You're the light at the end of the tunnel: 4. rész [Vége]

Egyre jobban közeledve karácsony felé, Kyungsoo - azon a héten hétvégén, mikor megbeszélték, hogy elmennek vásárolni – Jonginnal az oldalán sétált a nagy épület felé, ujjait gyűrögetve a zsebében a csípős hidegtől. Mikor beléptek az üvegajtón, kellemes meleg fogadta őket, ezért kigombolkoztak, és sáljukat álljuk alá gyűrték. Kyungsoo fogott egy bevásárlókocsit, Jongin pedig elővette zsebéből a meggyűrődött bevásárló listát, ami egy kis cetlire volt felfirkantva. 

- Öhm, akkor először keressünk instant levest. 

Meg is keresték a polcot, ami ömlesztve volt a külön féle ízű és csomagolású zacskókkal. Jongin vagy tizenötöt levett belőlük – ha nem többet -, próbálva változatos ízűeket választani. 

- Hány évre veszed te ezeket? – nézte álmélkodva, ahogy a fiú csak megállás nélkül helyezi bele a színes zacskókat a kosárba. Az csak vigyorgott egyet, majd megállva a pakolással, Kyungsoora nézett.

- Nagyon szeretem őket, főleg a ráment. Tudom, hogy nem valami egészséges, de élek-halok érte. 

Tovább indultak, pontosabban Kyungsoo haladt Jongin után, aki most éppen kéztörlő után nézelődött. 

- Ott! Látom, ott vannak fent! – mutogatott Kyungsoo, majd nem megvárva Jongint, odasietett a polchoz, és nyújtózkodni kezdett érte, de bárhogy igyekezett, elérte a szélét, de nem bírta levenni. Ekkor utálta csak igazán, hogy ilyen alacsony.

- Várj, majd én leveszem. – hallotta Jongin jókedvű hangját a háta mögül, biztosan jót szórakozott a látványon, ezért mögé sétált, és azt a darabot, amiért ő nyújtózkodott, kevesebb erőfeszítéssel emelte le a polcról, majd beletette a kocsi egyik üres sarkába. Jót mosolygott rajta még egy darabig, Kyungsoo pedig teljesen elvörösödött, mert kínosan érezte magát.

    Sétáltak tovább a péksüteményekhez, hogy friss kenyeret vegyenek. 

- Mi a következő? – kérdezte az idősebb, mikor a polcról levett egyet, és a kocsiba tette. 

- Menjünk a hűtőhöz. 

Ott vettek még sajtot, vajat, szalámikat, hal rudakat és előre elkészített ételeket. 

- Te mindig ilyen mű kajákat eszel?

- Sajnos én nem tudok olyan jól főzni, mint te. – beszél Kyungsoohoz, közben a hűtő készletét fürkészte. – De ez is megteszi. Nem olyan rossz, mint amilyennek tűnik. – vigyorgott.

Bevásároltak még egy pár dolgot, fizettek, majd megint jól elbújva a sálak mögé, kisétáltak az épületből. Kyungsoo úgy érezte, most valami melegre van szüksége, különben meg fogy fagyni hazáig. 

- Nem akarsz inni valami meleget? Nagyon fázom. 

- Jó ötlet. Ha jól látom, a másik oldalon van egy kávézó, gyere menjünk. 

A fiú nagy meglepetésére, Jongin kivette zsebeiből kezeit, majd átkarolta vele derekát, úgy terelgette a tőlük jobbra lévő zebra felé. Olyan volt, mintha egy lépést közeledett is volna felé, mire érezte, hogy megint elpirult, ezért jobban bebújt a textil mögé, így már tényleg csak a szemei látszódtak ki. A másik pedig örült, hogy újra, valami úton-módon megérinthette őt, és talán egy pillanatra el is mosolyodott a nem létező bajsza alatt. 

Átértek a zebrán, mire Jongin elengedte barátja derekát, onnan pedig pár lépésnyire volt a kávézó ajtaja. Elvitelre kértek gyorsan egy-egy kávét, majd a kartonpapírba csomagolt forró itallal a kezükben – és persze a bevásárlóközpontban megvett dolgokkal teli táskákkal - sétáltak a buszmegállóig. 

- Köszönöm a kávét. – mondta Jongin, mikor már a buszon ültek. 

- Nincs mit. 

