You're the light at the end of the tunnel: 2. rész

Jongin fáradtan és még mindig jóllakottan terült el a kényelmes kanapéján a kicsi nappalijában a TV-vel szemben. A távirányítón zongorázott, miközben azon gondolkodott, hogy Kyungsoo milyen kedves hozzá, persze a maga kis szégyenlős módján. Így visszagondolva észrevette, hogy először nem igazán szeretett volna barátkozni vele a csendes fiú, de őt is csak egy kicsit noszogatni kellett. Két hét eltelte után már többször látja elmosolyodni, még akkor is, amikor azt hiszi, hogy ő éppen nem figyel. De észrevett rajta még egy dolgot. Még pedig azt, hogy ötből két alkalommal elpirul, ha megdicséri valamiért. Ezt magában Kyungsoo természetből fakadó szégyenlősségével indokolta. Azonban ahogy gondolkodás közben tekintete a padlóra tévedt, a dohányzóasztal alatt megpillantott egy cetlit. Sejtette, hogy mi lehet az, ezért fel is vette. Jól gondolta; egy telefonszám volt rajta, és egy „Hívj fel. Minju.” felirat. Aztán jutott eszébe, hogy még mindig nem hívta fel osztálytársát, aki nagylelkűen felajánlotta segítségét.

Talán kedden volt az, mikor a szekrénye előtt állva válogatta és rendezgette füzeteit, s könyveit, a soron következő órákra. Odajött hozzá az egyik lány osztálytársa, aki azt mondta, hogy szívesen segítene neki ő is a tanulásban, de közben egy pajkos mosoly ült ki az arcára. Jongin századmásodpercek alatt nézett végig a lányon, akin egy fekete teli talpú, zárt orrú cipő, körülbelül hét centis sarkakkal, és fekete leggings volt kiemelve formás karcsú lábait; egy lenge háromnegyedes ujjú fehér női ing, aminek felső két-három gombja ki volt gombolva, így szép látványt nyújtva. Hosszú hullámos haja lazán lófarokba volt kötve, frufruja pedig szép keretet adott V alakú arcának. „Nem, köszönöm már van, aki segítsen.” – akkor ezt válaszolta a lánynak ridegen, pedig belül alig bírta magát türtőztetni, hogy biztosan a lány szemeibe nézzen, és még véletlenül sem lejjebb, bármennyire is vonzotta nem túl kirívó dekoltázsa. Valljuk be, azért még is csak férfiból van. „Hmm, nagy kár – a lány csalódottságot megjátszva biggyesztette le aranyosan alsó ajkát, és kéjelgő hangon folytatta -, pedig igazán szívesen segítettem volna. Azért itt a számom – elővett egy cetlit és egy tollat válltáskájából, majd felfirkantotta rá a számokat -, ha meggondoltad magad, hívj nyugodtan.” Ezzel a lány ellenállhatatlanul kacsintott egyet, sarkon fordult és elment. Jongin azért megnézte magának hátulról is, ahogy kis formás fenekét kiemelte a rásimuló ing, majd eltűnt az egyik kanyarban. 

Visszaemlékezve az eseményekre bámulta a gyűrött cetlit ujjai között, szinte már lyukat égetve a papíron. Nem tudta, mi tévő legyen, hívja-e fel, vagy inkább felejtse el. Bár a lány a tanuláshoz való segítséget ajánlotta fel, ő jól tudta szavai hátsó szándékát. Egy ilyen csinos lány nem jönne csak úgy oda hozzá, illegetve magát, sőt úgy, hogy a számát is kérés nélkül megadja- legalább is ekkor ezt gondolta. Bár most még egy pár hétig kiélvezheti a menő újonc srác szerepét, és más esetben azonnal kapott volna az alkalmon, de most úgy érezte hiba lenne. Nem akarta elsietni a dolgokat, és azt sem akarta, hogy őt csak arra használja valaki. Nehéz beismernie, de még nem vett részt egy éjszakás kalandban, bármennyire szívdöglesztő pasiként van elterjedve ismerősei körében. Hiába is, de szerény természetéből fakadóan szereti megadni a dolgok módját. Ugyan volt már barátnője, akivel nem sokáig volt együtt - csupán 8 hónapig -, de még ma is visszasírja azt az időszakot. Nem a lányt, akit elveszített, hanem az érzést, amit akkor érzett. Szeretett volna még egy olyan embert, aki majd ugyan ezt az érzést fogja belőle kiváltani, és nem csak egy éjszakáig.

*

Hétfőn dél tájékán, mikor éppen csak kicsengettek az óráról, a két barát az ebédlőbe sietett. Érezték a friss ramen csalogató illatát. Rögtön fogtak egy tálcát, majd beálltak a sorba. Jongin nyakát nyújtogatva leskelődött az emberek felett, mikor kerül végre ő sorra. Kyungsoo – aki előtte állt -, szintén alig várta, hogy tálcája alja meleg legyen a finom ramentől, és mikor sorra került gyorsan nyújtotta is azt, amire egy nagy tányért kapott a meleg levesből. Bevárták egymást, és leültek egy üres asztalhoz valahol az ebédlő egyik sarkában az ablak mellé. 

- Nem tudom mikor voltam utoljára ilyen éhes. – sóhajtozott Jongin, majd pálcikájával megkevergette a gőzölgő levest, és be is kapott egy nagy falat tésztát. 

Kyungsoo nem szólt semmit, ő is ugyan úgy tett. Ám pár pillanat múlva látta, hogy Jongin háta mögött valaki közeledik feléjük. 

- Csá haver! – szorongatta meg vállát az illető szórakozott vigyorral az arcán, majd tenyereivel az asztal széléhez támaszkodott. – Nem jössz oda az asztalunkhoz? A többiek is ott vannak. – biccentett az említett hely felé. 

Jongin kíváncsian hátra pillantott válla felett, addig Kyungsoo csak csendben figyelte az eseményeket. 

- Nem, köszi. Majd talán máskor. – válaszolta az álló fiúra nézve. 

- Na, gyere már! – bokszolt egy barátit a fiú vállába. 

- Nem, most hyunggal ebédelek. – pillantott Kyungsoo felé, aki még mindig csak csendben ült.

- Hyung? – nézett értetlenül a fiúra. – Várj, ő ki? – aztán ugyan úgy vissza Jonginra. 

