You're the light at the end of the tunnel: 3. rész

Mikor Jongin másnap megpróbálta kinyitni szemeit – már majdnem délután fél kettőkor -, vissza is csukta őket, amint a fény vakítóan próbálta tudtára adni, hogy mennyi ideig is lustálkodott. A redőny nem volt lehúzva, ezért a világos falakról is visszaverődött a fény, ami hatására úgy érezte, hogy agyáig hatolnak a kora téli napsugarak. Visszahúzta fejére a takarót, hogy pislogjon egy párat, majd felegyenesedett, grimaszolva masszírozta halántékát annak reményében, hogy enyhülni fog a rettenetes fejfájása. Haja olyan kócos volt, mint még talán soha, arcának jobb oldalán pedig megmaradtak a párna ráncos lenyomatai. Nyöszörögve takarta ki magát, majd egy nyújtózkodás kíséretében ásított egy nagyot. Körülnézett, és látta, hogy még tegnapi ruhája van rajta. Nem tudta hogyan és miként került ágyába, de sejtette, hogy Kyungsoo cipelte egészen hazáig. Úgy gondolta, mihamarabb meg kell köszönnie barátjának tettét, de előbb még valahogy fel kellett tápászkodnia. Úgy érezte minden mozdulatával forog egyet körülötte a Föld, ezért lassított a tempón. Mikor sikeresen kiért a konyhába – nagy erőfeszítések árán -, lefőzött magának egy feketét, és az asztalnál ülve kortyolgatta a fehér bögréből egy fájdalomcsillapító kíséretében, közben folyamatosan szidta magát, amiért már megint alkoholt ivott.

Fél óra múlva, mikor már a fürdőszobát is megjárta, visszament hálószobájába, hogy tiszta ruhát vehessen fel. Kipakolta szekrényéből a választott ruhadarabokat, és mikor ledobta őket az ágyra, csak akkor vette észre, hogy egy számára idegen sál fekszik takarója szélén. Kíváncsian felvette a puha, kötött anyagot, és azon tűnődött, hogy kié lehet, de nem kellett sokáig gondolkodnia, mivel rajta kívül csak Kyungsoo fordul meg a szobájában. Halványan elmosolyodott a gondolatra, hogy hyungja sálját tartja kezében, aki tegnap este valószínűleg ottfelejtette ágya szélén. Nem tudta mi ütött belé, mikor megszagolta, de mosolya azonnal szélesebbre húzódott, amint megérezte a fiú édes illatát. Lehunyta pilláit, és lelki szemei előtt körberajzolódott Kyungsoo alakja, ahogyan az illat szétáradt tüdőjében. Alig érezhetően harapott bele alsó ajkába, ahogyan elképzelte a fiú mosolyra húzódó telt ajkait, piros orcáit, nagy, barna gomb szemeit, és aranyos alacsony termetét, ahogy mindig feljebb kell egy kicsit emelnie a fejét, hogy az ő szemeibe nézhessen. De észbe kapott, amint eljutott az agyáig, hogy mire is gondol éppen. Kinyitotta szemeit, arckifejezése komolyra változott, és még mindig a sálat szorongatva, furcsa érzéssel a mellkasában lehuppant ágya szélére.
- Mi is történt tegnap este? – elgondolkodva szegezte magának a kérdést, amint felemelte fejét és megpillantotta magát a szemben álló szekrény tükrében.
Csak arra emlékezett kristály tisztán, ami az egy üveg bor megivása előtt történt. 