Kyungsoo mindenképpen kedveskedni szeretett volna valamivel, mert nem igazán volt lehetősége megköszönni Jonginnak a sok figyelmet, amit mostanában rá áldoz. Így most úgy gondolta, ez lesz a legkevesebb. 

Már az üres poharakat szorongatták egészen átmelegedett kezeikben, és a Jongin oldalán lévő ablakon bámultak ki a szürke városra. Kyungsoo már nagyon fáradtnak érezte magát; szeretett bevásárolni, de teljesen le tudta szívni minden erejét. Alig tudta nyitva tartani szemeit, ezért úgy gondolta, lecsukja őket, hogy egy kicsit pihenjen, amíg le nem kell szállniuk. Felhúzta sálját álláról, hogy félig eltakarja arcát, és kicsit lehajtotta fejét, majd becsukta szemeit. Az eközben kifelé bámuló Jongin ebből semmit sem vett észre. Már csak az zavarta meg bambulásában, mikor Kyungsoo a fejét vállára hajtotta. Meglepődve nézett végig a fiún, aki mélyen aludva, testét ellazítva feküdt puha kabátján, ugyan akkor belül egy kisebb éljenzésbe tört ki. Fogalma sem volt, hogy véletlen csinálta, vagy direkt, de minden esetre jól esett neki. Végig nézett a fiún, aki a busz zötykölődése ellenére is békésen aludt. Arcát csak félig láthatta, de meg volt győződve abban, hogy nagyon aranyos arckifejezése lehet.

Elmosolyodott, ahogyan gondolatban egészen másfelé kalandozott. Kyungsoot nézte, és közben arról ábrándozott, hogy ugyan ebben a pozícióban, valahol máshol vannak, mondjuk otthon a TV előtt, és egy romantikus filmet néznek egy nagy adag popcornnal az ölükben. Néha lenézne a fiúra, aki békésen alszik, majd megtartva fejét arrébb húzódni és ölébe fektetné, úgy fürkészve tovább baba arcát. 

Melegség öntötte el a gondolatra, és halványan elmosolyodott, majd vissza kinézett az ablakon, és tovább folytatta az álmodozást.

Miután Jongin lakásától nem messze leszálltak a buszról, Kyungsoo még mindig zavarban volt, hogy a másik vállára hajtotta fejét alvás közben. Jongin még mindig nem bánta, és csak jóízűt kuncogott, mikor az idősebb bocsánatkérések sorozatába kezdett. Felmentek a kis lakásba, és letették a konyhába a jól megpakolt táskákat. 

- Köszi, hogy segítettél, egyedül lehet nem tudtam volna elhozni ezt a sok mindent.

- Nincs mit, szívesen segítettem, máskor is szólhatsz. – mondta Kyungsoo miközben kidobta a kukába az eddig szorongatott karton poharakat. 

- Nem lenne kedved valamit csinálni? – ajánlotta fel Jongin.

- Mire gondoltál? 

- Hát, eszembe jutott valami. Szeretsz korcsolyázni? 

- Korcsolyázni? Még soha nem próbáltam. – csóválta fejét.

- Akkor itt az ideje. Gyere, elviszlek valahová.

- De én nem… én nem tudok… - ellenkezett erősen.

- Gyere már, jó lesz, ígérem. – karon fogta a fiatalabb, és már kint is voltak a lépcsőházból. 

Fogtak egy taxit, majd egy negyed óra elteltével meg is érkeztek az úti célhoz; egy elnyúló, modern kialakítású épülethez.  

- Miért nincs itt senki? 

- Csak gyere. – húzta tovább.

Beléptek az üvegajtón, ami rögtön egy folyosóra nyílott. Végig ki volt világítva, ám tényleg nem volt ott senki. Kyungsoo kezdett megijedni, nem szerette az ilyen titokzatos dolgokat. Zavarodottan kapkodta a fejét egyik falról a másikra, míg Jongin továbbra is csuklójánál fogva vezette őt. Megálltak a folyosó végén, majd beléptek egy másik ajtón, ami már nem üvegből volt, hanem fából. Egy tágasabb helységbe kerültek, ahol padok sorakoztak fel a két fal mentén, legelöl egy pénztár volt egy széles pulttal elválasztva, mögötte pedig polcokon sorakozott körülbelül hatvan pár korcsolya. 

- Jongdae! – szólt a pult mögé Jongin, amint odaértek, de nem érkezett válasz.

