégis mit kéne erre mondanom, mert hazudnék, ha azt állítanám, hogy ez nem fordult még meg a fejemben nekem is. Nagyon rég nem beszéltem már Sehunnal, már nem is tudom megmondani, mikor láttam utoljára, vagy mikor hallottam a hangját. Igaz, hogy eleinte nagyon haragudtam rá, amiért Luhant választotta helyettem, de mostanra már igazából rájöttem, hogy felesleges volt ezt a veszekedést szítani.

- Be akarsz jönni? – kérdeztem néhány pillanatnyi gondolkodás után, mire csak egy aprót bólintott.

Elálltam az útból, és miután belépett, be is csuktam mögötte a nyílászárót.

- Kérsz valamit?

- Nem, kösz.

A nappaliba sétált, és leült a kanapéra, mintha otthon lenne – mint régen. Helyet foglaltam mellette, és minkettőnk a másikra várt, hogy végre megszólaljon.

- Sajnálom – kezdtem -, nem volt jó ötlet azonnal felkapnom a vizet.

- Én is sajnálom, nem kellett volna, hogy elhanyagoljalak.

- Akkor kvittek vagyunk? – pillantottam rá óvatosan.

- Azt hiszem. – mosolygott vissza kisfiúsan.

- Egy sör?

- Az lehet, hogy még is jól esne.

Szerintem nem kell említenem, hogy mennyi megbeszélnivalónk volt. Mikor már mindketten feloldódtunk, és már biztosak voltunk abban, hogy már egyikőnkben sem maradt egy homokszemnyi harag, vagy éppen sértődöttség sem, akkor felszabadultan kezdtünk el beszélgetni, és újra kiélvezni egymás társaságát kisebb-nagyobb kacagásokkal.

- Akkor te most Luhánnal laksz? – kérdeztem, miután említette, hogy sokat jár oda.

- Háát, ezt így még nem merném kijelenteni, de sokat járok oda, igen – bólogatott. – Ő egyedül lakik, ezért szereti, ha ott vagyok, meg aztán, az ő lakása közelebb van a sulihoz.

- Ezt nem tudtam. – kortyoltam sörömbe.

- És te mit is mondtál az előbb, hogy te és Baekhyun? – húzta fel szemöldökeit meglepődve.

Nem igazán tudtam, hogy bármit is helyes lenne-e megerősítenem.

- Nem tudom, haver – ráztam meg a fejem. – Eddig minden jel arra mutat, hogy igen. Az én részemről az eleje óta nem változott semmi, ő pedig… - kerestem a megfelelő szavakat. – Eleinte nem akart tőlem semmit, ezt meg is mondta, de mostanra már úgy érzem, hogy ez nagyon megváltozott.

- Akkor ez jó hír, nem? – várt megerősítést.

- De, az – mosolyogtam szendén; nem bírtam leplezni, amit abban a pillanatban éreztem. – Ma is jön át. – pillantottam közben a szemben lévő fehér faliórára.

- Komolyan? És mi a program?

- Filmet nézünk.

- Ilyen romantikus lettél ez utóbbi időben?

- Ez miért számít romantikusnak? Te nem szoktál filmeket nézni Luhánnal?

Nem értettem. Akciófilmet fogunk nézni, az romantikusnak számítana?

- De szoktam, de az más, régen nem pazaroltad ilyenekre az időt, ezért lepődtem meg annyira, mikor elkezded mondani, hogy Baekhyunnal még mindig húzzátok egymás agyát.

Ebben mondjuk igaza volt. Egy pillanatra elgondolkodtatott, hogy tényleg mennyit változtam az elmúlt hónapokban úgy, hogy igazából észre sem vettem.

- Ebből megállapítva… -folytatta. – Szerintem te tényleg szeretheted őt. – jelentette ki drámaian, majd letette az asztalra az üres sörösdobozt. – De nem is akarok tovább zavarni, ha úgy is azt mondtad, hogy nemsokára jönni fog.

- Nem mondtam, hogy zavarsz.

- De nekem is van még dolgom, nemsokár kezdődik egy újabb vizsgaidőszak, remélem ezt te sem felejtetted el… - állt fel közben.

- Hogy is feledhetném… - grimaszoltam savanyú képet vágva.

- Akkor minden jót, jó filmnézést.

Én is felkeltem a helyemről, hogy kikísérjem, majd mikor már az ajtónál voltunk, elköszöntem tőle. Egy mosollyal becsuktam a nyílászárót, és ismét csend lett a lakásban. Csak a nappaliban világított a sarokban lévő állólámpa, ami kellemes, lusta fényt adott. Azon lett volna kedvem gondolkodni, hogy miért kellett ennyire elrontanunk Sehunnal a barátságunkat, és hogy most milyen jó volt vele ismét összeülni egy hideg italra, de gyorsan ki kellett dobnom az üres dobozokat, mert Baekhyun most már bármelyik pillanatban itt lehet, ugyan is majdnem egy órát beszélgettünk barátommal.

