Untouchable: 16. rész

- A félig randi - 

Baekhyun pov.

A hét elején eszembe jutott, hogy milyen rég is beszéltem már Jongdae-vel, pedig megígértük egymásnak, mikor elment, hogy ezentúl rendszeresen tartjuk majd a kapcsolatot. Hát, mit ne mondjak, ez nem igazán jött eddig össze. De most úgy döntöttem, hogy végre írok neki, mert megint elkezdtem hiányolni, és kíváncsi vagyok hogy telnek a napjai.

Szia Jongdae. Gondoltam megkérdezem mi van veled? Kemény a suli? Mikor lesz a legközelebbi szüneted?

Szia Baek! Örülök, hogy írtál. Sajnálom, hogy eddig nem igen tudtunk beszélni, de nehogy azt hidd, hogy megfeledkeztem rólad! A suli az ugyan olyan nehéz, mint eddig volt, de már megszoktam. És nem tudom mikor tudok megint hazajönni, ha erre céloztál volna, de valószínüleg ebben a tanévben már nem is lesz rá lehetőségem, csak a nyáron. És veled mi a helyzet? Hogy sikerült a cikked? Gondolom tudod már az eredményt. Sokat gondolok erre, amióta mondtad, hogy jelentkeztél a posztra.

Sebaj, akkor ezek szerint a nyáron lesz bőven idő arra, hogy elmenjünk ide-oda és néha beszélgessünk. Nos, hát igen, az újság... Beküldtem a cikkem, ahogy azt akkor mondtam is, de sajnos valaki mást vettek fel a helyemre. Ez van, talán majd máskor rám mosolyog a szerencse. Egy kicsit szomorú voltam miatta, de azóta már beletörődtem. Úgy döntöttem, hogy amíg nem vagyok magammal megelégedve, addig magamnak fogok írni gyakorlás képpen, és csak utána fogok bárhová is jelentkezni megint.

Értem, sajnálom, hogy így alakult, hiszen én biztattalak. Ne szomorkodj, én biztosan tudom, hogy vagy olyan jó, hogy megálld a helyed ilyen téren, úgyhogy ne add fel! Ha most úgy döntesz, hogy egy kicsit elvonulsz, akkor rendben, de ne futamodj meg csak azért, mert most ért egy kis kudarc. Próbáld meg megint minél hamarabb, nem veszítesz semmit!

Valahogy éreztem, hogy Jongdae továbbra is biztatni fog és támogatni, de még is jó volt ezeket a sorokat olvasni, habár számítottam arra, hogy ezt fogja mondani. Igaz, már nem izgat annyira a suliújság, most is, ahogy rá gondolok, legszívesebben megrántanám a vállam. Nem, nem fogok erről többet beszélni. Kit érdekel? Ez nem jelenti azt, hogy nem vagyok rá képes, csak még valószínüleg nem jött el az én időm.

*

A félig randim, félig baráti találkozóm időpontja vészesen közeledik. Nem is tudom minek nevezhetném... Mit akarok egyáltalán? Mondjuk kapóra jött ez az alkalom, mert már olyan rég voltam a vidámparkban, de senki sem akart velem eljönni eddig, mert már unalmasnak találják. Most komolyan, hogy lehet a „vidámparkot” és az „unalmasat” egy mondatban említeni? Mind egy, legalább Chanyeol nem utasított vissza – mondjuk szerintem semmilyen velem kapcsolatos dolgot nem hagyna ki -, így legalább felülhetek az óriáskerékre.

Délután fél kettő tájékán elkezdtem készülődni, és Yixing mindenképpen segíteni akart kiválasztani, hogy mit vegyek fel, de ezúttal nem engedtem neki, hogy beleszóljon, mert nem akarom olyan nagy dobra verni ezt az egészet. Most komolyan, mi abban a nagy cucc, hogy felvegyek egy pólót meg egy nadrágot? Komolyan, kész őrület.

- Baekhyun-ah, ugye nem azt a ronda pólót vetted fel, ami pár perce még ott volt a szárítón? – beszélt Yixing a szobám ajtajának túl feléről.

- Attól függ, hogy neked mi számít rondának. – igazgattam magamat a tükörben.

És igaza volt, azt a „ronda” pólót vettem fel, ami történetesen a kedvencem.

- Hát, igazából van egy fehér felsőd, ami tetszik... – mondta néhány másodperc némaság után.

Ruházkodás terén az ő és az én stílusom között ég és föld van. De tényleg. Nagyon durván. És ugyebár ő az a fajta ember, aki nem bírja ki, hogy ne szóljon bele más dolgába, és ne mondja ki hangosan a véleményét, így hát szereti az orrom alá dörgölni, hogy mennyire furcsa dolgokat tudok magamra aggatni. De az a lényeg, hogy magamnak tetszek és jól érezzem benne magam, nem igaz?

- Készen vagy? Nemsokára menned kell a buszmegállóba. – szólt be még egyszer.

- Egy pillanat.