Kyungsoo tekintete az asztalra vándorolt. Egy aprót nyelt és zavartan szorongatta pálcikáit ujjai között. Kellemetlenül érezte magát, habár ez már nem először fordult elő vele. Már megszokta, hogy senki sem ismeri, de Jongin előtt még kínosabbnak érezte a helyzetet. A fiatalabb az ő tekintetét fürkészte, és észrevette, hogy nem éppen tetszik neki a kialakult szituáció. 

- Az osztálytársam és egyben a barátom – kezdte Jongin. – Úgyhogy most is, mint mindig, vele ebédelek. Sajnálom, majd az osztályban beszélünk. – bocsánatkérően tekintett fel társára.

- Legyen. – ezzel a fiú még egy utolsó pillantást vetett mindkettőre, és elment vissza a többiekhez. 

Kyungsoo bátorkodott felnézni a fiatalabbra, aki még mindig az ő komoly tekintetét próbálta értelmezni, majd pár pillanatnyi szavak nélküli szemkontaktus után Jonginnak egy halvány mosoly kúszott arcára, ahogyan elmélyült hyungja nagy szemeiben, és elkezdett újra enni. Kyungsoo csak tovább figyelte a fiút, és azon gondolkodott, amit az előbb mondott: barátom. Ezt a szót már rég nem használta rá senki, ezért nem tudta, mit is kezdjen vele. Melegség áradt szét a testében, ahogy újra visszaidézte Jongin szavait. Vajon tényleg barátok lennének? Nagyon szeretné, ha így lenne. Szeretné, ha ezt a fiút annak tudhatná, és minden nap a szemébe mondhatná, hogy barátom. Most érezte azt, hogy igazán hálás neki, amiért kiállt mellette. Lehet, hogy csak ő reagálta túl, de talán általános iskolás kora óta nem hagyta el ez a szó a száját. Tovább evett, de közben még mindig azon gondolkodott, hogy mennyire szerencsés is, hogy egy ilyen barátja lehet.

*

Pár nappal később Kyungsoo megint a huszonnégyes számú lakás felé tartott. Bár már nem volt olyan ideges, mint két héttel ezelőtt, de még mindig egy kis kényelmetlenséget érzett, ha ide kellett jönnie, vagy már csupán attól is, ha kettesben kellett lennie a fiúval. Ez megmagyarázhatatlan volt számára, de még mielőtt válaszán elgondolkodott volna, már nyitódott is az ajtó, és újdonsült barátja nyitott neki ajtót, szokásos kisfiús mosolyával. Kedvesen beinvitálta, majd egyenesen szobája felé tartottak. Kyungsoo egy lopott pillantást vetett Jongin ágya felé, ami ezúttal szépen meg volt igazítva. Ezen legbelül egy kicsit elmosolyodott, de úgy, hogy még véletlenül se látszódjon meg az arcán. Leültek az asztalhoz, és elővették a kellő könyveket és füzeteket. 

- Megcsináltad biológiából a házit? – kérdezte az idősebb.

- Megcsináltam, tessék. – kinyitotta munkafüzetét, és Kyungsoo elé tolta. 

A fiú szemeit végigfuttatta a feladatokon, közben pedig leellenőrizte őket. 

- Ó, tényleg! – szólalt fel hirtelen Jongin. – A biológiáról jut eszembe… a héten az egyik lány az osztályból odaadta nekem a számát. Szerinted mit csináljak, hívjam fel? – tömören megfogalmazta kérdését.

Kyungsoo próbált nem meglepettséggel ránézni a másikra, de valójában nem is azon döbbent le, hogy az egyik lány megadta neki a telefonszámát, hanem hogy tőle kér tanácsot. A kis tapasztalatlan csendes fiúcska, hogy tudna neki segíteni lányokkal kapcsolatban? Lányokkal… kapcsolatban… 

- Öhm, hát nem is tudom… - kezdett hebegni-habogni. 

- Te mit csinálnál a helyemben? – jött a kérdés, amire már igazán nem tudta a választ.

- Hát, valószínűleg öhm… felhívnám. – pislogott zavartan.

- Biztos? Tényleg nem tudom mit kéne csináljak. – vakarta halántékát a ceruza végén lévő radírral, és tényleg tanácstalannak tűnt. 

Kyungsoo gondolta, hogy most valami bíztatót kellene mondania barátjának, de tényleg nem tudta milyen tanácsot is tudna adnia. Gondolta, hogy Jongin hallgatni fog rá, ha már egyszer kikérte a véleményét, de hülyeséget sem akart mondani, nehogy butának tűnjön, és furának titulálja őt magában. 

- Csináld azt, ami először eszedbe jut. – határozottan jelentette ki, mert úgy gondolta, ez ésszerű dolog lehet. 

- Hát, először azon gondolkodtam, hogy felhívom, de most már nem vagyok biztos benne. 

- Hogy-hogy? 

- Elbizonytalanodtam. 

- Tetszik az a lány? – tette fel félénken a kérdést.

- Nem is tudom. Szép, csinos meg minden, de szerintem itt vége is. 

- Értem, hát… akkor csináld azt, amit te akarsz, és ne azt, amire mások számítanának. – mentálisan egy elismerő vállveregetést adott magának ezért a kijelentéséért, mert ezt tényleg így gondolta. Igazából magának is állandóan ezt mondogatta, hogyha bizonytalan volt, de így, hogy most kimondta, valahogy jobban elhitte. 

- Köszönöm. – Jonginnak egy hálás mosoly kúszott arcára, amitől Kyungsoonak is valami hasonló jelent meg szája sarkában. 

Örült, hogy segíthetett barátjának, de valahogy még is fura volt, hogy ilyen témában tudott egyáltalán valami logikus tanácsot adni. Habár öröme őszinte volt, még is valahol legbelül azt érezte, mintha saját maga ellen játszana. Nem tudta megmagyarázni a furcsa és ijesztő érzést, még akkor sem miután haza ért. Habár mikor még ott volt Jonginnál, próbálta elhessegetni különös gondolatait, hogy csak a tanulásra tudjon koncentrálni, de ismét elővette őket, mikor már otthon ágyában feküdt. Saját magán is meglepődött, hogy mostanában mennyit gondolkodik a fiún. Persze ezeket általában azzal magyarázta, hogy legtöbbször unatkozik és nincs jobb dolga, mint gondolkodni. Közben sokszor eszébe jut Jongin törődő természete is. Rég volt már olyan ember, akivel ennyi időt töltött volna, és ennyire kereste volna a társaságát. Világ életében úgy gondolta, hogy rá senki sem kíváncsi, ő nem érdemli meg senki figyelmét. De aztán jön ez a Jongin nevű fiú, aki azt kezdi el vele éreztetni, hogy többet ér, mint aminek ő valójában gondolja magát.