Miután az udvarról a hátsó bejáraton keresztül felértek Minjuval az üres szobába, a lány máris rá akart volna mászni, de Jongin leszedte a lány kezeit magáról, és csuklójánál fogva tartotta karjait mellkasaik között. „Figyelj, szerintem ezt nem kéne.” – mondta neki a fiú. „Miért? Ne mondd, hogy nem tetszem.” – húzta fel az egyik szemöldökét Minju, és olyan arcot vágott, mintha egy olcsó viccet mesélt volna neki valaki. „Nem mondtam, hogy nem tetszel. Vonzó vagy, szép és csinos, meg minden, de én ezt nem hiszem, hogy akarom.”. „Tessék?” – hitetlenkedett tovább a lány. „Jól hallottad. Nem is tudom mire számítottál… azt hiszed, bárkit megkaphatsz, ha szépen nézel rá?” – mosolyodott el féloldalasan Jongin. A lánynak elállt a szava, hallva ezeket a mondatokat. Nem volt még olyan fiú, aki nemet mondott volna neki, így vérig sértve érezte magát. „Te meg mi a francról beszélsz? Chh.” – flegmáskodott. „Jól hallottad. Ha egy éjszakás kalandot szeretnél, akkor rossz ember ajtaján kopogtatsz.” A lány továbbra is csak tátott szájjal állt Jongin előtt, akinek arcáról a szánalom minden fajtája levehető volt. Nem gondolta volna, hogy gyanúja beigazolódik, miszerint Minjunak csak egy éjszakára kellett volna. A lány kitépte csuklóit Jongin ujjbegyei közül, és hepciásan elkezdte mondani sérelmeit. „Mit képzelsz magadról, azt hiszed engem csak úgy vissza lehet utasítani? Felajánlottam magam neked, te meg csak úgy eldobsz? Mit kéreted magad? Azt hiszed te talán más vagy, mert te vagy Kim Jongin?”. „Fejezd be.”- mondta a lánynak higgadtan, és kezei után kapott, de az csak egy lépést hátrált. „Nem fejezem be! Ennek csak egy magyarázata lehet…” – gondolkodott. „Hagyd már abba, nincs erre semmiféle magyarázat, egyszerűen csak nem vagyok erre vevő, érted?” – emelte fel a hangját ő is. „Te meleg vagy?” – kérdezte a lány pár pillanat gondolkodás után, oda sem figyelve Jongin előző kijelentésére. „Mi van? Te mi a frászról beszélsz? Nem akarok veled lefeküdni, és akkor már mindjárt azt kell gondolnod, hogy meleg vagyok? Ennyire te sem lehetsz hülye!” – felháborodottan tárta szét karjait a lány felé, aki sejtelmesen elmosolyodott a fiú várható volt reakcióján. „Nem vagyok hülye, de vak se. Eddig is gondoltam, hogy van valami a levegőben köztetek, de ezzel most ténylegesen beigazolódott.” – keresztbe tett karokkal magabiztosan állt a fiú előtt, aki csak összezavarodottan próbálta kideríteni miről is beszél Minju. Azt hitte a lánynak elment az esze, csak értelmes magyarázatra várt. „Elmondanád, hogy miről beszélsz? Tényleg nem értelek…” „Jaj, ne játszd már itt a tudatlant. Jól tudod, miről beszélek. Mindig egymás seggében vagytok, sosem lehet titeket a másik nélkül látni. Olyan nyilvánvaló, hogy az már fáj.” „Te… te most Kyungsooról beszélsz?” – kerekedtek ki a szemei, ahogy meghallotta a lány megállapítását a