- Ki az a Jongdae?

- A nagybátyám. Itt dolgozik – mondta Kyungsoonak. – Jongdae! – majd megint elkiáltotta magát.

- Jövök már! – szólt egy hang, majd a korcsolyáktól roskadozó polcok közötti ajtó mögül kilépett egy fiatalos férfi. – Jongin, gondolhattam, hogy te vagy az – mondta vidáman. – Mi szél hozott?

- Jöttünk egy körre, ha nem baj.

- Persze, hogy nem. Ki hoztál?

- Ő a barátom, Kyungsoo. – mutatta tenyerével, majd elengedte az idősebb csuklóját, mert csak akkor vette észre, hogy még mindig azt szorongatja.

- Hello, Kyungsoo vagyok. – biccentett illedelmesen.

- Szia, Jongdae – ő is úgy tett. – Jókor jöttetek, épp nincs senki a pályán. 

- Nem is lesz egy darabig? – kérdezte Jongin.

- Nem, még két óra van az esti nyitásig.

- Király. De akkor ugye nem zavarunk?

- Dehogy is. Egészen nyugodtan menjetek csak, de még nem lett letakarítva a jég, úgyhogy óvatosan. – mosolygott, majd adott nekik egy-egy korcsolyát.

- Köszönjük, jövök neked eggyel. – vigyorgott Jongin.

- Biztos vagy benne? Én mondtam, hogy nem tudok korcsolyázni. – mondta Kyungsoo Jonginnak, mikor leültek az egyik padra, hogy felvegyék korcsolyáikat. 

- Majd megtanítalak. Remélem, azért ezt tudod hogy kell felvenni. – mutatott a korcsolyára, majd viccelődve elvigyorodott, amint meglátta Kyungsoo szúrós tekintetét.

Felvették, majd lassacskán beértek a még tágasabb, fedett csarnokba. Megálltak a pálya szélén, Kyungsoo fellélegezve kapaszkodott a kékre festett fa párkányba, ami körülvette a jégpályát. Jongin magabiztosan lépett fel rá, és már csúszott is egy-két métert, majd visszafordult az idősebbhez. 

- Na, gyere. – invitálta kezével.

- Nem, én ne-nem akarok. – dadogott zavartan, és úgy markolta a fából készült szegélyt, mintha az élete múlna rajta. Nem szeretett új dolgokat kipróbálni, ezért nem imponált neki a korcsolyapálya sem, bármennyire is vonzotta Jongin látványa, ahogyan magabiztosan áll a csúszós jégen. 

- Jaj, gyere már. Ígérem, nem fogsz elesni, fogd meg a kezem. – Egészen közel csúszott hozzá, majd leemelte Kyungsoo egyik hideg kezét a párkányról és erősen megszorította azt, éreztetve a fiúval, hogy vigyázik rá. Az lassan rálépett a hófehér jégre, majd végül másik kezével is elengedte a párkányt, de gyorsan megkapaszkodott Jongin másik karjában is, megelőzve azt, hogy elessen. Nem volt egy kellemes érzés, ahogyan bár egy helyben állt, a fémet csúszkálni érezte talpa alatt, ezért nem is mert megmozdulni. 

- Na látod, megy ez. 

- V-Várj, nehogy megmozdulj! – Idegesen szólt a másikra, aki látva barátja rettegő, ámbár aranyos arckifejezését, jóízű vigyorra húzta ajkait, és inkább pár centit még közelebb siklott hozzá.

- Ne félj, meg mondtam, nem fogsz elesni. 

- Nálam semmiben sem lehetsz elég biztos. Inkább… inkább megállok itt. – hebegett.

- Itt egy helyben akarsz állni? Ugyan már, lemaradsz a legjobb részről.

- De én, én… félek. – sütötte le tekintetét, és lábait bámulta, ahogyan barátjához képest sete sután próbálja magát megtartani.  

- Mitől? Itt vagyok. – szorította meg Kyungsoo kezeit.

- És ha nem leszel itt? – felkapta fejét, majd őszinte félelemmel Jongin szemeibe nézett. 

- Tessék? 

- Mi van, ha nem leszel itt? Nem akarok elesni… félek. – remegett a hangja.

