You're the light at the end of the tunnel: 1. rész

Prológus

          Do Kyungsoo egy átlagos, végzős diáknak mondhatja magát. Az élete nem éppen izgalmas, csak szokásos dolgokból tevődik össze, mint például könyvtárba járásból, és hétvégenti bevásárlásokból. Csendes fiú, akinek nem igazán vannak barátai, ugyanis iskolatársai talán azt sem tudják, hogy létezik szegény fiú. Bár a szorgalmi munkákban mindig jeleskedik, a legtöbben nem tartják fontosnak még a nevét se megjegyezni. Zárkózottságának első legfőbb oka önbizalomhiánya és szégyenlőssége, amiknek leküzdésével bármennyire is próbálkozik, mindig kudarcba fullad. Mondhatni egész életében csak egy mellékszerepet játszik, mert ha az emberek többsége ránéz, alacsony termete, gomb szemei, és telt ajkai miatt inkább jut eszükbe egy kisgyerek – innen fakadt önbizalomhiánya is -, ezért nem is nagyon érzik, hogy közeledni kellene felé. 

          Zárkózottságának második oka, amit sokan problémának vélnének felfedezni, az egy titok, amit Kyungsoon és a szülein kívül senki sem tud. Ez az ő hármuk titka, amit persze egyikük sem forszíroz tapintatosságból, és a kínos pillanatok elkerülése végett. Mindkét szülő tudja, hogy fiúkat így kell szeretni, és elfogadni, mert ez nem az ő hibája, ő így született és kész, ettől még nem lesz másmilyen ember. 

Mikor Kyungsoo még kisgyerek volt és az óvodában már minden kisfiúnak megvolt az első barátnője, ő még mindig egyedül játszott a homokban, és figyelte a többieket. De egy idő után, mikor általános iskolába kerül és még az évek során nem volt egy olyan lány sem, aki egyáltalán tetszett volna neki, akkor már kezdte furcsállni a dolgot. Ahogy azonban teltek az évek, kiismerte saját magát, és sejtette mi lehet a „baj”. Először azt hitte, hogy orvosra van szüksége, hogy valami rendellenessége van. Hiába próbálta meggyőzni magát nemi identitásáról, szépen lassan elfogadta a dolgokat, és beletörődött, hogy neki ezt szánta az élet. 

Mikor azonban középiskolába került, akkor kezdett elbizonytalanodni. Mit fognak gondolni a többiek, ha megtudják, hogy neki még sosem volt barátnője? Hogy egyáltalán nem érdeklik a lányok? Nem tudta mit is kéne majd válaszolnia, ha kamasz osztálytársai megkérdezik tőle, hogy „Na, és hogy állsz a nőkkel?” Sokszor elgondolkodott már azon, hogy vajon ez normális? Félt a többiek véleményétől, félt, hogy ujjal fognak rá mutogatni, és félt, hogy talán következményei is lesznek. De a legjobban attól félt, hogy nem fogja megtalálni azt, akit szerethet, és aki viszont szereti majd őt. Titkon attól rettegett, hogy egyedül fog maradni egész életében. Ugyan kifelé azt mutatta, hogy jól megvan a saját kis világában, de valójában mindig egy társra vágyott, akivel megoszthatja saját, néha gyerekes, vicces gondolatait.

Ilyenkor az emberek szokása, hogy elefántot csinálnak a bolhából. Kyungsoo sem lógott ki a sorból, természetesen túlgondolta a dolgokat, és már-már annyira elhidegült az emberektől, és a tudattól, hogy a társadalom el fogja ítélni ez miatt, hogy inkább mindig megbújt a háttérben, és onnan szemlélte a dolgokat. Azonban azt még ő sem gondolta volna, hogy pont az ő szívének sűrű kerítéssel elkerített ajtaján fog kopogtatni egy olyan személy, aki beszínezi a szürke hétköznapjait, mosolyt csal arcára, és elnyeri a bizalmát. Kyungsoo még saját magán is meglepődött, hogy képes valaki annyira megváltoztatni egy ember nézőpontját a világról, hogy annak hatására átértékelje az egész életét.

***

          Kyungsoo az iskola utcájának sarkán fordult be, mint minden hétköznap reggel 7:15-kor. Szeretett korábban menni, mint a többi gyerek, így talán még egyedül üldögélhetett egy kicsit az osztályteremben. 