*

Eljött a hétfő, és vele együtt november utolsó hete. Az időjárás napról napra kezdett hidegebb lenni, ezért Kyungsoo már egy jó meleg sállal a nyakában indult el az iskolába. Kezeit ökölbe szorítva dugta zsebeibe és nyakát úgy behúzta, hogy csak orra, és nagy szemei látszódtak ki a szürke sál mögül. A táj kezdett egyre jobban élettelenné válni, és már-már lassacskán egybe olvadt a szürkülő éggel. Nem szerette az őszt, mert úgy érezte, hogy ez a sok szomorúság, ami ilyenkor a természetből árad, csak még jobban kiszívja belőle a maradék életkedvet is. 

Már fél nyolc is elmúlt, mikor az órára pillantott a tábla fölé, ám akkor nyitódott az ajtó, és belépett rajta Jongin. Már majdnem az egész osztály bent volt. Mindenki vagy mászkált, vagy a padokon ülve beszélgetett. Ilyenkor barátja általában vált velük pár szót, mielőtt leülne mellé, de most egyenesen hozzá sietett. Osztálytársaik közé egy pár pillanat erejéig csend ereszkedett, ahogy szó nélkül elsuhant mellettük a fiú, de utána mit sem törődve vele újra elkezdtek beszélgetni. 

- Szia D.O! – huppant le mellé.

- Szia. 

- Képzeld – kezdte halkan -, habár miután elmentél, úgy döntöttem felhívom, még sem tettem. 

Kyungsoo egy másodpercig elgondolkodott, vajon miről is beszél a fiú, de végül eszébe jutott. 

- Miért nem?

- Nem is tudom… Úgy éreztem hiba lenne.

Jongin maga sem tudta miért nem lenne helyes. Egyszerűen csak azt érezte, hogy nem akar ebben részt venni. 

Szombat délután miután Kyungsoo elment, leült ágya szélére, és azon gondolkodott, amit az idősebb mondott: „Csináld azt, amit te akarsz, és ne azt, amire mások számítanának.” Kyungsoo kedves hangja visszhangzott a fejében, ahogy biztató arckifejezéssel szemébe mondja gondolatait. Az ágya szemben álló kétajtós szekrényén lévő tükörben bámulta saját magát. Könyökeivel térdére támaszkodott, homlokát ráncolta, és tenyereit dörzsölgette. „Szerinted mit csináljak?” – kérdezte saját tükörképétől, bár tudta, hogy úgy sem fog válaszolni. Egy nagy levegőt fújt ki, közben lepillantott a földre, és fejét rázva beszélt tovább saját magához: „Miért gondolkodom egyáltalán ennyit? Úr Isten, magamra sem ismerek.” – ezzel felállt, elővette zsebéből a cetlit, jól összegyűrte, és a kuka legmélyére rejtette. Mintha egy kicsit megkönnyebbült volna, nem is gondolkodott tovább rajta. 

- Ahogy gondolod. – nézett el Kyungsoo a fiatalabb szemeiből. Nem tudta Jongin miért kerít ekkora feneket ennek az egésznek.

*

Ebédszünetben mindketten az asztalnál ülve falatozták ebédjüket, addig a percig, amíg Jongin ki nem szúrta az ebédlő másik sarkában azt a lányt, akit messziről el akart kerülni. 

- Valami baj van? – kérdezte Kyungsoo két falat között.

- Öhm, dehogy is, miért? – ismét ebédjével foglalkozott, de a másik nem hitt neki. Háta mögé nézett, és még mindig nem tudta mi okozott Jonginnak hirtelen ekkora meglepetést.

- Ne-ne nézz oda! – figyelmeztette halkan.

- Mi-mi történt? – lepődött meg a boci szemű, nem tudta mi baja lehet barátjának. 

- Ott az a lány, akiről beszéltem, aki megadta a számát.

- És?

- És?! Ha észrevesz, tuti idejön és megkérdezi miért nem hívtam fel.

Kyungsoo már megszokta, hogy nem mindig érti Jongin rendkívüli viselkedését, ezért úgy gondolta nem kérdezősködik tovább. Ismét bekapott egy falatot, közben a másik aggodalmas arcát bámulta. Jongin szemei hol a tányérra, hol pedig arra a bizonyos lányra ugrándoztak.  Még nem látta barátját ilyen helyzetben, de viccesnek találta. Most látta rajta, ahogy előbújik kisfiús magatartása – amit szeretett, mert aranyosnak talált -, ahogy megijed egy lánytól, mondjuk nem is oktalanul. Azért örült, hogy neki nincsenek ilyen gondjai. Tovább falatozott, de hallotta háta mögül, ahogy valaki a csempén kopogva halad feléjük. Felpillantott barátjára, akinek egy hamis mosoly húzódott arcára, ahogy az a bizonyos lány odaért.

- Nem hívtál fel. – keresztbe tett karokkal megállt az asztal mellett, és rögtön a közepébe vágott felhúzott szemöldökökkel.

- Ó, az… - köszörülte meg a torkát a fiatalabb. – Elfoglalt voltam. 

- Jóváteheted, ha elkísérsz a hétvégén egy házibuliba. 

- Én?  - kerekedtek ki szemei, és egy lopott pillantást vetett Kyungsoora, akin látszott, hogy jól szórakozik. 

- Igen, te.

- Hozhatom a barátomat is? – mutatott az említett felé, akinek mindjárt lekonyult az a picike mosoly is a szája sarkából, és átvetült Jonginéra, amint meglátta a másik arckifejezését. 

- Én? – mutatott magára, és azt remélte, hogy a lány nemet válaszol.

- Bánom is én. – nézett végig a fiún, de nem szentelt neki különösebben nagy figyelmet, mert biztos volt benne, hogy Jongin akkor vele fog foglalkozni, nem pedig Kyungsooval.

- Oké. Mikor lesz? – kérdezte Jongin, aki még mindig a nem létező bajsza alatt vigyorgott.

- Szombat este tízkor gyere az egyik barátnőmhöz. Ő biztos tudja, hogy kiről beszélek. – biccentett Kyungsoo felé. – Kim Yunának hívják.

Tényleg tudta kiről beszél, de csak azért, mert az a lány híres volt a fiúk körében, és sokszor akaratlanul is meghallotta, ahogyan fiú osztálytársai róla áradoznak. Látásból is ismeri, mert csupán egy utcányival lakik arrébb tőlük.

