Untouchable: 15. rész

- "Ez most tényleg megtörtént?" -

Baekhyun pov.

A napjaim csendesen telnek, és szerencsére nem érnek váratlan meglepetések sem. Az eső hol zuhog vagy éppen szemerkél, többnyire ezért érzem úgy, mintha be lennék ide zárva a lakásba, mondjuk nem mintha máskor nem itt gubbasztanék egész nap. Örülök, hogy pillanatnyilag egy kicsit minden lenyugodott, mert az utóbbi időben elég nagy fordulatot vett az életem, és jól esik egy kicsit ez a csend, ami jelenleg körbe vesz.

Még mindig nem tudom hogyan is kellene éreznem Chanyeollal kapcsolatban; olyan, mintha mindenki rám akarná erőltetni azt, hogy na már most nekem igenis találkoznom kell vele és kedvesnek kell hozzá lennem, amikor jó formán azt sem tudom, hogy kicsoda. Jó, már összefutottunk egy párszor, de sosem beszélgettünk személyes dolgokról, vagy árultunk el magunkról bármit is a másiknak, mivel a legtöbb időnk ezzel az egész félreértéssel ment el, meg azzal, hogy állandóan vitatkoztunk és nem szimpatizáltunk egymással – vagyis lehet, hogy az utóbbi csak rám volt érvényes. Fogalmam sincs, hogy hogy kellene hozzá viszonyulnom, de úgy látszik, hogy ő próbál kedves lenni hozzám, így hát úgy tűnik nincs más választásom, mint viszonozni, persze semmi képpen nem szeretném, hogy ezt majd rosszul értelmezze... Miért ilyen bonyolult ez?

Kyungsoo pov.

Már egy hét eltelt azóta, hogy elmondtam Jonginnak mit is érzek iránta. Viszonozta az érzéseimet, bár szerintem ökölnyi nagyságú lehetett a gyomrom, mikor kipréseltem magamból a szavakat, még is, utólag örültem, hogy Yixingre és Baekhyunra hallgattam, és végre összeszedtem magam. Azóta természetesen egy kicsit minden megváltozott; egy nap többször is elmondja nekem, hogy szeret, jobban megnyílik az érzéseiről, bátrabban megosztja velem a gondolatait, na és persze többször is szeretne engem látni, ami azért nem mindig jön össze.

Persze rám is ugyan ezek jellemzőek... Úgy érzem, hogy legszívesebben az egész napomat vele tölteném, pedig még csak nem is az van, hogy két hete találkoztunk, mert ugye már több, mint három hónapja, hogy elkezdtünk beszélgetni és érdeklődni egymás iránt. Nagyon örülök, hogy valaki olyat találhattam, mint ő, mert őszintén, nála jobb embert nem is kívánhattam volna.

Most itt ülünk a kanapén összegubózva egy takaró alatt, valami eszméletlenül jó vígjátékon kacarászva. Jobb karja alá bújva próbáltam hozzá a lehető legközelebb férkőzni, ő pedig szorosan vont magához. Néha kinyúlt a takaró alól, hogy a számba adjon egy darab pattogatott kukoricát, majd vissza is húzta azt a meleg anyag alá. Kint hűvös volt; esett az eső és kezdett sötétedni is, így mikor délután átjöttem, itt is ragadtam az eső miatt, de nem gondoltuk, hogy eddig fog esni, ezért nem olyan régen kezdtük el nézni ezt a filmet.

A bal keze végig ott pihent a bal combomon, és ez igazság szerint nem is zavart, de egy idő után elkezdett simogatni, és ez valahogy olyan kínos volt. Nagyon is tetszik az érintése és a gyengédsége, de valahogy mégis egy kicsit kellemetlenül érzem magam tőle.

- Kyungsoo... – szólított meg, mire lassan ráemeltem tekintetem.

Mosolygott egy halványat, majd csökkentette közöttünk a távolságot és megcsókolt. Az első csókunk már rég megtörtént, mikor még nagyon az elején voltunk az ismerkedésünknek, de aztán rájöttünk, hogy nem vagyunk elkésve sehonnan, és úgy gondoltuk, hogy ez még túl korai lenne, így utána nem is csókolóztunk többet és lassabbra vettük a tempót. A legközelebbi csók a napokban csattant el, és akkor már egyértelműen sokkal többet jelentett.