          A folyosón egy-két ember lézengett, éppen szekrényükkel babráltak, vagy a saját osztályukba tartottak. Kyungsoo mit sem sejtve szedte a lábait az előző este felmosott fénylő csempén, mikor gyors lépteket hallott a háta mögött, majd hirtelen cipőcsikorgással megállt az illető, és tenyerét határozottan az ő vállára tette. 

- Bocsi – kezdte lihegve -, meg tudnád mondani, merre találom az igazgatóit?

Kyungsoo megszeppenve nézett fel a nála magasabb fiúra, akinek sötét haja össze-vissza állt a kinti őszi szélnek köszönhetően, de még is olyan tökéletes volt. Kíváncsian várta Kyungsoo válaszát, aki csak elbambult a fiú ajkai közötti apró résen, és oldalfényből megvilágított kisfiús arcvonásain.

- Persze, ott felmész a lépcsőn – mutatott előre -, és balra a folyosó végén szemben.  

- Köszönöm. – A fiú enyhén elmosolyodott, közben pedig egy aprót bólintott, és sietett is a lépcső felé. 

Ez meg ki? Soha nem láttam még itt. – gondolkodott magában Kyungsoo, miközben a fiú után bámult, ahogyan eltűnik a lépcső tetején, majd már el is felejtve a történteket benyitott az üres osztályba, és helyet foglalt a szokásos padban – leghátul az ablak mellett. Elővette tankönyveit, és jó diák módjára nekifogott olvasgatni azokat. Osztálytársai szépen lassan kezdték feltölteni a termet, és mire felnézett a sorok mögül, már mindenki megérkezett. A csengő éles hangja fájdalmasan csapta meg füleit, ezért alig észrevehetően fel is sóhajtott. Könyökére támaszkodott, állát tenyerébe helyezte, és úgy bámult ki az ablakon. Végignézett a susogó, lassan sárguló faleveleken, amiken átszivárgott a reggeli nap gyenge fénye. Egy ilyen gyönyörű napon, nekem tényleg itt kell ülnöm olyan emberek között, akiket nem is ismerek? – mélyen filozofált, majd meghallotta az ajtó nyitódását, és visszaszállt a földre. De a tanár úr ezúttal nem egyedül érkezett. Kyungsoo a tanár mellett álló magas fiúban felismerni vélte azt az embert, akivel nem is olyan régen összefutott a folyosón. Mindenki felállt, beleértve őt is, és mikor a magas fiú észrevette, halványan elmosolyodott, csak úgy, mint ahogyan azt a folyosón is tette. Kyungsoo nem tudta hová tenni az idegen indokolatlan mosolygását, ezért inkább zavarodottan figyelmen kívül hagyta. Visszanézett a tanár úrra, és úgy figyelte tovább mit mond. 

- Osztály, ő itt Kim Jongin – fordította tenyerét a fiú felé -, és velünk fogja tölteni a legutolsó évünket. Fogadjátok be, és segítsetek neki mindenben, amiben csak tudtok. Mivel még csak év eleje van – most fordult Jongin felé –, ezért nem vagy vészesen lemaradva, de azt ajánlom, kérd valaki segítségét a felzárkóztatásodban. 

- Rendben. – bólogatott.

- Mondanál magadról pár szót?

- Hát, Jongin vagyok, és Pusan-ból jöttem el idáig, hogy egy rendes iskolában szerezzek magamnak érettségit. Azon kívül van három kutyám. Azt hiszem ennyi. – Száraz humora mindenkiből kicsalt egy mosolyt, még Kyungsoo szája sarkában is megjelent valami, de azonnal el is tűnt, ahogy szeme sarkából meglátta, hogy az osztály barbi babái nyálcsorgatva figyelik minden egyes lélegzet vételét. Erre inkább csak forgatott egyet szemein, alig észrevehetően. 

- Hát, ha ennyi, akkor kérlek, foglalj valahol helyet. – vigyorgott jó ízűen a negyvenes férfi.

- Rendben, köszönöm. – Jongin illedelmesen meghajolt, amíg mindenki helyet foglalt. Szemük sarkából kíváncsian figyelték, vajon hová fog leülni. Kyungsoo is így tett, aki miközben kinyitott könyve felé görnyedt fél szemmel azt figyelte, ahogy Jongin ugyanazzal a kedves mosollyal határozottan felé tart, fél vállán az iskolatáskával. 