- Igen, tudom ki az. – felelte halkan. 

- Akkor szombaton találkozunk. – megint egy ellenállhatatlan kacsintást végzett Jongin felé, majd sarkon fordult és illegetve magát, elment.

- Ezt most muszáj volt? – nézett szúrósan Jonginra a mindig szelíd tekintetű fiú.

- Bocs, nem jutott más az eszembe… Meg aztán, nem akarok egyedül menni.

- Miért nem? Ez neked való, nem nekem.

- Mert nem bírom az alkoholt – vallotta be lesütött szemmel, közben tányérjában pálcikáival a sűrű tésztát kavargatta. – Ugyan szoktam bulizni, de csak ha van rá okom, és akkor sem iszom alkoholt. A házibulikat ismerve pedig biztos nem engedik, hogy kihagyjam. Szóval arra kérlek, legyél ott velem. – nézett kérlelően ez idősebbre, akinek idő közben ellágyultak arcvonásai, és most már megértette miért kell barátjával tartania. Ha bár a bulizás tényleg a lehető legmesszebb álló dolog volt tőle, most úgy érezte segítenie kell Jonginnak csak úgy, mint ahogyan azt mindig is teszi.

*

Kyungsoo nem igazán tudta mit is vehetne fel, de végül egy farmernél és egy egyszerű világosos, mintás felsőnél maradt. Felkapta őszi kabátját, cipőjét, majd sálját is, és a csengetést követő ajtónyitás után Jonginnal állt szemben. Már kezdett sötétedni és az utcai lámpák is égtek, de tisztán ki tudta venni barátja arcvonásait, ahogyan mosolyog. Egy farmer volt rajta, fehér tornacipő és sötét bőrkabát, haján pedig látszódott, hogy a szél összeborzolta, de mint mindig, most is tökéletesen álltak sötét tincsei.

- Szia D.O, mehetünk?

- Szia. – viszonozta barátságos mosolygását, de ez a becenév még mindig sértette a fülét.

Becsukta maga után az ajtót, és elindultak Yuna házához.

- Ne engedd, hogy bármennyi alkoholt is igyak. 

- Ennyire bedurvulsz? 

- Hát, amiket a barátaim meséltek még az előző sulimból, igen, mondhatni.

- Például? 

- A legdurvább az az volt, amikor meztelenül akartam végigszaladni az utcán.

Kyungsoo szemei kikerekedtek, barátjára nézett, és nem tudta eldönteni, hogy kieressze-e nevetését, vagy inkább fojtsa-e vissza. Inkább az utóbbinál maradt, de még így is elmosolyodott.

- A többi már kevésbé ennyire durva – folytatta. - Ölelgetni és csókolgatni egy macskát, bebújni a hűtőbe vagy azokat a piszkos dolgokat kimondani, amikről fantáziálni szoktál egészen hétköznapi, nem igaz? – vigyorogva pillantott a mellette sétálóra, aki most éppen a helyes reakción gondolkodott.

- Ezeket mind megcsináltad?

- Az elmondásuk szerint igen. Elég vicces így utólag, bár akkor még elég kínos volt.

- De várj, miféle piszkos gondolatokról beszélsz? – elvörösödött, ahogy feltette a kérdést, és legszívesebben máris visszaszívta volna. Büntetésként mentálisan arcon csípte magát.

Jongin az elvörösödött fiúra pillantott, és neki sem kellett több, elpirult, ahogy belegondolt, hogy erre a kérdésre válaszolnia kell. Egyik pillanatról a másikra kínossá vált a helyzet. 

- Mintha te sosem szoktál volna fantáziálgatni. – bökte oldalba könyökével az alacsonyabbikat, és csak mosolygott zavarában, hogy oldja a feszültséget.

Kyungsoo félt beismerni, de nem szeretett olyan dolgokról fantáziálgatni, amikről tudta, hogy úgy sem fogja megkapni, viszont még is úgy gondolta, hogy a legkielégítőbb választ adja Jonginnak.

- Nem mondtam. – felelt halkan.

De még mielőtt a másik jobban feszegette volna a témát, megpillantotta az út másik oldalán az úti célt, Yuna házát.

- Megjöttünk. – biccentett arra felé.

Átsiettek az úton, és a kétemeletes házból, sőt még a hátsó udvarból is a zene hangos basszusa hallatszódott. Kyungsoonak minden egyes lépéssel kisebbre zsugorodott a gyomra, amint közelebb értek a házhoz. Tényleg nem akart ide jönni, és ha most nem lenne neki ilyen fontos Jongin – mert igen, fontos volt neki -, akkor már azonnal visszafordult volna, vagy akár el sem jött volna. A küszöbön álltak, és a csengő megnyomását követően várták, hogy majd valaki beinvitálja őket. Pár másodperc múlva egy középmagasságú, egyenes hosszú fekete hajú lány igen szép idomait nem rejtegetve állt előttük babaarcán vörös rúzzsal és vad szemhéjtussal. 

- Te vagy Jongin, igaz? – mosolyodott el barátságosan.

- Igen. – ő is úgy tett.

- Te pedig- - pillantott a másikra.

- Kyungsoo. – biccentett.

- Gyertek be. - nagyobbra tárta az ajtót, amitől a zene még hangosabbá vált, mint az előbb.

- Minju már vár – fordult Jonginhoz. - A konyhában van. – mutatott a helység irányába. 

A két fiú - miután felakasztották kabátjaikat -, utat vágott magának a sok ember között, aki javarészt ismerős arcok voltak az iskolából. Klikkekben beszélgettek, táncoltak, ittak és ették a rágcsálnivalókat. Némelyiknek az arcát elnézve már nem igazán kellett volna több alkoholt fogyasztania, de még akkor is ott volt minimum egy pohár pia a kezükben. Kyungsoot elundorította a sok kamasz fiú és lány látványa, ahogyan a félhomályban egymás szájába másztak minden egyes sarokban, vagy éppen a lépcsőn. Talán még egy grimasz is kiült az arcára, de továbbra is csak lesütött tekintettel követte Jongint a villódzó fények között. 

- Jongin! – vigyorgós hangos hang hallatszódott a konyha másik feléből, ahogy beértek a helységbe.

- Szia. – köszönt Minjunak, majd a lány hirtelen a nyakába ugorva ölelte a magas fiút, aki meglepődött a hirtelenjében jött öleléstől. Félszegen viszonozta, majd elengedte.