kettőjük kapcsolatáról. „Hát ki másról?! – nevette el magát cinikusan. - Az a fiú még levegőt is alig mert eddig venni a saját osztálya társaságában, most meg nem győz utána kapkodni, mikor a közelében vagy.” – forgatta szemeit, felhúzta egyik szemöldökét, és hangjából egy kis féltékenység is érezhető volt. Jongin ott állt szótlanul, és csak arra tudott gondolni, hogy tényleg így van-e mindez? Igaz, nem ismerte Kyungsoot korábbról, de tényleg felszabadultabbnak tűnik az utóbbi hetekben, mióta ő foglalkozik, és barátkozik vele. Egyszerűen nem tudta, mi lenne a helyes gondolat ezzel kapcsolatban. Idegességében elkezdett izzadni a tenyere, ahogy belegondolt, hogy mi van, ha nem csak Minju látja így őket, kettejüket. Eddig bele sem gondolt abba, hogy ő és Kyungsoo… „Na mi van, nagy igazságot mondtam, igaz?” – szakította félbe Jongin gondolkodását. A lány szemeibe nézett, és bármennyire is akart volna válaszolni, egyszerűen egy értelmes szó sem jutott eszébe. Teljesen ledöbbent. „Menj el kérlek.” – mondta végül higgadt hangnemben. A lány féloldalas mosolyra húzta száját, és lassan az ajtó felé indult, leeresztve karjait maga mellé. „Ugye tudod, hogy most ezzel a hallgatással beismertél mindent?” – nézett vissza még az ajtóból, majd meg sem várva a választ kiment, egyedül hagyva Jongint a csendes szobában. A fiú tehetetlenül rogyott az ágyra, idegesen beletúrva hajába, és egy nagy levegőt kifújva. Csak bámult maga elé a földre, úgy érezte, mintha egy enyhe sokk érte volna. „Talán ez mind igaz lenne, és csak én nem vettem eddig észre?” – ezt kérdezgette egyre csak magától. Kezdett úgy tűnni, mintha egész végig, mindenki tudott volna erről, őket, kettejüket kivéve. Úgy érezte, szüksége van most valamire, amitől egy kicsit megnyugodhat. Végig nézett a szobában, és az ajtó melletti alacsony komódon megpillantotta azt a szinte teli boros üveget, amit Minju akkor tett oda, mikor bejöttek. Habár azt tervezte, hogy nem fog alkoholt inni, mert tisztában volt a következményekkel - hogy lehet valamelyik árokban fog kikötni miatta -, még is, úgy érezte, most szüksége van rá, hogy egy kicsit ellazítsa. Felállt érte, és már kortyolta is. Az első korty után grimasz ült ki az arcára a keserű érzéstől, de megkönnyebbülve sóhajtott fel, miután a vörös lé bejárta egész szájüregét, és könnyedén gurult le a torkán. Leült közvetlen az ágy elé, hátát neki támasztotta, és úgy ivott tovább. Az ötödik korty után, már nem volt annyira vészes, hát még a tízedik után. Gondolatai nem csillapodtak az alkohol hatására, inkább csak még jobban felerősödtek. Nem tudta elképzelni, milyen érzés lehet egy fiúba szerelmesnek lenni, bár ahogyan még többet ivott, és már majdnem kifogyott az üveg, elkezdte érdekelni a téma. Az utolsó gondolata, amire még emlékezett, az az volt, hogy Kyungsoot ma meg akarja szerezni magának.