- Leülhetek? – kérdezte, mikor a pad mellé ért.

A boci szemű szégyenlősen felpillantott, a most még magasabbnak tűnő fiúra, aki a válaszára várt, közben egy páran válluk felett hátrapillantva füleltek, vajon Kyungsoo, a zárkózott félénk fiú mit fog válaszolni. 

- Persze. – közölte halkan, majd ismét a könyve fölé hajolt.

A barbi babák csalódottan biggyesztették lefelé alsó ajkukat, de közben már azt tervezgették, hogyan kezdjék meg a friss hús – vagyis Jongin – beszerzését. Az óra hivatalosan is kezdetét vette, Jongin elővett egy tollat és egy füzetet a táskájából, majd lassan Kyungsoo felé fordult.

- Ha megkérlek, középre teszed a könyved? Még nem kaptam meg az enyéimet.

- Tessék. 

Kyungsoo középre tette a tankönyvet, ezért közelebb kellet, hogy húzódjanak egymáshoz. Az újonc fiú arcára megint kiült az a kis barátságos mosoly, amit Kyungsoo ismét próbált figyelmen kívül hagyni. Egyszer felnézett a fiúra, aki még jobban elmosolyodott arca láttán, de az továbbra is csak elpillantott másfelé. Kezdte kínosan érezni magát, nem tudta mit is kéne tennie. Jongin mosolygása, és a többiek percenkénti hátratekintgetése, kezdte zavarba hozni. Biztos azon kattogott az agyuk, hogy miért pont mellé ült le a fiú, ezzel teljes kontrasztot teremtve a kettő között. Az új, szimpatikus, helyes srác és a szégyenlős, csendes fiú, akit még a saját osztálytársai sem ismernek.

- Miért pont ide ültél? – Halkan tette fel a kérdés az újoncnak, mikor tekintetük ismét találkozott. 

- Baj? 

- Azt nem mondtam.

- Csak úgy. Veled találkoztam reggel, nem igaz? 

- De igen. 

- Remek. Már is egy ember, akit ismerek. Szóval, segítenél felzárkózni?

- Én? – Kikerekedett szemekkel nézett rá, közben elmerengett Jongin kijelentésén: „Már is egy ember, akit ismerek.”

- Talán baj?

- Hagyd már ezt a kérdést. – nézett rá szúrósan.

- Oké… szóval? Segítenél? Ígérem, keményen fogok dolgozni. 

Egy sóhaj hagyta el Kyungsoo száját, majd azon gondolkodott mitévő legyen. A bezárkózott, csendes énje nemet válaszolt volna, de ezúttal segítőkész és barátságos oldala erősebbnek bizonyult, mert talán ő is örülne a támogatásnak, ha ilyen helyzetbe kerül. 

- Legyen. – nyögte ki végül. 

- Köszönöm. – húzódott ismét széles mosoly Jongin arcára.

*

Kicsöngettek. Az osztály nagyobb része indult kifelé a friss levegőre, de Kyungsoo csak elpakolta a könyveit, és inkább szokásához híven bámult ki az ablakon, közben aprókat sóhajtozott, egészen addig, míg új padtársa beszélgetést nem kezdeményezett.

- Milyen óránk lesz?

- Matek. Talán órarended sincs? 

- Még nincs. – pislogott zavartan. 

- Tessék. – Kivette tolltartójából, és a fiúnak adta a kis házilag készített táblázatát. 

- Ígérem, gyorsan visszaadom. Köszönöm, öhm… még nem is tudom a neved, hogy hívnak? – Elvette tőle, és a cetli sarkával kezdett játszadozni.

- Do Kyungsoo vagyok. – aprót biccentett.

- Szia, D.O. – vigyorgott.

- D.O?

Kyungsoo próbálta nem kimutatni lepődöttségét, hiszen sosem adtak még neki ilyesféle becenevet, főleg nem pár percnyi beszélgetés után. Jongin csak egy jóízűt nevetett a fiú arckifejezésén.

- Az előző iskolámban Kai-nak hívtak a barátaim, szóval, ha szeretnél, hívhatsz úgy is. Úgy nézel rám… senkinek sem jutott eszébe még így szólítani? – vigyorgott még jobban.

- Kai? Öhm, nem… 

Kyungsoo nem értette, miért pont így becézték a barátai, de neki mindenesetre, jobban tetszett a Jongin. Talán azért, mert ő maga sem szerette, ha becézik – ezért is lehetett ennyire meghökkent. 