- Örülök, hogy eljöttél. – vigyorgott már a kicsit alkoholtól jó kedvében lévő lány, és kezét Jongin karjára simította. A fiú nem igazán tudott mit kezdeni a helyzettel, furán érezte magát a lány közelsége végett, így csak az a szokásos „minden helyzetben tökéletes” mosoly ült ki az arcára. – Beszélgethetünk négy szem közt? 

Jongin Kyungsoora pillantott, aki ott állt megszeppenve még mindig az embereken szörnyülködve, és idegesen nagyokat nyelve minden hangos kurjongatásra, kiabálásra. Nem hiába, nem volt még egyszer sem házibuliba, így nem szokott az ilyen nagy tömeghez és hangoskodáshoz. Jongin elnézve az alacsonyabbat utólag megbánta, hogy ilyen helyre hozta. Önzőnek érezte magát, amiért rávette, hogy jöjjön el vele csak azért, hogy vigyázzon rá, nehogy valami hülyeséget csináljon. Minju utólag észrevette, hogy Jongin tekintetével próbál arra célozni, hogy a másik is ott van, ezért inkább ő szólalt meg először.

- Addig leülhet a nappaliban. Csak pár perc az egész.

A magasabb barátjára nézett, aki aggódó tekintettel válaszolt. De Kyungsoo végül úgy gondolta pár perc nem a világ, addig talán kibírja, hogy ne szaladjon hazáig. 

- Rendben, a nappaliban leszek. – bólintott.

- Mindjárt jövök. – mondta Jongin, azzal a lány szórakozottan el is húzta a másik irányba kezénél fogva. 

Kyungsoo ott állt a konyha közepén, majd miután a másik kettő végleg eltűnt a látószögéből nagyot sóhajtott, és bizonytalanul visszaindult a nappali felé. A látás viszonyok nagyon rosszak voltak, csak fekete emberi alakokat látott. Azonban ahogyan beért a nappaliba, a falakon lévő kis lámpák, valamint a plafonon lévő mini diszkó gömb adott némi hangulatos fényt. Leült a kanapéra, ahol akkor éppen nem volt senki, és próbált senkivel sem szemkontaktusba keveredni. 

Úgy érezte, mintha legalább már fél órája ülne ott egyedül, holott talán még nem volt tíz perce sem. Idegesen tördelte az ujjait, közben térdén támaszkodott könyökeivel. A zene gyorsabbra váltott, mire többen kezdtek el önfeledten táncolni. Nem is értette, hogy lehet ezt a borzalmas ricsajt zenének nevezni, legszívesebben befogta volna a füleit, mert úgy érezte, hogy még a saját gondolatait sem hallja. 

Úgy döntött felkeresi a mosdót, nehogy még valaki a végén észrevegye, milyen régóta ül ott egyedül, és beszélgetést kezdeményezzen vele. Bátorkodott felmenni a lépcsőn, ahol kis híján ki tudott kerülni egy vadul csókolózó párt, majd az emeleten megpillantotta a sok ajtó közül az egyiken a „Mosdó” feliratot. Úgy sietett el odáig, mintha legalább is jutalmat kapna érte. Mikor belépett, becsukta maga után a fehér ajtót és neki támaszkodva kifújt egy jó mélyről jövő levegőt. Úgy érezte, mintha megmenekült volna. Meggyőződött arról, hogy nincs bent senki, majd a kicsempézett pultba épített két mosdókagyló közé támaszkodott, és a tükörben az arcát jól megvilágító fehér fényben bámulta saját tekintetét.

- Mire vállalkoztál már megint? – kérdezte saját magától.

Miután ezt megkérdezte magától, enyhén megrázta a fejét, hogy kihessegesse az efféle gondolatokat a fejéből. Megmosta az arcát, hogy egy kicsit felfrissüljön, majd bizonytalanul lépett ki az ajtón. Körül nézett, hogy van-e az emeleten valaki, de csak egy két ember lézengett, akik rá se hederítettek Kyungsoora. Lesütötte tekintetét a földre, és nagy erőt véve magán visszaindult a nappaliba, hogy Jongin ott találja, ha visszajön. De azonnal meg is gondolta magát, amint meglátta, hogy a kanapét már elfoglalták. Ott állt fent a lépcső tetején, és azon gondolkodott vajon mi tévő legyen. Végül mikor már ment volna le, hogy akkor az egyik sarokban várjon, barátja hangjára lett figyelmes. A folyosó másik végéből jött, és habár nem látta a fiút bármikor is feljönni, tudta, hogy az ő hangját hallotta. Olyan volt, mintha egy hangos nevetés visszafojtása lett volna, amit a pillanatnyilag üres emeleten nem volt nehéz meghallani. A hang irányába indult, nem zavarta, hogy Jongin lehet nincs is egyedül. Talán három ajtó is lehetett egymással szemben, de mikor másodszorra is megtörtént ugyan ez, biztos volt benne, hogy a bal oldali középső ajtó mögül hallotta hangosabban. Halkan, de határozottan bekopogott, és mikor nem szólt ki senki semmit, óvatosan benyitott, majd becsukta maga után az ajtót. Nagy meglepetésére Jongin egyedül volt a szobában. A francia ágy előtt ült a földön, ami a jobb oldali krémszínű fal felé nézett, amit halványan bevilágított a sarokban lévő állólámpa - amely egyben az egyetlen fényforrás volt a szobában. Térdeit felhúzva, könyökeit azon támasztva lógatta kezeit lába közé, fejét pedig enyhén bólogatva próbálta megtartani. 

- Jongin? – megszólította, mire a fiú felkapta a fejét, szemeit félig lecsukva tartotta. De mikor megpillantotta Kyungsoot széles mosolyra húzódtak ajkai, és szemei is egész rendesen kinyitódtak pár erőteljes pislogás után. Tenyerével megtolva magát a szőnyegen felállt, és egy enyhe szédüléssel odasétált a tőle pár lépéssel álló Kyungsoohoz, aki mikor megpillantotta az ágy mellett üresen heverő boros üveget, hátrált egy lépést, és aggódva tekintett barátjára. Nem tudta mi is történt valójában, de most csak Jonginra tudott koncentrálni. 

- Mit csináltál? Hogy lehetsz ilyen meggondolatlan? – rázta a fejét az alacsonyabb, de még mindig nem szakította meg a szemkontaktust. – Nem vigyáztam rád. – Ismerte be végül halkan, amint látta, hogy ha most bármennyire is leszidná barátját, nem használna semmit, mert nincs is magánál.