Ahogyan visszaemlékezett a szombat estére, elszörnyülködve nézte magát a tükörben. Hol magára pillantott, hogy pedig a sálra, amit még mindig a kezében szorongatott. Nem tudta mit is kéne hinnie, megint tanácstalannak érezte magát. Nagyon megrémült a gondolattól, hogy lehet, valami olyat tett, ami miatt most aggódnia kellene, vagy megbánást kéne éreznie – visszaemlékezve az utolsó gondolatfoszlányokra. Becsukta szemeit, lehajtotta fejét, közben orrnyergét masszírozva erőteljesen próbált meg még több emléket kifacsarni elméjéből. Csak pillanatképek jelentek meg a fejében. Köztük volt Kyungsoo rémült arca, ahogyan belépett a szobába, és meglátta őt a földön és könnyes szemei, ahogyan egy hamis vigyorgással próbálja elterelni róluk a fiatalabb figyelmét. Ahogyan szállingóztak a képek gondolataiban, ijedten kapta fel fejét, mikor eszébe jutottak azok a szomorú szemek. 

- De miért sírt? – még kétségbeesettebben próbált felidézni képeket, mondatoka, szavakat, érzéseket, de minden hiába volt. Idegesen dobta magát hátra az ágyon, és mérgelődött. Magát hibáztatta, mert biztos valamit mondott, vagy tett, amivel megbántotta az idősebbet. De ha így is volt, Kyungsoo még is hazakísérte, és gondosan befektette ágyába. Mindenképpen hálás lehet neki, mert lehet, más ilyenkor már rég ott hagyta volna a szoba szőnyegén, amint meglátja. Talán nem akadályozta meg, hogy alkoholt igyon – mert ugye megkérte, hogy várjon rá a nappaliban, így nem tudott rá odafigyelni -, de még is köszönettel tartozik a fiúnak, amiért még sem hagyta ott öntudatlan állapotban.

Gondolatai nem tudták túlkiabálni a hirtelen megszólaló csengőt. Letette a sálat kezéből, és szaladt az ajtóhoz, mert tudta ki lehet az – és reménykedett is benne.
- Szia, D.O. – nyitott ajtót mosolyogva.
- Szia, látom már jobb a színed. Minden rendben? – kérdezte őszinte aggódással hangjában.
- Persze, gyere beljebb. – nagyobbra tárta az ajtót.
Ahogy Kyungsoo belépett, egy kicsit érezni lehetett a légkör változását. Jongin nem tudta, kérdezzen-e rá a tegnap estére, a másik pedig szintén nem tudta, hogy hozza-e fel a témát.
- Kérsz valamit inni? – terelgette a konyha felé, majd leültette.
- Egy kávét elfogadnék, köszönöm. De szerintem rád is rád férne.
- Ma már ittam egyet, de még mindig fáj egy kicsit a fejem – töltötte ki a forró italt, és leült barátjával szemben. – Jut eszembe, köszönöm, hogy haza hoztál.
- Nem kell megköszönnöd. Jól aludtál? – kortyolt a bögréjébe, ahogy a fiú letette elé.
- Igen… - megköszörülte torkát. – Elmesélnéd nekem mi volt tegnap este, nem nagyon emlékszem semmire az után, hogy elpusztítottam azt az egy üveg bort. – ő is ivott egy kortyot.
Kyungsoo hirtelen azt sem tudta mit válaszoljon. Nem akarta, hogy látszódjon, mennyire zavarban van, ezért inkább terelni próbálta a témát.
- Először meséld el te, hogy kerültél oda, mert nekem csak annyit mondtál, hogy felmentél Minjuval, aztán elküldted.
Jonginnak villámcsapásként hatoltak megint a fejébe a lány szavai, aki most biztosan azt hiszi, hogy meleg. Gyorsan ki akart találni valami más sztorit, de mivel nem tud jól hazudni, úgy döntött, hogy nem meséli el az egész történetet.
- Igen… hát, valóban elküldtem, mert… kiderült, hogy neki csak egy éjszakára kellek, és én meg mondtam, hogy ebből nem kérek. Megsértődött, kiabált velem, és elküldtem. – zárta le egyszerűen.
- Ennyi?
- Igen – nem bírt Kyungsoo szemeibe nézni, inkább csak a fekete hullámzó löttyöt bámulta bögréjében. – De utána még emlékszem valamire…
Kyungsooban még a vérkeringés is leállt. Eddig azt gondolta lehetetlen, hogy barátja bármire is emlékezzen tegnapról. Bögréje fülét markolászta, közben minden csendes másodperc idegtépően hatott rá.
- Arra emlékszem, hogy bejöttél a szobába, és mikor megláttál, nagyon aggódtál. Meg arra, hogy sírtál.
Egy kicsit végül megnyugodott, hogy a csókra egyáltalán nem emlékszik, de hogy fogja magát ebből kimagyarázni?
- Tényleg? – zavartan kortyolt a kávéjába, hogy addig se kelljen Jonginra néznie, aki aggódó tekintettel figyelte.
- Minden rendben van? Esetleg nem mondtam, vagy tettem valamit, amivel megbántottalak?
Kyungsoonak minden lehetséges dolog – érzelem és gondolat -, eszébe jutott, ami tegnapi csókjuk közben érte. Lesütötte tekintetét az asztalra, és kereste a helyes választ. Biztos volt abban, hogy nem akarja Jonginnak elárulni, ami tegnap történt, az maga lenne a pokol, ha barátja megtudná, hogy még hagyta is magát. Nem. Tartani fogja a száját, különben csak maga alatt vágná a fát.
- Nem. – próbált őszintén hangzani, ami valószínűleg sikerült is, mivel barátjának egy mosoly kúszott arcára a kielégítő válasz hallatán.
- Akkor, elmondod miért sírtál?
Kyungsoo most már tényleg kifogyott az ötletekből. Tenyere elkezdett izzadni, de végül a jó öreg, mindig beváló magyarázatnál maradt.
- Sírtam volna? Biztos jól emlékszel? Én nem emlékszem ilyenre. – majd egy biztató mosolyt intézett barátja felé, akin látszott, hogy megkönnyebbült.
Jongin abban a pillanatban nem értette, honnan szedhetett olyat, hogy hyungja sírt. Pedig a gondolataiban olyan valósnak tűnt.