- Ühüm. De már neked is van beceneved.

- De nekem nem kell becenév. – zavartan bámult maga elé a padra. 

- Miért nem? Jól hangzik. D.O. – Ismételgette halkan különböző hangsúlyokkal, mire Kyungsoo arcára egy mosoly kúszott, ahogy figyelte Jongint, milyen jól szórakozik saját humorán, persze azt a kis mosolyt a másik nem vette észre. Amikor a szeleburdi fiú abbahagyta a viccelődést Kyungsoo újonnan kitalált becenevével, elkezdte lemásolni a füzetébe az órarendet, hogy hűen tartsa magát ígéretéhez. Elnézte, ahogyan szorgosan firkantja a jeleket a papírra, és még mindig ott ült az a mosoly a szája sarkában, Jongin vicces hanglejtései pedig még mindig ott visszahangoztak a fejében. D.O… D.O… - egyszer magasan, majd mélyen, D.O… D.O… - másszor pedig mérgesen, és vidáman. 

- Tessék. Köszönöm még egyszer. – nyújtotta neki vissza a papír cetlit. 

Ilyen gyorsan lemásolta volna, vagy csak Kyungsoo merült el a gondolataiban túlságosan is?

- Ó, ő… szívesen – eltette tolltartójába, majd visszanézett Jonginra. - Visszatérve a korrepetálásra, mikor érsz rá? 

- Nem tudom, mondd meg te. Te leszel a tanár. – közben nyújtózkodott, majd könyökén támaszkodva figyelte tovább a másikat. 

- Mondjuk kedd és csütörtök? Ha két órát tartunk egy héten, hamarabb befejezzük, úgy sincsen sok. Csak másfél hónapot kell bepótolnod.

- Ha nincsen sok, miért nem lehetne hétvégén? – húzta a száját Jongin. 

- Hétvégén? – lepődött meg már sokadára Kyungsoo. – Hát… legyen. – kis elgondolkodás után végül beleegyezett. Azt gondolta, úgy sincsen más választása.

- Remek, akkor majd leírom a címem. Nem lakok messze a sulitól. Ugye nem gond, ha te jössz hozzám?

- Nem, megoldom. – mosolygott biztatóan, ugyanakkor belül egy kis nyomást érzett. Elbizonytalanodott azzal kapcsolatban, hogy vajon tényleg megéri-e. Nem igazán szokott kimozdulni otthonról, főleg nem elmenni egy osztálytársához. Utólag azon is meglepődött, hogy képes volt ennyi szót váltani egy olyan emberrel, akit körülbelül negyvenöt perce ismer. Jongin szimpatikusnak tűnt a számára, de még sosem volt egy igaz barátja sem, így nem tudta hogyan kellene közelednie felé. Nem tudta, miről tudnának a tanuláson kívül beszélgetni, egyáltalán még azt sem tudta hogyan kezdeményezzen beszélgetést. 

Elpillantott Jongin szemeiből, mikor a csengő után ismét az ajtó nyitódására lett figyelmes.

*

Miután számot cseréltek, a fiú elküldte neki a címét, ami valóban nem volt messze az iskolától, csupán két háztömbnyire. 

Kyungsoo szombat délután elsétált osztálytársához néhány tankkönyvével, és tollal a hátitáskájában. Közben kezeit maga mellett lógatta ujjait gyűrögetve, és a földet fürkészve. Azon aggódott, vajon miket kellene mondania, hogy ne legyenek kínos csendek tanulás közben, hogyan kéne elmagyaráznia Jonginnak az anyagot úgy, hogy rendesen megértse. Utólag talán már századjára bánta meg, hogy ilyen jó szívű volt, és elvállalta újonc osztálytársa tanítását, de aztán átfutott az agyán, hogy mennyire meg akar szabadulni a csendesség és szégyenlősség burkától. Talán ha elkezd barátkozni Jonginnal, sikerülhet is egy kicsit megváltoznia, és nyitottabb lesz a világ felé. 

Odaért a halványsárga, egyszerű panelház huszonnégyes lakásához. Mély levegőt vett, majd összeszorította ajkait, és az orrán engedte ki a forró levegőt. Tenyere izzadni kezdett, de végül bátorságot vett magán, és megnyomta a kellemes dallamon felszólaló csengőt. Pár másodperc múlva egy mosolygós, magas fiú nyitotta ki az ajtót, laza pólóban és nadrágba. 