Jongin arckifejezése komoly lett, és bizonytalan lépésekkel lassan megindult Kyungsoohoz bal kezét kinyújtva felé, hogy megfoghassa karját, de a másik ugyan olyan tempóban hátrált egészen addig, amíg a fal el nem állta az útját. A magasabbik csak még közelebb sétált hozzá, még mindig tartva a szemkontaktust, mígnem olyan közel állt hozzá, hogy cipőorruk is majdnem összeért. Kyungsoo arcára kiült a kíváncsiság, de egyben félt is, hogy Jongin esetleg valami hülyeséget fog csinálni, vagy a legrosszabb, hogy kárt fog benne tenni azok alapján, amiket mesélt, hogy mit csinál, ha be van rúgva. Barátja arcáról pedig még mindig nem lehetett semmit leolvasni, de alkoholtól üveges tekintete szüntelenül bámulta hol a fiú baba orcáit, hol pedig nagy barna szemeit. Kyungsoo keze elkezdett izzadni, ahogy feleszmélt milyen közel is állnak egymáshoz. Szinte érezte, ahogy a másik az orrán keresztül fújja ki a meleg levegőt. Már azon gondolkodott, hogy kiáll az útjából, vagy végső esetben ellöki magától, de teljesen ledermedt, mikor Jongin felemelte kezeit, arcát tenyerei közé fogta, és egy mosoly kíséretében, még mielőtt a fiú reagálni tudott volna, vadul rátapadt ajkaira, és csókolni kezdte azokat. Már átdugta volna a nyelvét, de Kyungsoo időben feleszmélt, összeszorította szemeit, és egy nem túl erős lökéssel – figyelve arra, nehogy kiessen az egyensúlyából -, ellökte magától Jongint. Levegő után kapkodva kérdően nézett a fiúra, akinek egy kaján vigyor ült ki az arcára, majd szórakozottan megnyalta ajkait. Kezeit teste mellett lógatta, enyhén dülöngélt, rendezetlen haja pedig rálógott homlokára. 

- Mit művelsz? – kérdezte Kyungsoo zavartan és kissé felháborodottan, amint eljutott az agyáig, hogy mit is csinált a fiú.

Tényleg megcsókolták volna egymást, vagy ez csak egy vicc, amin most nevetni kéne? Bármennyire is próbálta győzködni magát, be kellett vallania, hogy Jongin tényleg megcsókolta őt. 

- Miért? - kérdezte. – Mondj már valamit. – hangja teljesen nyugodt volt. 

Habár tudta, hogy Jongin most alkohol hatása alatt áll, még is félre tudta ezt tenni, és úgy kezelte, mintha teljesen tudatánál lenne. 

- Adj még egy kicsit. – halk, kéjelgő hangon indult megint Kyungsoo felé, aki megint félve hátrálni kezdett, közben karjait maga elé tartotta, de a másik gyorsabb volt, és megint ajkai után kapott. Ismét közre fogta arcát, és úgy csókolta volna szenvedélyesen, ha Kyungsoo nem löki el újra magától, de igaz, most már csak annyira, hogy ajkaik ne érjenek össze. Mélyen egymás szemébe néztek, Jongin íriszeiben égett a tűz, Kyungsoo pedig nagyokat pislogva bámulta a másikat, nem tudta mi tévő legyen. 

- Mosolyogj nekem, imádom a mosolyod. – suttogta halkan Jongin ellenállhatatlanul, az alacsonyabbnak hol ajkaira, hol szemeibe nézve.

Kyungsoot meglepte ez a kijelentés, egyáltalán nem számított arra, hogy a fiú majd ilyet mondd neki, de bármennyire is akarta, most sehogy nem tudott mosolyra görbülni az szája. Nem tudta mi lenne a helyes reakció, de teste helyette is eldöntötte; úgy elvörösödött, hogy szinte már érezte, hogy ég az arca. Telt ajkait ellazította, és továbbra is Jongin szemeibe nézett, amikben még mindig ott égett a vágy. Olyan valósnak tűnt, olyan igazinak, hogy most már nem akart ellenkezni. Ezúttal szíve erősebb volt, mint az esze. Nem tudta mi ez a különös érzés, aminek hatására ennyire vonzódik ehhez a fiúhoz ebben a pillanatban, és még csak nem is ismeri rég óta, de már is úgy érzi, bármit megtenne érte. Szörnyen utálta, hogy gyerekes érzései még egy ilyen helyzetben is utat tudnak törni maguknak, de most nem érdekelte semmi, csak hogy Jongin mindig ilyen közel legyen hozzá, mint ahogyan azt most is teszi. 

Barátjának nem kellett több, egy óvatlan pillanatban, mikor az alacsonyabbik elmerült különös gondolataiban, ismét ajkaira hajolt, és jólesően csókolta azokat. Kyungsoo összeszorította szemhéjait, ahogyan megint megérezte Jongin telt párnáinak vad érintését. Nem volt titok, ez volt az első csókja, így nem igazán tudta hogyan is kéne cselekednie. Valahogy nem így és nem ilyen körülmények között képzelte el az első alkalmat, de ahogyan teltek a másodpercek, rájött, hogy nem is olyan rossz – sőt, egészen jó érzés -, és nem is akar ellenkezni. Ellazította szemhéjait, majd ajkait is, és barátja csókját már is finomabbnak érezte. Jongin észrevette, hogy a másik már nem volt annyira feszült, mint eleinte, ezért gyengédebben kezdett el vele bánni. Már nem nyomta ajkait Kyungsooéhoz olyan erőszakosan, és kezei szorításán is engedett. Jobb keze hátracsúszott az alacsonyabb tarkójához, felvezette hosszú ujjait tincsei közé, és lágyan belemarkolt fekete hajába. Bal kezét lesimította hátán, és derekánál fogva közelebb húzta magához. Kyungsoo a jól eső idegen érzésre, ahogyan még közelebbről megérezte Jongin testét, egy alig hallhatót nyögött a csókba, mire enyhe résnyire nyitotta ajkait. A magasabbik kapott az alkalmon, és átvezette nyelvét a másik szájába. Ízlelő szervük táncot kezdett járni, Kyungsoo hagyta, hogy barátja vezesse, aki igazi profinak bizonyosult a csókolózás terén. Az érzés hatalmába kerítette az idősebbet, ahogyan megérezte az enyhe alkohol ízét. Úgy érezte, mintha őt is megbabonázta volna valami. Nem tudott volna ellenkezni, még akkor sem, ha akart volna is. Karjait már rég nem feszítette Jongin mellkasához, helyette derekát ölelte át velük. Fejét ösztönösen enyhén oldalra fordította, mire a másik is így tett, így még telhetetlenebbül csókolhatták egymást. Jongin keze ott simogatta Kyungsoot, ahol érte, míg ő a fantasztikus érzéstől teljesen lebénulva, csak még jobban szorította magához barátját.