*

Hétfő reggel Kyungsoo már a visszakapott sállal a nyakában ment az iskolába. Szokásos hétnek indult, mint az összes többi, és tényleg az is volt. Tanulás, szünet, tanulás, szünet, tanulás, szünet, tanulás, szünet, tanulás, szünet, ebédidő, tanulás, szünet, tanulás majd hazamenetel. Csak most annyiban különbözött, hogy más érzésekkel ült le, vagy éppen sétált mindig barátja mellett. Több volt a csend, mint általában, de ezek nem kínos csendek voltak. Egyik sem érezte kényelmetlenül magát, mikor éppen csak szótlanul sétáltak egymás mellett, mert ahhoz, hogy beszélgessenek, nem mindig kellettek szavak. Olyankor csak elég volt egy pillantás, egy gesztus, vagy egy apró mosoly a másik felé. Egyre közelebb kerültek egymáshoz, de erről egyik sem beszélt a másikkal. Úgy érezték mindketten tudják, hogy ez így van jól, erre nem érdemes pazarolni a felesleges szavakat. 

Habár Kyungsooban a csók emléke még mindig nem halványult el, most már nem ostorozta magát miatta. Néha – ugyan szégyellte beismerni -, de lefekvéskor, mikor lehunyta szemeit, jó volt egy kicsit felidézni az érzést, ami tőle szokatlan cselekedet volt. Olykor-olykor akaratlanul is elmosolyodott, sőt a hideg is kirázta, ahogyan gondolatban újra átélte azt az estét. Bár akkor nagyon aggódott, és félt, hogy mi lesz azok után, most már azonban úgy gondolt vissza rá, mint egy öröm, amit Jongin okozott neki. Saját maga előtt már nem takargatta a fiú iránt táplált érzéseit, ám neki még mindig nem merte bevallani. Fájt neki, hogy nem mondhatja el barátjának, hogy mennyire szereti, és oda van érte, de egyelőre úgy gondolta beéri azzal, hogy minden nap mellette lehet. Mikor ezeken a dolgokon gondolkodott, általában elszomorodott, ahogyan eszébe jutott a számára valaha létező, legnagyobb akadály. Jongin nem meleg. Ugyan sokszor érzi a fiú közeledését, de ezeket általában barátságos természetére fogja. A sok szép gondolathalmaz után általában eszébe jutnak a rosszak is. Ezeket mindig próbálja elhessegetni, mert tudja, hogy csak rossz kedve lesz tőlük. Utálta a tényt, hogy minden alkalommal naiv érzései irányítják, és a legtöbbször be is dőlt nekik, mindegy hányszor bukott előtte el. Ilyenkor legtöbbször próbálja elfojtani őket, de ez már az elején beigazolódót, hogy nem fog menni. Inkább kibírja majd a vele járó fájdalmat, semhogy próbálkozás nélkül lemondjon a fiúról.