Nem kapkodott és nem volt mohó; lassú volt és szenvedélyes. Fogalmam sem volt, hogy miért pont most akart megcsókolni, de tetszett, ezért viszonoztam. Nem tudom mi járhat most éppen a fejében, de a keze egyre nagyobb területet jár be odalent, amitől úgy érzem, hogy egyre jobban vörösödik az arcom.

Törzsét jobban felém fordította, és bekéreckedett nyelvével, amit szégyenlősen ugyan, de megengedtem. Mire fel ez a szenvedélyesség és ez a gyengédség? Remélem nem azt akarja, amire most éppen gondolok.

- J-Jongin... – helyeztem tenyerem mellkasára, és enyhén eltoltam magamtól, de csak annyira, hogy szemébe tudjak nézni.

- Valami baj van? Rosszul csinálom? – tekintett rám aggódva.

- Nem, szó sincs róla – kuncogtam halkan. – Csak, ez még túl korai lenne, nem gondolod?
- Sajnálom – sütötte le pilláit. – Én csak... Tényleg mindent meg szeretnék adni neked. – beszélt halkan.
- Én azt mondom ne siessük el úgy, mint az elején. Ne legyen semmi, amit meg kellene bánnunk később. Rendben? – emeltem fel állát mutató ujjammal, és biztatóan rámosolyogtam.

- Rendben. – bólintott, valamivel magabiztosabban.
Még egy csókba invitáltam telt ajkait, és örültem, hogy megértette azt, amit szerettem volna. Lehet, hogy titkon ő is így gondolta, csak valami hirtelen ötlettől fogva másként kezdett el cselekedni.

Ismét összekucorodtunk a kanapén, és élveztük tovább egymás társaságát. Minden vele töltött perc olyan, mintha egyre közelebb láncolna minket egymáshoz, ami nagyon boldoggá tett.

*

Baekhyun pov.

- Yixing, szerinted mit csináljak?

A konyhaasztalnál ültünk, és éppen az általam készített szokásos sonkás szendvicseinket eszegettük.

- Mármint mivel kapcsolatban? – kérdezte teli szájjal.

- Felkéne adnom? – bambultam magam elé.

- Miről beszélsz? – sandított.

- Talán nem is lenne belőlem jó író?

- Már megint itt tartunk? – sóhajtott.

- Ez igenis komoly!

Egyik délután elmondtam neki, hogy mi nyomja a lelkem már az óta a nap óta. Minden ilyen apró csalódás után egyre jobban veszítek az önbizalmamból, és egyre jobban csak bezárkózom. Hihetetlen, milyen nyápic tudok lenni.

- Hát jelentkezz máshova. Nem hiszem el, hogy egy ilyen miatt ilyen depis vagy!

- De nem érted... – siránkoztam.

- Akkor mond úgy, hogy értsem. Amúgy is, mikor óhajtod felhívni Chanyeolt?

- Ne, már megint ezt?!

- Látod, én is ezt érzem, mikor ok nélkül siránkozol! Itt egy lehetőség, és te nem élsz vele. Ki tudja, lehet a végén még elválaszthatatlanok lesztek!

- Majd ha piros hó esik! – vágtam rá.

- Emlékezz vissza... Engem meg akartál ismerni? Szimpatikus voltam?

- Ez most hogy jön ide?!

- Csak válaszolj.

- Hát, nem tudom... Talán nem.

- És most nézd meg, együtt élünk, megosztunk egymással mindent és tök jól kijövünk. Honnan tudod, hogy Chanyeollal nem ez lesz a helyzet?

Egy kicsit elgondolkodtam, mert végülis volt értelme annak, amit mond.

- Nem tudom... – motyogtam.

- Bántaná a büszkeséged, ha egy kicsit jobban bánnál vele?

Nem válaszoltam.

- Amúgy meg, most neked illene őt elhívnod valahova, mivel eddig állandóan ő keresett.

- De hát-

- Nincs de! – vágott közbe. – Fogadok, hogy most is arra vár, hogy csörögjön a telefonja, úgyhogy amint kieszeltél valamit, hív fel.