Kyungsoo úgy érezte, mintha csak álmodna, olyan hihetetlennek tűnt ez az egész számára. Nem hitte, hogy ez majd pont vele fog megtörténni, főleg azt nem, hogy legjobb barátjával fog ilyen helyzetbe kerülni. Habár nagyon élvezte, és legszívesebben megállította volna az időt, nem szabadott elfelejtenie, hogy Jongin az alkohol miatt valószínűleg más valakit képzel oda a helyébe – talán egy macskát. Nagyon fájt neki a tudat, hogy barátja minden bizonnyal semmire sem fog emlékezni holnap reggelre, és nem mondhatja majd el neki, mennyire jó volt vele. A sötét gondolatok hatására – elkergetve a rózsaszín felhőket -, a még gyermek szívű fiúnak egy szomorú könnycsepp tört utat pillái közül, így végig gördülve hófehér bőrén. Hogy levegőhöz jusson, elszakadt Jongin kipirosodott ajkaitól, és bekönnyezett szemekkel nézett a másik íriszeibe. Barátja talán kicsit értelmetlenséggel bámult Kyungsoora, de még mindig derekánál fogva szorította magához. 

- Hát te miért sírsz aranyom? – kérdezte kótyagosan Jongin, szórakozott mosollyal arcán.

Kyungsoo megszólalni sem tudott. Látva, hogy barátja még mindig ugyan úgy nincs magánál, még jobban fájt neki a tudat, hogy az egészről halványlila gőze sem lesz holnapra. Belül saját magát szidta, amiért hagyta Jonginnak, hogy belevezesse a játékba, csak még nagyobb bűntudatot okozva saját magának. 

- Mert fáj a naivitás, tudod? – hamis mosoly húzódott ajkaira, közben engedte, hogy még egy könnycsepp fusson végig kipirosodott arcán.

Jongin kuncogni kezdett, valószínűleg nem értette mit akar ezzel mondani barátja. Szemeit lecsukta, de még ugyan úgy vigyorgott, és homlokát Kyungsoo vállára helyezte, amire a másik kicsit meglepődött.

- Nekem nem fáj semmim. – duruzsolta az alacsonyabbik nyakába, és kuncogott még egy sort. Kezeit leeresztette maga mellé, ezzel elengedve Kyungsoo derekát. A másik ugyan úgy ölelte, nehogy egy óvatlan pillanatban összeessen. Nehéz volt neki tartania barátját, aki érezve a másik biztonságot adó karjait maga körül, engedett testtartásán, és majdnem összerogyott. Még mielőtt ez bekövetkezhetett volna, az ágyhoz csoszogott vele, és óvatosan lefektette oda. Megdörzsölte szemeit, majd egy nagy levegőt vett, és lenézett a szétterült, már majdnem félig alvó fiúra.

- Most mit csináljak veled? – kérdezte tőle.

- Meg kell etetnem a kutyáimat. – mondta összeakadó nyelvvel, majd fel akart állni, de Kyungsoo visszaültette az ágyra.

- De a kutyáid nincsenek itt, maradj nyugton.

- De nekem meg kell etetnem őket. – mondta továbbra is lógó fejjel, majd megint próbálkozott a felállással, de ezúttal ő maga ült vissza, mert megszédült.

Kyungsoo elnézve Jongin állapotát úgy döntött akárhogyan is, de haza fogja vinni. Biztos volt abban, hogy nem hagyhatja itt, mert attól félt, hogyha visszakeveredik a lány társaságába, csak még többet fog inni. 

- Tényleg, hová tűnt Minju? – jutott eszébe.

- Elküldtem, mert nekem egy ilyen ribanc nem kell – feljebb emelte fejét, és lecsukott szemmel kezdte el mondani a magáét, enyhén dülöngélve. – Tudod mit akart az a lotyó? 

- Mi-mit? – félve kérdezte meg.

- Azt akarta – csuklott egyet -, hogy dugjam meg… de jó keményen. – nyomta meg a mondat utolsó felét, még mutatóujját is felemelte a hatás kedvéért. 

- Öhm, értem. – köszörülte meg a torkát, és meglepődött Jongin erős szóhasználatán, bár ez most ilyen állapotban elfogadható volt.

- De én nem akartam – folytatta szórakozott hangon -, és azt mondtam neki, hogy menjen el. Ugye jól tettem? – vigyorodott el, szemébe és homlokába belelógott a haja, Kyungsoo pedig csak bámulta a szörnyű állapotban lévő fiút. Még sosem látta így, olyan érzést keltett, mintha nem is Jongin ülne ott vele szemben. De nem volt ideje elszörnyülködni, mert mi hamarabb haza kellet vinnie a fiatalabbat.

- Jól. – röviden válaszolt, majd Jongin jobb karját áttette vállán, belekarolt derekába és úgy segítette felállni. – Gyere, haza viszlek.

- Megetetni a kutyáimat?

- Igen. – sóhajtott.

A magasságkülönbség végett elég nehéz volt letornázni magukat a lépcsőn, de végül is sikerült. Kyungsoo végig azért imádkozott, hogy ne találkozzanak össze se Minjuval, se Yunával. Bár, ha tényleg úgy történt, ahogy azt Jongin mesélte, Minju most biztos nem lehet olyan jó kedvében, ezért még jobban el akarta kerülni.

A zene még mindig elviselhetetlenül ordított, és még mindig voltak olyanok, akik gátlástalanul táncoltak a lakás minden szegletén. Szerencsére ki tudta hozni Jongint a sok ember közül, miután gyorsan lekapta kabátjukat a fogasról, kilépett a bejárati ajtón és becsukta maga után, majd egy nagyot sóhajtott. Éjfél-fél egy körül lehetett, ezért nagyon hideg volt már kint, főleg ilyenkor, november végén.

- Gyere, vedd fel a kabátod. – nyújtotta Jongin felé, de az meg sem moccant, továbbra is Kyungsoon csimpaszkodott. Mikor látta, hogy barátja nem mozdul, kénytelen volt ráadni saját maga, ami nem volt könnyű a fiú instabil állása miatt.