Jongin is hasonlóképpen gondolkodott, ám ő valamivel azért nehezebb helyzetben volt. Nem tudott arról, hogy megcsókolta volna Kyungsoot, de valamit még is mindig érzett, mikor szemeibe nézett. Egy megmagyarázhatatlan vonzalom alakult ki benne a fiú iránt, úgy érezte, hogy mindig a közelében szeretne lenni, és nem érdekelte mit gondolnak mások, főleg Minjura nem fordított különösképpen figyelmet. Sokat gondolkodott rajta, és habár talán akkor nem akarta beismerni, de lehet, hogy a lánynak igaza volt. Abba nem, hogy meleg, de abban biztosan, hogy valami különös kötelék van Kyungsoo és közte. Ahogyan ezt már tudatába véste, hogy barátságuk igazán nem hétköznapi, szinte minden második gondolata a fiú körül forgott, amit először ugyan furcsállt, hogy hogyan képes rá ennyit gondolni, de belül mindig melegség töltötte el. Az utóbbi egy hétben, az a bizonyos szombat este óta, tudatán kívül is sokszor elmosolyodott, miközben a másik beszélt, vagy bármi mást csinált. Szerette minden egyes mozdulatát, szerette minden egyes gesztusát, ahogyan mosolyogtak a szemei, ahogyan ráncolta a homlokát, ha valami nem tetszett neki, ahogyan kihúzva tartotta magát, hogy néha magasabbnak tűnjön – amit aranyosnak talált -, ahogyan néha rossz szokásból a körmét rágta idegességében. Egy szóval mindent imádott Kyungsooval kapcsolatban, és habár először furcsa volt az idegen érzés számára, be kellett vallania magának, hogy szerelmes lett az idősebbe. Habár nem próbált meg érzései ellen küzdeni, nem is érezte, hogy kellene, mert valamiért úgy gondolta, hogy ez a helyes. Neki bele kellett szeretnie Kyungsooba.

*

Már javában december eleje volt, amikor is múlt héten az idősebbik megtartotta utolsó felzárkóztató óráját barátjának, mire az hálás volt neki, amiért rászánt ennyi időt. Megbeszélték, hogy ezen túl találkoznak majd egy közeli sarkon és együtt mennem iskolába. Jongin mostanában amúgy is sok ürügyet keres arra, hogy láthassa Kyungsoot, aki sosem utasítja vissza társaságát. Az elmúlt, körülbelül két és fél hétben voltak együtt moziban, bevásárolni hétvégén – mert egyedül unalmas lenne -, sőt Kyungsoo szülei meghívták Jongint még egy családi ebédre is. A fiú nagyon jó benyomást keltett a szülőkre, nagyon szimpatikusnak, udvariasnak és kedvesnek találták őt. Semmi ellenvetésük nem volt a kettejük – még be nem vallott – kapcsolatára. Kyungsoo jó szemmel nézte a szülei rokonszenves viselkedését a fiú iránt, és örült, hogy egy akadállyal kevesebbet kell majd átlépnie.
    Mikor leesett az első hó, egy mosollyal köszöntötték egymást, majd nyakukat behúzva, kezüket zsebre téve indultak el az iskolába. Jongin is elővette már téli sálját, fázva rejtette el arcát mögé.
- D.O, mit csinálsz majd karácsonykor? – kérdezte a vastag anyagtól tompított hangon.
- Nem tudom még, nem igazán gondolkodtam még rajta. Te meglátogatod a szüleidet?
- Nem valószínű, mert elutaznak az ünnepekre.
- Egyedül leszel? – lepődött meg és a magasabb fiúra pillantott, majd az sóhajtott.
- Valószínű.
Csend következett, és Kyungsoo erősen gondolkodott, vajon most mi lenne a helyes hozzászólás.
- Akkor elmegyek hozzád. Töltsük együtt a karácsonyt. – ajánlotta fel végül, őszintén mosolyogva a textil mögött.
Jongin csak megszeppenve bámult rá, majd szemei elkezdtek csillogni, ahogyan belegondolt, hogy a fiúval töltheti a karácsonyt. Igaz, titkon remélte, hogy így is lesz, de most, hogy az örömmel fel is ajánlotta, így még boldogabb volt. Kyungsoo pedig még elképzelni sem tudta, milyen lehet egyedül tölteni ezt a szent ünnepet.
- De a szüleid… Mit fognak szólni?
- Meg fogják érteni. Régen voltak már kettesben. Na meg… amúgy is örülnek, hogy legalább van egy valaki, aki hozzám szól. – tette hozzá az utolsó mondatot halkan, remélve hogy Jongin nem hallja meg, mivel ezt meggondolatlanul fűzte hozzá. De nem volt szerencséje, mert a másik azonnal visszakérdezett.
- Ezt hogy érted?
- Mi-Micsodát?
Jongin, belenézve remegő tekintetébe, azonnal gondolta, hogy egy fájó pontot talált, ezért inkább nem kíváncsiskodott tovább. De villámcsapásként jutottak eszébe Minju kegyetlen szavai, amiket akkor, Kyungsooról mondott: „Az a fiú még levegőt is alig mert eddig venni a saját osztálya társaságában, most meg nem győz utána kapkodni, mikor a közelében vagy.” Belepirult a gondolatba, hogy tényleg ő lenne az, aki ennyire megváltoztatta Kyungsoot?
- Semmit. – mondta végül elhalkulva.