- Szia, D.O! Gyere be. – Tárta nagyobbra az ajtót, a fiú pedig egy szégyenlős mosollyal belépett az előszobába. 

D.O – visszhangzott fejében Jongin aranyos kiejtése. Ugyan még mindig nem tetszett neki, ha bárki is becézi, de inkább elviselte, semhogy szóvá tegye. 

- Szia. – köszönt félszegen, majd levette cipőjét, és a sarokba tette. 

- Gyere, kérsz valamit inni? – invitálta a konyha felé. 

- Nem, köszönöm, nem vagyok szomjas. – utasította vissza illedelmesen.

- Akkor gyere, menjünk be a szobámba. 

Jongin magabiztosan elindult, Kyungsoo pedig kis léptekkel haladt utána, zoknijával csoszogva a parkettán. Átmentek a kicsi, otthonos nappalin, és végül a világos, kényelmes helységbe. Mikor belépett az egy személynek tökéletesen megfelelő szobába, szeme másodpercek alatt végigfutott minden szekrényen, a bevetetlen ágyon, és a szőnyegen. 

- Bocs, még nem ágyaztam be. Ülj csak le – mutatott az íróasztal előtti székre -, egy perc és kész vagyok. 

Ahogy Jongin megmondta, tényleg kész lett, talán fél perc alatt az ágy megigazításával. Addig Kyungsoo letámasztotta táskáját az asztal mellé, és helyet foglalt a széken. 

- Mivel kezdünk? – kérdezte Jongin kíváncsian, miközben odahúzott egy másik széket, és a fiú mellé huppant. 

- Történelemre gondoltam. – elővette a tankönyvét és a jegyzeteit. 

- Mindjárt a legnehezebbel? – könyökölve támasztotta fejét.

- Legnehezebb? A történelem igazán érdekes.

- Úgy beszélsz, mint egy vérbeli stréber – kuncogott fel. – Mi olyan jó a történelemben? 

- Hát… mondjuk… öhm… - Kyungsoo mélyen elgondolkodott, de nem tudott felhozni semmilyen nyomós érvet. Nem tudta megmagyarázni, egyszerűen csak szerette. 

- Na, látod. Mit szólnál az irodalomhoz? 

- Abból még csak ismétlünk.

- Akkor matek? 

- Megpróbálhatjuk – eltette történelem felszerelését, helyette pedig elővette matematika tankönyvét és füzetét. – Nézd, itt tartunk – a kinyitott füzetet Jongin elé tolta, aki kíváncsian fürkészte a számokat.

- Szép az írásod. – Szólalt meg halkan, szinte mintha csak magának mondta volna, de Kyungsoo fülét akkor sem kerülte el ez a kis megjegyzés, hiszen az amúgy őket körülvevő nagy csendben nehéz lett volna nem meghallani. 

- Öhm… köszönöm. – a szégyenlős fiú nem igazán tudta mit mondjon, végül automatikusan jött neki a válasz. – Nos – megköszörülte torkát, közben eszébe jutott, amin idefelé gondolkodott -, amúgy egyedül élsz ebben a kis lakásban?

- Igen, de még nem rendezkedtem be teljesen. Igazából elég furcsa egy ilyen kis helyen élni, de kényelmes, hamar meg fogom szokni. 

- És hol vannak a kutyáid, amikről beszéltél?

- Ó, ők a szüleimmel maradtak otthon. Jó lenne, ha itt lennének, legalább nem unatkoznék, de nem hozhattam ide őket. Amúgy te gondolom még a szüleiddel laksz.

- Igen – bólogatott -, nem olyan messze egy kertes házban. 

- Biztos szép lehet. Legközelebb hozzátok megyünk tanulni. – vigyorodott el.

- H-hozzánk? – egy pillanatra ledermedt.

- De persze, ha nem szeretnéd… csak-

- Nem, öhm, persze… persze, hogy tanulhatunk nálunk. – pislogott zavartan maga elé.

- Hát, öhm, rendben. – köszörülte meg Jongin a torkát. 

Bekövetkezett az, amitől Kyugsoo eddig a legjobban félt – attól a bizonyos kínos csendtől. Mondjon valamit, vagy csak várjon amíg Jongin visszatereli a tanulásra a témát? Úgy döntött csöndben marad, mert ismerve magát tudta, hogy nem éppen a szavak embere, így inkább meg sem szólalt, nehogy még kínosabbá tegye a helyzetet. 