Ő maga sem igazán tudta mit akar ezzel mondani, de azzal, hogy most ott áll remegő lábakkal, bizonytalanul egy másik emberre támaszkodva, míg az biztos lábakon állva bármikor otthagyhatja elesni, tulajdonképpen az életét jelenítette meg. Félt, hogy Jongin, az az ember, akiben már oly rég óta megbízik, és oly annyira megszeretett a tudta nélkül, egyszer majd ott fogja hagyni. Nem tudta, hogyan jutottak eszébe ezek a fajta gondolatok, mert Jongin sosem adott neki arra okot, hogy ilyeneken gondolkozzon. De most, hogy ott állt és kezeit szorongatta, feltörtek benne azok a fajta érzelmek, amik talán még eddig sosem. Most érezte csak igazán, hogy tényleg nem akarja elveszíteni ezt a fiút, de még túl gyáva ahhoz, hogy bevallja neki minden ezzel kapcsolatos érzését.

 - Ha rajtam múlik, te sosem fogsz elesni, Kyungsoo. – Mondta lágy hangon, ami teljesen nyugtató hatással volt rá, na meg ismeretségük óta csak másodszor szólította az igazi nevén, amiből tudta, hogy komolyan gondolja. 

Halvány mosoly húzódott arcára, mire Jongin megszorította kezeit, és elkezdett vele hátrálni.

- Gyere, először segítek – folytatta, majd elkezdte húzni az idősebbet. – V alakba rakosgasd a lábaidat egymás elé, de ne lökj magadon túl nagyokat.

Kyungsoo próbált eleget tenni az utasításnak, és szépen lassan megindult. Egy lépés, két lépés, három lépés. 

- Így-így, csak próbálj meg suhanni, és ne szó szerint lépni, úgy sokkal könnyebb. 

Megpróbálta, és immár sokkal egyszerűbb volt. Elvigyorodott, és meglepődött, hogy nem is olyan nehéz, mint amilyennek azt pár perccel ezelőtt gondolta. Bár még mindig nem mert volna olyan merész lenni, mint Jongin, de örült, hogy már ezt is meg bírja csinálni.

- Na, már sokkal jobb! – mosolygott a fiú, és elengedte Kyungsoo egyik kezét.

- Hé-hé, mit csinálsz?! – kapott Jongin keze után, majdnem kibillenve az egyensúlyából. Meg is ijedt egy pillanatra, de minden rendben volt, miután ismét a másik biztos kezét szoríthatta.

- Feszegetem a határaidat. – mosolygott játékosan. 

- Még csak most kezdtem, és te már is egy következő szintre lépsz? Nem szép tőled. – erősen lábaira koncentrált, és csak arra figyelt, hogy együtt mozogjon Jonginnal.

- Csak próbálom oldani a feszültséget. Gyere, menjünk le a szélére.

Óvatosan odairányította Kyungsoot, aki azonnal belekapaszkodott a fába, és felsóhajtott. A másik egy pár métert arrébb siklott, majd felé fordult. 

- Mire készülsz? Te valami rosszban sántikálsz. – jegyezte meg Kyungsoo elnézve a fiatalabb magabiztos állását.

- Nem, semmi ilyesmi – vigyorgott, mint a tejbe tök, közben csípőre tette kezeit. – Csak szeretném, ha idejönnél hozzám.

- Tessék? 

- Jól hallottad, gyere. – kinyújtotta egyik kezét, úgy invitálva Kyungsoot.

- Nem, én… én erre képtelen vagyok. 

- Akkor ki volt az, aki az előbb itt végig ment az egész pályán?

- De nem egyedül.

Jongin felsóhajtott, majd szükségét érezte egy biztató mosolynak.

- Megígértem, hogy nem fogsz elesni, gyere. – megint kinyújtotta kezét és ujjaival hívogatni kezdte.  

Kyungsoo még utoljára megszorította a párkányt, majd beleharapott alsó ajkába, hogy levezesse a hirtelen felgyülemlett sok fezsültséget. Jongin felé fordult, és egyik kezével, majd a másikkal is elengedte a biztonságot adó foglalatot.

- Most szépen lassan indulj el, ahogy az előbb csináltad. 

A fiú csak ledermedve állt ott, és próbálta megmozdítani lábait. 

- Egy kicsit dőlj előrébb. – halotta Jongin utasítását.