*

Egyik szünetben, mikor Kyungsoo egyedül ment szekrényéhez a folyosón, hogy kivegye a következő órához szükséges felszerelését, hallotta, hogy valaki gyorsan szedve a lábait, egyenesen felé tart. Megfordult, hogy megnézze ki az, és éppen ekkor állt meg előtte Minju.
- Szia Kyungsoo.
- Sz-Szia. – szorította mellkasához könyveit megszeppenve, mert fogalma sem volt mit akar tőle a lány. – Se-Segíthetek?
- Nyugi, nem azért jöttem, hogy külön órákat kérjek tőled. – mosolygott sejtelmesen, majd keresztbe tette karjait. – És igen, örülnék, ha segítenél. Lenne egy kérdésem. Csak igennel, vagy nemmel válaszolhatsz.
Kyungsoo nagyot nyelt, és egyre jobban izzadt a tenyere.
- Mi lenne az? – kérdezte félve.
- Hát…  Jongin jóformán már mindent bevallott, már csak arra vagyok kíváncsi, hogy tényleg igaz-e. Szóval van köztetek valami, vagy nincs?
- Tessék? – kérdezte hitetlenkedve. Meglepődött Minju kérdésén, ám még jobban azon, hogy „Jongin jóformán már minden bevallott…”
- Csak igen, vagy nem?  Ne aggódj, tőlem nem tudja meg senki. Osztálytársak vagyunk már lassan három és fél éve. Na meg kit érdekelne a te kis magánéleted?
Meg kellett volna sértődnie a lány nyers megjegyzésén, de be kellett vallania, hogy igaza van. Senkit nem fog érdekelni az, ha elmondja az igazat, bár még ő sem tudja, mi is az igazság.
- Nem tudom miről beszélsz.
A lány sóhajtva megforgatta szemeit, majd újra Kyungsoora nézett.
- De igen is jól tudod. Mondjuk… ha nem akarod elmondani, hát legyen. Végül is, miért pont nekem árulnád el? Most biztos azt kérdezed magadtól, miért foglalkozok ezzel ennyit… Hát mert Jongin egy baromi jó pasi, és azt, hogy egy fiúhoz vonzódik, nem lehet csak úgy, olyan könnyen elfogadni. – lágyult el egy kicsit a hangja.
Kyungsoo továbbra is csak mereven állt ott, és a füzete oldalán lévő fém spirált szorongatta. Túl sok volt neki az információ; egyszerre volt boldog, és aggódott is.
- Szóval, ha igaz a hír – folytatta Minju -, akkor azt akarom, hogy becsüld meg. – majd egy mosolyt intézett a fiú felé, és jobb kezét vállára helyezte.
- Tessék? – rezzent meg, és nem hitt a fülének. Talán ez a lány tud kedves is lenni?
- Jól hallottad – rázta meg egy kicsit Kyungsoot. – Nem fogom senkinek sem tovább adni.
Minju szemeit fürkészte, amikből csak úgy áradt az őszinteség, és egyben a csalódottság, hogy Jonginról le kell mondania.
- Köszönöm. – suttogta halkan a megszeppent fiú, majd a lány megveregette vállát, és elment.
Enyhe sokk alatt érezte magát, ahogyan Minju után nézett, és folyamatosan visszajátszotta szavait a fejében. Aztán eljutott az agyáig, hogy mit is vallott be. Pár perccel ezelőtt beismerte, hogy Jongin és közte van valami, ami már nem nevezhető barátságnak, miközben ez lehet, hogy nem így van. De aztán megint eszébe jutott, a „Jongin jóformán már minden bevallott…” kijelentés, amit nem tudott mire vélni. Abban biztos volt, hogy a szombat este folyamán beszélhettek erről, mikor kettesben voltak, de Jongin erről neki nem mondott semmit. Talán a fiú tényleg érez iránta valamit, amiről eddig neki fogalma sem volt? Az tény, hogy próbál felé közeledni, de álmában sem gondolta volna, hogy tényleg beigazolódnának – akkor még gyerekesnek tűnő - gondolatai, miszerint a fiatalabb vonzódik hozzá.