A nyelvemmel körbe ízleltem a fogaimat és a szájpadlásom, hogy vajon mennyire lehet pia ízű, de végül úgy döntöttem, hogy elmegyek és megmosom, úgy nyugodtabb lesz a lelkiismeretem, és nyugodtabban fogom visszacsókolni Baekhyunt, ha arra kerülne a sor. Mert miért ne? Én most már bármire fel vagyok készülve vele kapcsolatban. Normális esetben ilyenkor azon gondolkodnék, hogy milyen lehet őt csókolni, és hogy milyen lehet az íze; milyen lehet olyan közel lenni hozzá, de aztán persze eszembe jut, hogy ezt egyszer már megtapasztaltam. Most már nevetve gondolok vissza arra, hogy mennyire utált az után egy darabig, de akkor nagyon sokáig tartott, amíg sikerült megpuhítanom.

Lehet, hogyha az a csók nem számított volna, és mondjuk, az este után nem látom többször, akkor már el is feledkeztem volna arról, hogy milyen volt, de így… még mindig tisztán emlékszem. Újra azt akarom érezni, mint akkor; az ajkait az enyémen, a bőre illatát, és a tenyerét a mellkasomon.

Ding. Dong.

A gondolataimban teljesen elmerülve, a számból kilógó lila fogkefével ácsorogtam a fürdőszoba tükör előtt, mikor meghallottam a bejárati ajtó csengőszóját. Gyorsan kiöblítettem a szám, majd a kezemmel megtöröltem, és már rohantam is, hogy beengedjem a vendégem.

- Jövök! – kiáltottam félúton.

Kinyitottam a nyílászárót, és végre megpillantottam karcsú alakját. Próbáltam leplezni örömömet, de mikor megvillantotta azt a gyönyörű fehér mosolyát, rájöttem, hogy felesleges.

- Szia! – köszöntem.

- Szia, Chan!

Megölelt. Megölelt. Byun Baekhyun megölelt engem. Próbáltam nem annyira meglepettnek feltüntetni magam, és úgy tettem, mintha ez volna a világ legtermészetesebb dolga, hogy én Baekhyunnal ölelkezem a lakásom előtti folyosón. Butácskán hátára simítottam karjaimat, és beszippantottam édes illatát. Nem parfüm volt, vagy dezodor, ez inkább az ő illata volt. Ha becsuktam volna a szemem, akkor őt láttam volna magam előtt.

- Gyere be. – invitáltam be a lakásba, miután elengedett.

- Sikerült letöltenem a filmet. – emelte fel a fekete pendrive-ot az ujjai között szorongatva.

Egy mosolyt elfojtva követtem a nappaliig, majd ott mindketten kényelembe helyeztük magunkat, miután a kis eszközt rácsatlakoztattam a tévére.

Senki ne úgy képzelje el az első filmnézést – vagy kettesben létet -, mint a filmekben. Elég kényelmetlen volt, nem úgy, mint a moziban, ott más. De itt most csak ültünk, és azon kívül, hogy a filmet néztük, nem tudtunk magunkkal mit kezdeni. Volt közöttünk vagy fél méter, amit annak tudtam le, hogy éppen így sikerült leülnünk, de olyan furán éreztem magam… Legszívesebben közelebb húzódtam volna hozzá, vagy bármit, csak érjen már véget ez a fura érzés a gyomromban. Másodpercenként pillantottam volna rá a szemem sarkából, de ezt már kétszer megkíséreltem, és úgy nem látom, ha a fejemet nem mozdítom hozzám, viszont az már túl feltűnő lenne, és nem akarom magamra vonni a figyelmét.

Már nem is követtem a film eseményeit, csak az indokokat kerestem, hogy rá figyelhessek. Egyszer megkérdeztem, hogy nem szomjas-e, vagy esetleg éhes, de mindkétszer nemleges választ kaptam. Aztán, hogy kell-e neki valami takaró, de arra sem volt szüksége. Most mit csináljak? Mit tudnék még kitalálni?

- Chanyeol… - szólított meg halkan.

- Öhm, igen? – fordultam felé egy párat pislogva.

- Figyelj… Mondani akarok neked valamit… - beszélt hozzám, de nem nézett rám egy pillanatra sem.

- Mondd, mi lenne az?

Talán… talán igazam volt?

- Én, öhm, sokat gondolkodtam, és… és igazából azért jöttem, hogy elmondjam, hogy… - lehajtotta fejét, majd újra visszameredt a tévé kijelzőjére. – Én… azt hiszem, szeretlek téged.