Úgy is tett, majd megmozdította jobb lábát. V alakban kezdte őket csúsztatni egymás elé, míg kezeit teste mellett mozgatta. Végig a jeget figyelte, közben azt érezte, sosem fog odaérni; egy örökkévalóságnak tűnt. Majd felpillantott, mikor meglátta, hogy a másik egy pár centit közeledik felé, és belekapaszkodott karjába. Jongin közelebb húzta magához; fogta vállait, míg Kyungsoo erősen kapaszkodott belé, átkarolva derekát. Érezte, hogy barátja biztos lábakon áll, ezért egy kicsit megnyugodhatott.

- Ügyes vagy, látod, nem olyan nehéz – vigyorgott az idősebb kapucnijába. – Gyere, add ide az egyik kezed. 

Eltávolodtak egymástól, majd Kyungsoo odanyújtotta bal kezét. Meglepetésére Jongin úgy összekulcsolta ujjaikat, mintha az a világ legtermészetesebb dolga lenne. Megérezte a fiatalabb puha bőrét, vékony, kipirosodott hideg ujjait, amint körbefonják az ő egészen kicsi kézfejét. Szokatlan volt számára az érzés, de szinte érezte, ahogyan szemei csillogni kezdenek a boldogságtól, hogy megfoghatta eltitkolt szerelme kezét. Egy pillanatig elidőzött kezükön tekintete, majd felpillantott Jonginra. 

- Valami baj van? – kérdezte a magasabb, ahogy elnézte szótlan barátját. 

- Baj? Nem, dehogy is. – válaszolta halkan, szelíd mosollyal, ahogy a másik szemeibe nézett. Saját magát is meglepte azzal, hogy ilyen higgadtan tudott válaszolni, de határozottnak akart tűnni. Jongin csakugyan fülig ért a szája Kyungsoo megszeppent tekintetén, habár látszott rajta, hogy nagyon is tetszik neki a helyzet. Elpirosodni kezdő barátja arcát fürkészte, ahogyan hüvelykujjával kézfejét kezdte simogatni. Úgy érezte, akár ebben a pillanatban be tudna vallani mindent az idősebbnek, de nem akarta elhamarkodni. Még nem jött el az ideje. 

- Gyere, lassan induljunk meg. Mehetsz kívül, ott könnyebb. – mondta megszakítva a csendet, ami többet mondott minden szónál.

Bátortalanul ugyan, de bízva Jonginban megindult mellette. A fiú még az átlagnál is lassabban ment, így Kyungsoonak kényelmesebb volt. Kézen fogva csúsztak egymás mellett, mire az idősebbnek egy idilli kép jelent meg a fejében. Azt gondolta, ha valaki most így látná őket, vagy egy jóízűt nevetne, vagy elszörnyedne rajtuk. Ő sem tudta, mit reagálna, de bármennyire is szokatlannak, vagy furcsának tűnik ez a kialakult helyzet, nem bánta, mert végre megtapasztalhatott egy olyat, amit azelőtt még soha: a szerelmet. Ahogyan Jongin férfias, ám gyengéd keze körülfonta övét, és ahogyan magabiztosan tartotta azt, egész testével érezte, hogy neki nem kell senki és semmi más, csak ez a fiú. Néha lopva arcára tekintgetett, és végignézett a másik tökéletes vonalain. Ugyan nem szokta ilyen részletesen megfigyelni, de azt, hogy jóképű volt, nem lehetett tagadni. Szerencsésnek érezte magát minden percben, amit vele tölthetett, mert hogy egy olyan embert, aki nem csak kívülről, de belülről is gyönyörű, ritkán talál az ember. Egyre csak azt érezte, hogy minden perccel jobban szereti Jongint.

Míg Kyungsoo elvolt a saját kis gondolataival, a másik azon tűnődött, vajon miért vonzódik annyira ehhez a fiúhoz. Rengeteget gondolkodott már azon, vajon ha bevallja neki valódi érzéseit, mi lesz az után? Hogy fognak majd minden reggel iskolába menni, leülni egymás mellé, majd együtt ebédelni? Néha úgy érezte, túlreagálja a dolgokat, és sokat gondolkodik a jövőn. Egyben azonban biztos volt, hogy nem meleg. Ezeket a fajta érzelmeket csak is Kyungsoo tudta kiváltani belőle. A szép szemeivel, a baba arcával, a húsos ajkaival, a szende tekintetével, az alacsony termetével, a gyermeki kisugárzásával, a finom illatával, az angyali mosolyával; egyszerűen minden apró dolgot megmagyarázhatatlanul imádott benne, és tudta, hogy most már nincs visszaút.