Végre elhagyhatták az udvart, és ahogyan egyre jobban távolodtak a háztól, a zene is halkulni kezdett. Nem tudtak valami gyorsan haladni, mert Kyungsoo csak Jongin lábait figyelte, nehogy azok összeakadjanak, és esés legyen belőle. 

- Hol a borom? – kapta fel hirtelen a fejét a magasabbik, hangja pedig még mindig ugyan olyan volt, mintha csak álmában motyogott volna.

- Már megittad a részed.

- Még akarok. – vissza lehajtotta a fejét.  

- Szerintem holnap reggel majd más véleménnyel leszel. – mosolyodott el keserűen Kyungsoo, és barátjára pillantott, aki csak vigyorgott, és néha megában nevetgélt.

Még mindig nem hitte el, hogy ő ilyen helyzetbe keveredett, de mikor belegondolt, hogy mi lett volna, ha ő nincs itt, inkább hálát adott az égnek, hogy itt sétálhat és cipelheti haza a fiút.

    Miközben a sötét utcákat járták, lopott pillantásokat vetett Jonginra, aki becsukott szemmel, fejét alig tartva, szabad karját lógatva próbál egyenesen sétálni mellette. Csendben volt, és már majdhogynem szuszogott. Olyan volt, mintha aludt volna, de néha mindig felkuncogott valamin, ezzel bizonyítva, hogy mégsem.

- Éhes vagyok. – szólalt meg egyszer.

- Mindjárt haza érünk. 

- De én most vagyok éhes. – kezdett el vitatkozni, és talán a hangja is hasonlított egy öt éves kislányéhoz, de az még rátett egy lapáttal, hogy aranyosan lebiggyesztette alsó ajkát.

- Csak bírd ki még egy kicsit. 

Pár perccel később odaértek a panelház első lépcsőfokához, és Kyungsoo egy nagy légvétel kíséretében elkezdte felsegíteni rajta Jongint. Egy kis izzadtság árán sikerült odaérni a huszonnégyes lakáshoz, ahol Kyungsoo kivette a már félig alvó zombi kabátzsebéből a kulcsokat. Belépve felkapcsolta a villanyt, és máris a hálószobába vezette barátját. A sötét helységbe értve kibújtatta kabátjából, és ugyan olyan óvatossággal lefektette a – megint - bevetetlen ágyba, majd betakarta, és leült takarója szélére. 

-  Szükséged van valamire? Éhes vagy még? 

Nem igazán tudta, hogy most mit is kellene tennie. Félt egyedül hagyni Jongint, de úgy tűnt, hogy a fiút nemsokára elnyomja az álom, és akkor reggelig biztos nem fog felkelni. Na meg a felől is már biztosan megnyugodhat, hogy a fiatalabbik jó kezekben van.

- Adj nekem jó éjt puszit. 

Kyungsoo zavarodottan pislogott a fiú kérésére, aki csak nyugodtan feküdt becsukott szemmel, félig álomba merülve. Megköszörülte torkát, és eleget tett Jongin kérésének. Úgy gondolta a csók után egy jó éjt puszi már nem lehet nagydolog. Nem akarta fájdítani a saját szívét, de nem tudott ellenállni a kísértésnek. Közelebb hajolt, és barátja orcájára nyomott egy puha csókot.

- Köszönöm… – motyogta a fiatalabb.

Kyungsoo elmosolyodott, majd felállt, és halkan az ajtó felé igyekezett.

- …Kyungsoo.

Az idősebben megfagyott a vér, és nem volt képes lenyomni a kilincset. Hátrafordult, és az ablakon keresztül beszűrődő holdfény tökéletesen körülrajzolta a már szuszogó Jongin testének körvonalait. Csak ott állt és bámulta a békésen, már biztosan alvó fiút, és azt hitte csak képzelődött, mikor az kimondta a nevét pár másodperccel ezelőtt. Semmi esélyét nem látta annak, hogy Jongin tudná miket is beszél, valószínűleg csak kimondta azt a nevet, ami elsőre eszébe jutott. Így inkább nem szólt semmit, csak csendben távozott a lakásból.

A sötét utcákon sétálva hazafelé úgy érezte, mintha gondolatai ordibálva vitatkoznának elméjében. Volt ott aztán mindenféle furcsaság, kesze kuszaság, és mind csak a maga igazát hajtotta. Még mindig ott lebegett lelki szemei előtt Jongin bágyadt tekintete, ahogyan ajkaira hajol, majd lassan elsötétül minden. Még mindig érezte vágytól fűtött érintéseit minden egyes porcikáján. Hogyan is feledhetné? De a legfurcsább számára még is az a fajta melegség volt, ami ezeknek a gondolatoknak a hatására szétáradt a testében, egészen a szívéből kiindulva. Nem akart a fiú iránt ilyes fajta érzelmeket táplálni, nem akart iránta többet érezni, mint barát, mert nem szeretett olyan dolgokról fantáziálgatni, amikről tudta, hogy úgy sem fogja megkapni. Talán már a megismerkedésük napja óta jól tudta, hogy ha még közelebbről megismeri Jongint, lehet, hogy elkerülhetetlen lesz ez a fajta érzelem, már csak ha nemekhez való vonzódását is figyelembe veszi. Ezzel rátett még egy lapáttal a talán egy órája elcsattant csók is, amiért még mindig korholja magát, hogy egyáltalán ilyen könnyűvérű volt és belement. Így utólag visszagondolva csak még jobban fájt a szíve, hogy ő ezt egy életen át meg fogja őrizni, míg Jonginnak egy éjszaka alatt kitörlődik minden. Még is, nem tudott annyira haragudni magára, mint amennyire szeretett volna, mert be kellett ismernie, hogy tetszett neki az érzés, amit a másik akkor kiváltott belőle. Megrázta fejét, és megint sírni lett volna kedve, amiért ennyire tehetetlen helyzetbe került.

A hidegtől kipirosodott kezeit nadrágzsebébe dugta, és mikor a szél megfújta csupasz nyakát, észrevette, hogy nincs rajta jó meleg sálja. Mellkasához kapott, és végig simított rajta, majd magasabbra húzta kabátja cipzárját, hogy jobban védje azt. Erősen gondolkodott, hol is hagyta el, aztán eszébe jutott, hogy mikor Jongint lefektette, az ágya szélére rakta. Megtorpant, és elgondolkodott, vajon mi tévő legyen. Már nem akart vissza menni, így úgy döntött, hogy holnap elsétál érte, legalább meglátogatja majd másnapos barátját.