Visszasétált osztályába, és próbált úgy viselkedni, mintha mi sem történt volna. Nehéz volt, de nem akarta elmesélni Jonginnak, hogy mit beszélgetett Minjuval az imént. Mikor belépett, a lány már a helyén ült, és barátnőivel nevetgélt, ezért rá sem nézett. Barátja is már a helyén ült, és felé nézett, mikor észrevette, hogy belépett a terembe. Nyelt egyet, alig észrevehetően, és lesütött tekintettel csoszogott a padhoz. Természetesnek akart tűnni, de úgy tűnt, ez most még nehezebb lesz, mint eddig valaha volt.
- D.O, tudsz adni egy tollat kölcsönbe? Az enyém kifogyott előző órán. – fordult a fiúhoz.
- P-Persze, tessék.
- Köszönöm. – mosolygott, majd ahogyan kivette kezéből, bőrük egy pillanatra összeért. Kyungsoo eddig az ilyen kis apró dolgokra oda sem figyelt, mint például az, hogy hányszor érintik meg egymást, vagy hányszor mosolyognak egymásra egy nap. Félelmetesen nyilallt eszébe a gondolat, hogy eddig a saját érzelmeivel volt elfoglalva, meg azzal, hogy hogyan rejtse el őket, és talán észre sem vette, hogy a másik mit is érez iránta.
- Nincs mit. – szólt vissza halkan, majd kinyitotta tankönyvét, és fölé görnyedt.
- Mit csinálsz hétvégén? – pillantott felé kíváncsian, közben szorgosan jegyzetelt valamit füzetébe.
- É-Én? Hát, öhm… - úgy gondolta nevetségesen festhet, hogy ilyen gyerekesen zavarba jött pont Jongin előtt, ezért megköszörülte torkát, és valamivel komolyabb hangnemben próbálta folytatni. – Még nem igazán tudom, nincs semmi tervem.
- Remek, akkor ha megkérlek, eljönnél velem nagy bevásárlásra? Múltkor, ha jól emlékszem, én mentem el veled. – játékosan felvonta egyik szemöldökét, és mutatóujját is felemelte.
- Persze. – mosolyodott el végül.