*

Teltek a napok, és a karácsony egyre vészesebben közeledett. Kyungsoo bajban volt, nem tudta mivel is kellene megajándékoznia Jongint. Végül eldöntötte, hogy nem vesz, hanem inkább ő maga készíti el valamit. Mivel még mindig emlékezett arra, ahogyan barátja hazavitte azt a rengeteg mirelit és instant ételt, nem hagyta nyugodni a gondolat, hogy mennyi egészségtelen, önpusztító ételt – ami valójában nem is nevezhető annak - eszik. Mivel azt már régebben mondta, hogy nem igazán mozog otthon a konyhában, kigondolta, hogy ő majd készít neki valami igazán finomat, ami felér majd minden drága karácsonyi ajándékkal.

A szülei még nem értek haza, ezért nyugodtan elő tudta magának készíteni a konyhát. Az ilyenkor hagyományos ételeket akarta elkészíteni: édesburgonya tészta, rizs torta leves, bulgogi és kimchi. El lesz velük foglalva egy darabig, de mivel imádott főzni, már alig várta, hogy nekivághasson. Először az édesburgonya tésztát készítette el, ami a legkönnyebbnek bizonyult. Sürgött-forgott, majd nekikezdett a rizst torta levesnek, a bulgoginak – vagyis sült marhahúsnak -, majd a kimchinek.

Eközben Jongin szépen rendbe rakta, és feldíszítette kis lakását, mivel karácsonyfát nem tudott állítani. Az égőket felcsavarta a falon futó csövekre, a műfenyőből készült asztali díszt is kirakta a nappaliba, végül az álló lámpát felkapcsolta, így halvány fény borította be a lakást, kellemes hangulatot teremtve vele. Végig nézett a végeredményen, és meg volt elégedve magával. Még utoljára megigazította ingjét a szobájában lévő tükörben, nagy levegőt fújt ki, magára mosolygott, és azt mondta:

- Eljött az idő.

Kyungsoo az elkészült ételt szépen elrendezte a téglalap alakú kis műanyag edénykékbe, és elégedetten rakta őket egymás tetejére egy fehér nejlontáskába. Még egyszer utoljára végignézett magán a tükörben, megigazította haját, elköszönt a közben megérkezett szüleitől és immár felöltözve indult neki a karácsony esti csípős hidegnek. 

A lakás ajtajában állva összeszorult a gyomra. Eddig bele sem gondolta, hogy mi lesz, ha Jonginnak még sem fog ízleni az étel, amit készített. Nem tudott sokáig gondolkodni, mivel a csengetése után pár pillanattal már nyitódott is az ajtó. 

- Szia, D.O! – hangzott vidáman, vigyorgósan.

- Szia – köszönt szégyenlősen, majd a másik beinvitálta. – Nahát, milyen szépen feldíszítetted. – jegyezte meg, ahogy végig futtatta tekintetét a lakáson. 

- Köszi, reméltem, hogy tetszeni fog.

- Nézd, ezt neked hoztam, boldog karácsonyt! – nyújtotta oda Jonginnak a táskát a még meleg étellel, és úgy elvörösödött, hogy szinte a szemébe sem tudott nézni. 

- Ezt mind nekem hoztad?  - lepődött meg, majd elvette a táskát a fülénél fogva.

- Igen. Múltkor láttam milyen borzalmas ételeket eszel, ezért gondoltam megleplek, ha már múltkor amúgy is ízlett a főztöm. 

- Köszönöm szépen, hyung, de nem kellett volna fáradnod. – mondta, miközben a mögötte lévő konyhába vitte, majd letette az asztalra, és elkezdte kicsomagolni.  

- Nem volt fáradtság. – szégyenlősen megállt az asztal mellett.

Jongin már az első dobozt ki is bontotta, amiben a még gőzölgő leves volt. 

- Isteni illata van – hajolt közelebb a tálhoz -, de ezt nem bírom mid megenni, gyere, egyél velem. 

Amíg Kyungsoo tiltakozott, addig ő kipakolta a többi doboz ételt is, és nem tűrt ellentmondást.

- Ha nagyon akarod, legyen. De előtte kimehetek a mosdóba?

- Persze, a nappalitól balra találod.