    Körülbelül két óra múlva Kyungsoo megint a 24-es lakás ajtaja előtt állt, és újdonsült osztálytársától köszönt el.

- Köszönöm, hogy rám áldoztál a szombat délutánodból. – mondta hálásan. 

- Szívesen segítettem. Jövő héten találkozunk. 

- Megbeszéltük. Majd leírod a címed?

Kyungsoo egy aprót bólogatott, majd halvány mosoly kíséretében intett egyet Jonginnak, és elindult lefelé a lépcsőn. Hazafelé menet azon gondolkodott, hogy mégsem volt olyan rossz, mint amilyennek azt eleinte gondolta. Sőt, Jongin nagyon okos fiú, okosabb, mint amilyennek mutatja magát. Szeretett gyerekeket megszégyenítően viselkedni, ami borzasztóan jól állt neki. Ugyan arcvonásai nem egy férfiére vallanak, de testalkata határozottságot és erőt sugároz. Kyungsoo még azon is elgondolkodott, hogy vajon, ha tényleg annyira jóban lesznek, mint az most kialakulni látszik Jongin közvetlenségének köszönhetően, merje-e elmondani azt, vagy inkább tartsa-e meg magában, mint ahogyan azt egész életében tette. Nem értette saját magát, nem értette, miért is gondolkodik el ezen, de abban biztos volt, hogy jobban meg akarja ismerni Jongint.

*

Csendesen teltek a napok, Kyungsoo örömmel látta, hogy a többiek szívesen nyitnak Jongin felé, és ismerkednek vele. Nem hiába, vidám kisugárzása mindenkinek szimpatikus volt, mindenki szeretett vele beszélgetni, csak éppen akkor nem, mikor Kyungsoo is ott volt. Ugyan szerettek Jongin társaságában lenni, de mikor látták, hogy a másik is ott van, inkább csak köszöntek egymásnak, és tovább sétáltak. Nem tudta, hogy vajon ez a magasabbnak is feltűnt-e már, de attól függetlenül mindig Kyungsooval volt. Egész nap. Szerette volna, ha az újonc szépfiú jól be tudna illeszkedni, ezért mindig segített neki, ha volt valami kérdése, vagy úgy látta rajta, hogy nem ért valamit. Jongin már várta, hogy eljöjjön a következő szombat, és Kyungsoo válaszokat adjon a mindenféle, még megválaszolatlan kérdéseire. 

- Szia D.O! – köszönt a magas fiú szokásos mosollyal az arcán, mikor Kyungsoo ajtót nyitott neki.

A becenéven már meg sem lepődött, már rezzenéstelen arccal viselte el, mivel a fiatalabb – ami már a hét elején kiderült egy iskolai adategyeztetés során – csak így volt képes szólítani. 

- Szia.

- Bemehetek?

- Persze, gyere. – nagyobbra tárta az ajtót, így a másik belépett az előszobába. 

- Nagyon szép ez a ház, csak úgy, mint kívülről. A szüleid itthon vannak? – Kérdése közben szemeit legeltette minden dísztárgyon és bútoron, ahogy beléptek a tágas, világos nappaliba. 

- Nemsokára itthon lesznek. 

- Remek. Remélem, majd bemutatsz nekik. Kíváncsi vagyok, kiknek van ilyen jól nevelt fiúk. – viccelődve bokszolt egy barátit Kyungsoo vállába, aki csak zavarodottan elmosolyodott.

- Ha szeretnél, felmehetünk a szobámba. – invitálta a lépcső felé. 

Így is tettek. A folyosó közepén, a világos ajtón benyitva, beléptek a fiú szobájába.

- Hű! Milyen nagy rend van itt. 

Kyungsoonak eszébe jutott Jongin bevetetlen ágya, mikor múlt héten először ment el hozzá. Vigyorgott egyet úgy, hogy a másik ne vegye észre, majd hozott még egy széket magának, míg a fiatalabb leült az íróasztalához. 

- Nos, most mivel kezdünk?

- Most is választhatsz.

- Hmm, kezdjük megint matekkal.

Elő is vették a felszerelést, és Kyungsoo tanárokat megszégyenítően kezdte el Jonginnak átadni tudását, míg a másik szorgosan jegyzetelt, és másolta le a feladatokat. 