- Rosszabb vagy, mint az anyám...

- Nem, csak már elkélne valaki, aki gatyába ráz, ezért vagyok itt én. – vigyorgott jellegzetesen.

- Jó, majd kitalálok valamit. – sóhajtottam, és unottan beleharaptam a szendvicsembe.

Chanyeol pov.

Ez a szürke időjárás egyre jobban hatással van a hangulatomra és a viselkedésemre a világ felé, de nem mintha ezt tudnám befolyásolni. Hirtelen olyan egyhangúak lettek a napjaim... Amióta nem beszélek Sehunnal, olyan, mintha megszakadt volna minden kapcsolatom a külvilággal, mert jó formán nem járok el sehova. Elmegyek iskolába és hazajövök. Ennyi. Hiányoznak a pletykázgatásaink, amikor kibeszéltünk mindent, az esténkénti eljárogatásaink és az ilyen egyéb apró dolgok. Habár még mindig valamennyire neheztelek rá, azért nem tagadom, hiányzik.

Feküdtem az ágyamban és csak néztem ki a fejemből. El voltam terülve az egész hófehér takarón, és azon gondolkodtam, hogy keresnem kellene magamnak valami elfoglaltságot. Eszembe jutott a gitárom, amihez már ki tudja mikor nyúltam legutoljára. Ott ácsorgott a fekete tokjában a sarokban, a szekrény és a fal között. Mintha egy pókhálót láttam volna megcsillanni rajta, feltápászkodtam és odasétáltam hozzá. Elhessegettem a porcicákat és kihúztam az árnyékból. Lefektettem a szekrény elé és kicsomagoltam. Bár a fekete anyag, ami védte elég poros volt, a benne lévő hangszer még mindig ugyan úgy csillogott. Csendben és óvatosan kiemeltem a helyéről, majd az ágyhoz sétáltam vele és mikor leültem, ölembe vettem. Végigsimítottam a húrokon, és az futott végig az agyamon, hogy vajon milyen dallamokra emlékezhetek még. Több-kevesebb sikerrel behangoltam, és elkezdtem azt játszani, ami csak eszembe jutott. Eszembe juttatta, hogy pár éve mennyire megszállott voltam ezzel a hangszerrel, és hogy jó formán le sem tettem, most pedig olyan hidegnek és idegennek tűnnek a húrjai, hogy szinte elborzaszt.

Inkább letettem még mielőtt elszomorodnék azon, hogy mennyit felejtettem az évek során, és visszacsomagoltam a tokjába, majd ugyan úgy visszaállítottam a sarokba, mintha el sem mozdítottam volna.

Kisétáltam a konyhába a csendes lakáson keresztül, hogy felfrissítsem magam valami hideg üdítővel, mikor elkezdett rezegni a telefonom a zsebemben. Baekhyun – olvastam a kijelzőn.

- Szia. – szóltam bele félve.

Sosem beszéltem még vele telefonon, így persze, hogy egy kicsit meg voltam illetődve. Na de miért hívott?

- Szia... Öhm, azon gondolkodtam, hogy nem lenne-e kedved csinálni valamit egyik nap? – kérdezte kicsit bizonytalanul.

Nem mondom, rendesen meglepett, már csak azért is, mert azt hittem, hogy a büdös életbe nem fog engem telefonon keresni, de úgy látszik, hogy erre még sem kellett annyit várni, mint gondoltam.

- De, persze – hebegtem. – Mikor?
- Mondjuk szombat?
- Szombat? Szombat az jó... – próbáltam magam összeszedni, de még így is egy kicsit sután hangozhattam.
- Rendben, akkor mondjuk délután három körül? Arra gondoltam, hogy elmehetnénk a vidámparka. Hétvégén fél áron van a belépő.
- Megbeszéltük. Akkor a bejárat előtt?
- Ühüm.
- Oké, akkor... – köszörültem meg automatikusan a torkom.
- Ott találkozunk. Szia.
- Szia.
Gyorsan lerakta, én pedig elemeltem a fülemtől a készüléket, és addig bambultam a kijelzőre, amíg az el nem sötétült. Ez most tényleg megtörtént?