Biccentett egyet, majd el is tűnt a konyhából. Jongin idegesen játszadozott a kezében lévő nejlontáskával és kifújt egy mélyről jövő levegőt. Azon gondolkodott, vajon helyes-e az, amire most készül. Félt, hogyha bevallja érzéseit Kyungsoonak, és netán a fiú nem úgy érez, megváltozik köztük minden. Lehet, hogy elrontaná az egész eddigi szoros kapcsolatukat, de bármi is történjen, úgy érezte, nem tudja tovább magában tartani. Nem érdekelte, mi lesz később, ő most akart megszabadulni attól a kőtől, ami a szívét nyomja. Minden egyes alkalommal, mikor barátjára nézett, úgy érezte megbolondul attól a távolságtól, ami köztük van, még ha az csak fél méter is. Minél közelebb akarta magához tartani őt, átölelni, védelmezni.

- Most, vagy soha. – suttogta magának, majd letette kezéből a csörgő táskát, mikor hallotta, hogy Kyungsoo kijött a mosdóból. A nappaliba igyekezett, míg annak közepénél egymásba nem botlottak.

- Valami baj van? – kérdezte az alacsonyabb, ahogy meglátta Jongin furcsának tűnő tekintetét. 

- Nem, semmi baj nincsen. – mosolygott biztatóan a másikra, és egy lépést közelebb lépett. 

Kyungsoo furcsállta a fiatalabb viselkedését, de az a magabiztos görbület az arcán valamilyen szinten megnyugtatta. 

- Akkor? – kérdezte félénken. 

- Emlékszel, mikor azon gondolkodtam, hogy felhívjam-e Minjut, vagy se?

- P-Persze, de mit akarsz ezzel? Hogy jön ez ide?

- Talán már akkor tudtam, de nem mertem még magamnak sem bevallani. – mondta szégyenlősen.

- Miről beszélsz? Összezavarsz…

Jongin vigyorgott egyet Kyungsoo aranyos tekintetén, majd alsó ajkába harapott, hogy elfojtson egy halk kuncogást. 

- Eddig nem tudtam milyen érzés, de most már teljesen tisztában vagyok vele. – mosolygott, és még közelebb lépett, de még mindig volt közöttük talán fél méter is. 

- Jó, most aztán már tényleg elvesztettem a fonalat. – vigyorodott el kínosan a másik, tényleg nem tudta biztosan, mire célozgat Jongin.

- Emlékszel, mikor azt mondtam, sosem hagylak elesni, és mindig itt leszek neked? – közelebb lépett, és tenyereivel lassan közrefogta barátja arcát.

Kyungsooban forró lávaként tört fel az ismerős érzés, ahogy Jongin megérintette arcát. Nagyot nyelt, és csak a másik tekintetét fürkészte, ahogyan próbálja összeszedni szavait. Minden egyes másodperc csak növelte benne a feszültséget, mert kezdett rájönni, hogy mit készül neki mondani barátja. Hihetetlen volt számára, hogy talán még is itt, ebben a percben fog valóra válni az álma? Talán a sok ábrándozásnak volt értelme?

- Igen. – felelte pár pillanatnyi hallgatás után.

- Nem hazudtam, itt akarok lenni melletted. Nem is tudom mi ütött belém, mikor először úgy néztem rád… Elvetettem akár a gondolatát is, de aztán már nem tudtam megállítani... – Észrevett Kyungsoo szemében egy kis ijedtséget, és azt gondolta, bekövetkezett azt, amitől a legjobban félt, még pedig az, hogy ezzel most elrontott mindent. Minden egyes szó cserbenhagyta, amiket kimondani készült. - Sajnálom, nem tudom mi ütött belém, kérlek, felejtsd el, amit mondtam. – Halkult el, majd elengedte a másik arcát, kezeit leeresztette maga mellé. Egy erőltetettet mosolygott, majd máris témát akart váltani. – Milyen filmeket szeretsz, nézzünk valamit? – Kérdezte, ahogy Kyungsoo összezavarodott, rezzenéstelen arcára tekintett még utoljára, mielőtt megfordult volna, hogy a kanapét megkerülve a tévéhez menjen. De az idősebb csuklója után kapott, mire megfordult, és rápillantott. 