- Szóval, ha ezt így csinálom, akkor biztos jó lesz? – dugta oda Kyungsoonak a füzetet, miután megoldotta az egyenletet. A fiú gyorsan átszántotta a füzet minden sorát, majd elismerően bólogatott Jonginra. 

- Teljes mértékben. Ügyes vagy. – visszatette elé a füzetet. 

- Neked köszönhetően. Te mindig is ilyen okos voltál? 

- Ezt hogy érted? Nem vagyok okos, csak szorgalmas.

- Talán van valami terved a jövőben?

- Nem igazán.

- Akkor csak ennyire szeretsz tanulni?

- Nem értem, mi mást tehetnék? – kérdően nézett Jonginra. Nem értette mire akar kilyukadni.

- Mondjuk nem szoktál elmenni szórakozni? Tudod, hogy mi az, igaz? – csipkelődve tette fel a kérdést. 

- Nagyon vicces – érezhető volt az enyhe szarkazmus. – Amúgy nem, nem szoktam. Valahogy nem az én világom. – válaszolta fapofával, enyhén a fejét csóválva. 

- Akkor mit szoktál csinálni szabadidődben?

- Sokat olvasok, és főzni is szeretek. 

- Főzni? Komoly? Mmm, akkor egyszer főzhetnél nekem valamit. 

- Nem-nem hiszem, hogy jó ötlet. – ellenkezett zavartan. 

- Ugyan már, biztos ügyes vagy. És most, hogy mondod, kezdek éhes lenni. – kapott hasához.

Féloldalasan, halványan mosolyogva bólogatott Jonginra egy „legyen” sóhaj kíséretében, mire a fiú arcára a szokásos vigyor húzódott. Kyungsoo felállt, a másik pedig követte, és hátrahagyva minden tankönyvet és füzetet, lementek a konyhába. Jonginnal megbeszélték, hogy kimbapot főznek. A fiatalabb helyet foglalt az egyik bárszéken, előtte a pulton pedig Kyungsoo készítette ki magának a tálakat, tányérokat, és sorba tette az alapanyagokat is, amiket rövid időn belül fel is szeletelt, majd egy kis serpenyőben elkezdte őket párolni. A kíváncsi vendég figyelmesen követte a fiú minden egyes mozdulatát. Észrevette, hogy milyen magabiztosan mozog a konyhában, szinte mintha csak egy főzőműsort nézne az egyik  tévécsatornán. A fiú feltette a rizst főni, eközben már a párolt zöldségek illata terítette be az egész helységet. Kyungsoo kiszedte őket egy külön tányérra, majd úgy vette észre, hogy a rizs is elkészült. Jongin csak figyelte, ahogyan a fiú apró puha kezeivel egyengeti el a ragadós rizst az algalapon, majd sorjában, hosszában egy kupacba teszi rá a különféle zöldségeket. 

- Honnan tanultál meg így főzni?

- Mióta új munkahelyük van a szüleimnek, sokat dolgoznak, ezért pár éve van, hogy nekem kell főznöm magamnak, így kénytelen voltam megtanulni, és szeretem is csinálni. – kellemes csalódást okozott magának, mikor észrevette mennyire megeredt a nyelve. 

- Hmmm, nagyon jó illata van. – odasettenkedett az alacsonyabb mögé, majd beleszagolt a levegőbe.

Kyungsoo elkezdte feltekerni az algalap tartalmát a bambuszrolóval, és nagyon oda kellett figyelnie, hogy egyben maradjon a finomság. 

- Azt hiszem kész is. 

Kitekerte és szerencsére megkapta a rúd alakú kimbapot, amit már csak fel kellett szeletelnie. 

- Felszeletelhetem? – kérdezte Jongin, és egy éles kést fogott.

- Biztos vagy benne?

- Persze, menni fog. 

- Akkor csináld, csak ne vágd túl vékonyra, mert szét fog csúszni. 

Jongin úgy tett, ahogyan azt a konyhafőnök mondta, és körülbelül három centi átmérőjű karikákra kezdte el szépen felvágni.

- Így jó lesz? – kérdezte két szelet után.

- Tökéletes. – bólogatott a másik. 

Kyungsoo odakészített egy tányért, amire szépen sorjában, közösen felrakták a kimbapokat. Fogtak egy-egy pálcikát, felültek egymással szemben a bárpulthoz, és Kyungsoo hagyta, hogy a másik kóstolja meg először a rövid idő alatt elkészült ételt. 

