Közös titok

Leszálltunk a gépről, és hirtelen rengeteg ember vett minket körbe. Igyekeztünk viszonylag gyorsan magunkhoz venni csomagjainkat, hogy minél előbb tudjuk a hátunk mögött hagyni a tömeget.

Mikor már végre a hotelben voltunk, megkerestem a szobám számát ami a papíromon szerepelt, a végtelennek tűnő folyosón. Mindenki külön lett elszállásolva, ami azt jelentette, hogy minden bizonnyal unatkozni fogok esténként lefekvés előtt.

Nem tudott minden tag eljönni, ezért nem lesz ugyan olyan ez a kis kirándulás, de főleg egy valaki hiányzik. Alig vártam, hogy végre kettesben tudjunk egy kicsit lenni, de erről most le kell mondanom. Semmi kedvem nélküle itt lenni; legszívesebben otthon ülnék a nappaliban és várnám, hogy késő este betegye a lábát az ajtón. Csak rá tudok gondolni; vajon most mit csinál? Épségben haza fog érni? Evett már? Vajon ő is rám gondol most éppen?

Lehuppantam az ágy szélére a bőröndömmel a lábamnál, és próbáltam más felé terelni a gondolataimat, valamint arra rávenni magam, hogy néhány holmit kipakoljak, mikor megrezzent a telefon a zsebemben.

Gyere ki a hátsó kijáraton, itt vagyok a parton.

Olvastam az üzenetet, és kétszer is megnéztem, hogy jól láttam-e a feladóját, mivel az lehetetlen, hogy Kyungsoo ebben a pillanatban is itt álljon az épület előtt. Még egy párszor visszaolvastam, majd boldogságomban elvigyorodtam és mindent magam mögött hagyva siettem a lifhez.

- Sehun, hová sietsz? – kérdezte Junmyeon, mikor összetalálkoztunk a folyosó végén.
- Kyungsoo-tól most kaptam egy üzenetet, hogy menjek le... Tényleg itt van?! Mit keres itt?! – hadartam talán túl izgatottan.
- Hát, öhm, azt mondta, hogy elérte a következő gépet... Pár perce érkezett... – mondta megszeppenve.

- É-értem – mondtam már valamivel higgadtabban, ám gondolatban már háromszor is a nyakába ugrottam. – Akkor lemegyek, megnézem.
- Jó, vigyázzatok magatokra. – mondta még utoljára, majd elsétált.

Gyorsan beszálltam a liftbe, majd végigszaladtam a folyosón, és egy kicsit bátortalanul ugyan, de kiléptem az ajtón, ami elválasztott minket. Kisétáltam az éjszakába, ahol megcsapott a tenger sós illata, és a hűvös esti szél. Szemeimmel végigpásztáztam az egész tengerpartot, majd megpillantottam alacsony alakját, amint felém fordult. A hold megvilágította hátulról, így nem láthattam arcát, de máris közelebb siettem hozzá, így már jobban kivehető volt szende mosolya.
- Hyung – kezdtem -, hát te mit keresel itt?
- Meglepetésnek szántam. – szólalt meg enyhén mély hangján, ami most a szokásosnál is kellemesebben hangzott.
Csendben elé léptem és szó nélkül karjaimba zártam. Azonnal visszaölelt; arcát mellkasomba temette, kezeit derekamra szorította.
- Már hiányoztál. – nyöszörögtem füle mellett.
- De hát alig volt pár órája, hogy találkoztunk. – nevetett aranyosan, majd eltolt magától, de tenyereit továbbra is ugyan ott pihentette.
- De akkor is... Azt hittem, hogy ezt az öt napot nélküled kell majd kibírnom... – biggyeztettem le ajkaimat.
- De mégis itt vagyok. – vigyorgott édesen szüntelenül.
Mintha enyhén elpirultam volna, mert éreztem, hogy a vér kezd az arcomba szökni, közben lepillantottam kettőnk közé, és próbáltam elfojtani egy mosolyt.
- Hé – emelte fel mutatóujjával állam, hogy szemeibe nézzek -, itt most csak ketten vagyunk, nem lát senki. – suttogta ajkaimra, ahogy egy hangyányit közelebb lépett hozzám.
Tekintetünk még néhány másodperc töredékére találkozott, de miután ajkait az enyémhez nyomta, lehunytam pilláimat és hagytam magam elveszni a felemelő érzésben.

Talán négy napja volt utoljára, hogy így ki tudtuk zárni a külvilágot és kettesben tudtunk lenni egy kis ideig, ezért minden egyes ilyen alkalom ritka kincsnek számított. Senki nem tudhatja meg, hogy mi van közöttünk, még a többi tag sem, nehogy valami következményei legyenek, amik hatással lehetnek a többiekre is. Senkinek nem akarunk nehézséget okozni, ezért jobbnak látjuk, ha titokban tartjuk, de végülis ettől olyan különleges.

Gyengéden visszacsókoltam, majd kezeink helyet cseréltek és immár én húztam magamhoz derekánál, míg ő átölelte nyakam és úgy tartott szorosan. Fülembe a tenger nyugudt hullámai duruzsoltak, orromat édes parfümje cirógatta. Éreztem minden procikáját, szívének dobbanását és húsos ajkainak mozgását enyéimen. Nyelvemmel bekéreckedtem szájába, így még jobban el tudtuk mélyíteni szerelmes játékunkat. Beletúrt hajamba, majd ismét csak tarkómat melegítette kicsiny tenyereivel.

Egy cuppanás után elváltunk és szemeibe tekintettem, amint azok kedvesen csillogtak rám. Még egy ölelésbe vontam; ezúttal beszippantottam illatát, fejemet vállába fúrtam és egy halvány puszit hintettem nyakára. Belekuncogott mellkasomba, és szorosabban tartott magához.

- A többiek nem sejtenek semmit? – kérdezte kíváncsian.
- Nem – egy mosoly bújkált a szám sarkában, ahogy elengedtem és ismét szemeibe pillantottam. – Van kedved sétálni... velem... a szerelmeddel? – kérdeztem játékosan.
- Persze. – vigyorodott el szégyenlősen.
Jobb keze után nyúltam, összekulcsoltuk ujjainkat és szorosan egymás mellett elindultunk a part mentén, ahol biztosan senki nem láthat meg minket.

          Puha és meleg ujjai kézfejem köré fonódtak, míg én úgy tartottam őket, mintha bármikor kicsúszhatnának enyéim közül. Karjaink összesímultak, miközben egyszerre lépdeltünk a nedves homokban. Szavak nélkül élveztük az együtt töltött időt, amint hallgattuk a lomha hullámokat és a szél susogását. Ezekért a pillanatokért éltem. Talán eljön majd az az idő is, amikor már nem kell az éjszaka közepén átlopóznunk egymáshoz, amikor nem kell majd hamis érveket kitalálni azért, hogy miért hagyjuk el a házat, és amikor nem kell elfolytanunk egy-egy érintést a többiek előtt. Ha kell, én akár örökké várni fogok erre a pillanatra, de addig is, ez a mi kis közös titkunk.