- Nem felejtem el – mondta határozott hangon, mire Jongin meglepődött. – Én… te nem tudod nekem milyen volt az életem, mielőtt megismertelek téged. Olyan voltam, mint egy élettelen test, aki csak azért létezik, hogy az emberek belerúghassanak minden nap. Egy senkinek éreztem magam, akit senki sem szeret a szülein kívül. Az időt sem tudom már megmondani, mikor volt utoljára egy ember is, akit a barátomnak mondhattam – hangja elcsuklott, elengedte Jongin kezét, és a padlóra szegezte tekintetét, majd halkan folytatta. – De mióta te itt vagy, érzem, hogy vagyok valaki, hogy nem csak egy bábu vagyok, akinek az önző világ rángatja a szálait – felnézett ismét Jonginra, aki figyelmesen hallgatta minden egyes szavát. – Én… bíztam abban, hogy egyszer egy nap majd boldog életet élhetek egy olyan valakivel, aki legalább egy kicsit is annyira szeret, mint amennyire én őt – egy aprót szipogott, majd már nem bírta visszatartani, és egy keserű könnycsepp gördült le az arcán. – És ez a valaki, aki talán az imént vallotta be az érzéseit irántam, most arra kér, hogy felejtsem el. Hát nem fogom elfelejteni. – fejezte be halkan, majd elszántan, őszintén nézett Jonginra, aki szóhoz sem tudott jutni. Közelebb lépett Kyungsoohoz, pár centi választotta el őket egymástól, majd felemelte kezét, és hüvelyk ujjával letörölte a majdnem kigördülő második könnycseppet is az alacsonyabb szeméből.

- Ha tudtam volna, hogy ennyire boldogtalan vagy, előbb beléd botlok – mondta szelíden, mire a másik végre elmosolyodott. – Sosem gondoltam volna, hogy pont egy fiú lesz az, aki ennyire megszeretteti magát velem. Egyszerűen megőrjítesz, Kyungsoo – megint közre fogta arcát, és mélyen a szemébe nézett, hogy elmondja őszinte gondolatait. – Nem tudom, hogyan, mikor és miért történt, de szeretlek. Érted? Szeretlek! 

Kyungsoo fülig elvigyorodott, majd még mielőtt a másik előbb megtehette volna, egy egyszerű válasz helyett csak ajkai után kapott. Az elengedte arcát és kezeit derekára csúsztatta, míg az alacsonyabb karjait nyakába akasztotta. Mintha csak egy szikra keletkezett volna kettőjük között, Kyungsoo úgy érezte, hogy megremegtek lábai a fantasztikus érzésre. Sokkal jobb volta, mint azon a szombat estén. Jongin jóval gyengédebben szívogatta ajkait, majd miután ő ellazította őket, az szinte szemtelenül hatolt be szájüregébe. Belemosolygott a csókba, majd ujjait felvezette a magasabb tökéletes tincseibe, mire az csak még erősebben szorította magához egy halk nyögés kíséretében. A fiatalabb szavakba sem tudta önteni, mennyire várt már erre a pillanatra, amikor is már nem kellett azon aggódnia, hogy az érzéseivel netán mindent elront kettejük között. Egyiket sem érdekelte mi lesz holnap, és azután, és azután, vagy akár egy év múlva. Csak annak örültek, hogy most, jelen pillanatban azt csinálhatják, amire titkon már oly' rég óta vártak. 

- Szeretlek. – suttogta Kyungsoo halkan a csókba egy levegővétel között, mire a magasabb enyhén beleharapott alsó ajkába, és még erősebben szorította magához.

*

Kyungsoo végül sosem mondta el Jonginnak, hogy mi történt akkor köztük szombat este. Ezt megtartotta a maga kis titkának, hogy később, ha majd visszaemlékszik rá, mosolyt csaljon az arcára. Azért pedig, hogy az élete fenekestül felfordult ennek a fiúnak köszönhetően, sosem bánta. Sőt, inkább minden nap hálát adott a sornak, hogy ezt írta meg neki. 

Jongin már nem kereste a miérteket, mert a válasz minden nap ott volt az orra előtt. Minden nap megcsókolta, megölelte, a kezét fogta és mosolygott rá. Már egyáltalán nem tartotta furcsának, hogy Kyungsooban találta meg a boldogságát, sőt, inkább a világ legszerencsésebb emberének tartotta magát, és megtapasztalhatta, hogy milyen egy fiúba igazán szerelmesnek lenni.