- Ez isteni! – hátrahajtott fejjel és becsukott szemmel ízlelgette a falatot, úgy dicsérve meg Kyungsoot. – Talán ez a legfinomabb, amit valaha ettem.

- Örülök, hogy ízlik. – ő is bekapta falatját, közben pedig szinte belepirult Jongin dicséretébe. Ugyan szülei is szokták dicsérni, de ez most még is jobban esett neki. 

Gyorsan befalták a pár karika kimbapot, ami annál laktatóbb volt, és elkezdtek maguk után feltakarítani. Körülbelül tíz perc sem kellett, nyitódott a bejárati ajtó, és Kyungsoo sejtette, hogy szülei érkeztek meg. 

- Megjöttünk! – hallatszott az előszobából. 

Szülei beléptek a konyhába, és megpillantották a két fiút.

- Sziasztok.

- Jó estét. – köszöntek szinkronban.

- Nahát, ki a vendég? – lépte át a küszöböt mosolyogva édesapja, oldalán édesanyjával.

- Ő az osztálytársam, Jongin. – biccentett a fiú felé.  

- Jó estét. – köszönt megint, de ezúttal meg is hajolt hozzá. 

- Segítek neki felzárkózni – folytatta Kyungsoo -, mert csak a múlt héten érkezett, közben pedig megéheztünk, remélem nem baj.

- Már hogy lenne baj? – mosolygott édesanyja, de Kyungsoo látta, hogy a mosoly mögött bujkál valami. Tudta, hogy édesanyja félreértette nagylelkűségét. – Látom Kyungsoo főztél kimbapot. – pillantott a szennyes edényekre. 

- Igen, és nagyon finom volt. – mondta Jongin az alacsonyabbra pillantva.

- Egészségetekre – mosolygott még jobban. – Hagyjátok csak, majd én elpakolok, menjetek. Szeretem én helyre rakni az edényeket. – terelgette ki őket játékosan a konyhából. 

Úgy is tettek. A két fiú letette a kezükben lévő tányérokat, konyharuhát, és felsiettek Kyungsoo szobájába. 

- Nagyon finom volt a vacsora, tényleg. Köszönöm még egyszer. 

- Nem kell megköszönni.

- De most már késő van – pillantott az éjjeliszekrényen lévő órára, ami este fél nyolcat mutatott -, mennem kellene. 

- Persze, nyugodtan. Majd máskor befejezzük.

A magas fiú összeszedte tankönyveit, füzeteit és elindultak lefelé. Még egyszer utoljára Jongin elköszönt Kyungsoo szüleitől, és immár a bejárati ajtóban álltak. Elbúcsúztak egymástól, egy utolsó mosolyt villantottak meg egymás felé, és nem sokkal később az újonc eltűnt Kyungsooék utcai kapuja mögött. A fiú visszasétált a házba, szótlanul felment volna szobájában, de ahogyan elsétált a konyha előtt, édesanyja megszólította. 

- Kedves fiúnak tűnik. 

- Valóban az. – megállt az ajtóban. 

- Örülök, hogy elkezdtél barátkozni. 

- Csak segítek neki tanulni. – Forgatta a szemeit, de persze háttal álló édesanyja, aki sürgött-forgott nem vette észre. 

- Ha így fogod fel, akkor legyen – fordult Kyungsoo felé -, de tudod, hogy nem vagyok semmi jónak az elrontója, főleg, ha a boldogságodról van szó. – odalépett elé, és megsimogatta mosogatástól kiázott kezével fia puha arcát. 

Kyungsoo akkor annyi mindent mondott volna édesanyjának, annyi mindent megköszönt volna neki. A megértését, az önzetlenségét, azt, hogy kiáll mellette, de egyszerűen kénytelen volt kimondani azokat a szavakat, mert talán nem is léteznek olyanok, amikkel háláját ki tudná fejezni. Igen, tudta, hogy anyjának igaza van, Jongin tényleg nagyon kedves fiú. Ő pedig félt, hogy ha barátja megtudja azt, végleg kiábrándul majd belőle, más emberként fog rá tekinteni, megutálja, és egyedül hagyja. Félt bevallani magának, de bármilyen rendes ember is lehet Jongin, a vége akkor is ez lenne.