Jól hallottam? Mintha még a fülem is besípolt volna. A tévé pedig… elhallgatott, vagy csak én nem hallok egy szót sem? Mintha pár másodpercre még az idő is megállt volna, és most nem túlzok. A gyomromban az összes létező pillangó mind egyszerre kapott szárnyra és kezdett el kergetőzni, valamint mintha még lélegezni is elfelejtettem volna.

Hallgattam.

Hallgattam a szívdobogásom, ahogy egyre csak gyorsul, mint egy versenyautó. Még mindig nem néz rám. Miért nem nézel rám? Hadd mondjam el én is, mit érzek – még ha tudod is.

De miért csak ilyen egyszerűen és a semmiből vallja be nekem? Történt valami? Végre elfogadta, vagy ez csak valami trükk? Túl szép, hogy igaz legyen, még is egy ideje már olyan egyértelmű volt. Köszönöm Jongin-ah – mindjárt ő jutott az eszembe, és a lehetetlennek tűnő ötlete.

Másodpercek teltek el, de még mindig a megfelelő szavakat kerestem, pedig már rég óta tudtam, hogy mit akarok majd mondani, ha eljön ez a pillanat. Szóra nyitottam a szám, de aztán végre rám emelte tekintetét, amitől ismét elnémultam.

- Ez így most elég viccesre sikeredett – mosolyodott el, majd levezette szemeit a szőnyegre. – De nem tehetek róla, megtörtént.

- Ugye ezt most… - kezdtem óvatosan. – Teljesen komolyan gondolod? Ugyan is… szerintem nagyon is jól tudod, hogy mit érzek irántad.

Ismét rám tekintett, én viszont ez idő alatt egyszer sem vettem le róla a szemem.

- Igen. – felelte határozottsággal hangjában.

És akkor minden kétségem elszállt. Mióta érzi ezt? Talán már sokkal korábban is érzett irántam valamit?

- Én… most úgy… - hebegtem-habogtam.

- Csókolj meg – mondta, mintha tudta volna, hogy mit akarok. – Most én kérlek rá.

Nem kellett kétszer mondania, még közelebb is húzódtam, de nem akartam nagyon türelmetlennek tűnni, és mivel ez volt az első igazi csókunk, úgy gondoltam, hogy ezt tökéletessé kell tennem a számára, és mert nem hiszem, hogy valaha is csókolózott már fiúval, ezért neki most nehezebb dolga is van.

Hogy hányszor kellett azt nekem végig hallgatnom, hogy ő bizony nem meleg.

Orcájára simítottam tenyerem, nagyujjammal pedig még végig is cirógattam alsó ajkát, amellyel párhuzamosan egy mosoly szökött fel az arcára, ami viszont átragadt rám is. Kezét karomra helyezte, türelemmel várta, hogy mit akarok tenni. Egyre csak csökkent a távolság, egészen addig, amíg ajkaink végre valahára nem találkoztak. Mintha beleremegtek volna párnácskái az érintésemre, közben a bennrekedt levegőt kieresztette az orrán. Én csak arra tudtam gondolni, hogy milyen rég óta vágytam már erre. Teljesen másmilyen volt a legelsőhöz képest; sokkal több érzelem fűződött hozzá, és most már ez mindkettőnk részéről igaz volt.

Elkezdtem mozgatni az ajkaimat, de úgy éreztem, hogy még túl korai lenne a nyelvemet is beleütnöm a dolgokba, ezért meg sem próbáltam, de meglepetésemre ő ezt ellenkezőleg gondolta. Rendesen meglepődtem, hogy ő kezdeményezte nyelveink bevonását a csókba, de ennek csak még jobban megörülhettem. Mellkasomon felcsúsztatta bal tenyerét a tarkómig, és úgy vont még közelebb.

Még a végén kiderül, hogy Byun Baekhyun nem is csókol olyan rosszul.

Kis idő múlva elváltunk levegő után kapkodva, miután már kezdtünk belemerülni a dologba, és egymás tekintete után kutattunk.

- Megérte? – kérdeztem, még mindig arcához közel.

- Mire gondolsz?

- Arra a sok makacsságra és sértődésre… Egyszer sem fáradtál el benne?

Komolyan mondtam, de tudta, hogy csak csipkelődöm, ennek jele pedig az a széles vigyor volt, ami azonnal felcsúszott az arcára.

- Ha rólad volt szó, akkor soha.

- Örülök. – nevettem majdnem.

- Chanyeol…

- Hm?

- De még mindig nem vagyok meleg. Én csak téged szeretlek.

- Baekhyun…

- Hm?

- Én pedig még mindig szeretlek.