Még egy pár tincset eligazgattam, majd még egyszer és utoljára végig néztem magamon és elhagytam a szobám. Yixing az ajtóm előtt várakozott, és mikor kiléptem, alaposan végignézett rajtam.
- Mondhatok valamit? – kérdezte óvatosan.
- Nem kell, az arcodra van írva. – mondtam, majd elsétáltam mellette az előszobába.
- Pedig most éppen meg akartalak dicsérni. Byun Baekhyun, rajtad még ez az ocsmány póló is jól mutat... – jött utánam és az ajtófélfának támaszkodott. – Aztán csak ügyesen. – kacsintott.
- Tudom anya. – forgattam enyhén a szemeimet, de persze csak cukkolni akartam.

Pár perc múlva, mikor már felhúztam a cipőimet, leszaladtam a lépcsőházban, egészen a buszmegállóig, ami az utca túl felén volt. Teljesen úgy érzem magam, mint egy tinilány az első randija előtt. Az egyetlen bökkenő csak az, hogy én nem vagyok lány, és hogy végképp nem egy randira megyek. Minek nevezzem ezt el? Talán egy kis kiruccanásnak a félig-barát-félig-idegen ismerősömmel? Vagy egy hétvégi időtöltésnek, amit a korombeli fiatalok csinálnak?

A busz begurult a megállóba, én pedig szokásos és monoton mozgással felszállta rá. Leültem egy üres helyre, és vártam, hogy megérkezzek a vidámpark elé, ami kicsit messzebb volt onnan, ahol lakom, ezért körülbelül negyven-negyvenöt perc lehetett ez út, mivel sok helyen is meg kellett állni.

Az úticél előtt pár megállóval már kezdett görcsbe rándulni a gyomrom. Nagy levegőket kezdtem el venni, hátha az segíteni fog, és hát hatott is valamennyire, de azért teljesen nem szűnt meg. Megint kettesben kell vele lennem. Oké, nyugodt leszek és laza. Kedves és jófej. Vidám és... mondjuk udvarias? Illedelmes? Hogy ne legyek túl sok de mégis közvetlen? Istenem, miért vagyok ennyire beszarva?

A busz fékezett és a hátsó ajtó kinyillott. Remegő lábakkal szálltam le, és hirtelen olyan kicsinek éreztem magam. Legszívesebben összegubóztam volna egy bokor tövében, de akkor megpillantottam Chanyeolt az út túloldalán a bejárat előtt várakozni. Nézelődött maga körül, majd mikor az emberek szétszéledtek körülöttem, megpillantott és elmosolyodott. Kicsit kínosan ugyan, de viszonoztam a gesztust, majd átsétáltam a zebrán egyenesen elé.
- Sz-szia. – vigyorogtam mint egy nem normális.
Zavarban voltam. Szó szerint zavarban. Tudom, mert ilyenkor nem tudom abbahagyni a mosolygást.
- Szia.
- Régóta vársz?
- Nem, épp most értem ide. Nézd, megvettem a jegyeket. – húzta ki zsebéből a színes papírokat.
- De nem kellett volna...
- Nem fájt sokba, hiszen féláron van, így olyan, mintha csak egyet vettem volna.
- Mondjuk igaz. – gondolkodtam el egy pillanatra.
- Akkor bemegyünk? – biccentett.
- Aha. – bólogattam.

Nem voltam biztos abban, hogy vajon most ő is ugyan olyan kínosan érzi-e magát, mint én, vagy csak bennem kavarognak jelenleg ilyen különös érzések.

Csendben besétáltunk, leellenőriztettük a jegyeinket, majd a bejárat utáni kisebb téren megálltunk és azon kezdtünk el tűnődni, hogy merre induljunk először.
- Te egyébként szereted az ilyen helyeket? – kérdeztem.
- Még gyerekkoromban voltam itt utoljára.
- Komolyan?!
Hát ezen most elég rendesen meglepődtem. Én ha tehetném, akkor minden hétvégén ide járnék.
- Ja. Nem mondhatni, hogy van bárki is, akivel el tudok ide jönni, de nem is nagyon gondoltam rá eddig.
- Akkor elég sok mindenről maradtál le – mondtam, közben elkezdtünk sétálni. – Én nagyon sokat jártam ide a szüleimmel és a nővéremmel, mikor még kicsik voltunk, sőt, még középsuliban is a barátaimmal.
- Igen? Akkor biztos jól ismered már ezt a helyet. Hová menjünk először?
- Nem tudom, de az óriáskerékre mindenképpen fel kell majd ülnünk!
- Megbeszéltük. És mi van a kisvasúttal?
- Kisvasút? – nevettem fel enyhén. – Neked az még izgalmas lenne? Mi van a hullámvasúttal?
- Nem emlékszem, hogy valaha is ültem volna rajta...
- Akkor oda is mindenképpen el kell mennünk!
- Miért nem kezdjünk rögtön azzal?
- Nekem jó. – mosolyogtam.
- Akkor menjünk!
Gyorsabban kezdtük el szedni lábainkat, és nagyjából egy tíz perc múlva már be is álltunk a sor végére. Szerencsénk volt, nem kellett sokat várni, így mikor visszaért a kocsi, már be is szállhattunk.
- Biztos, hogy akarod? – kérdeztem.
- Ezt most miért kérdezed? Kezdek félni... – ráncolta szemöldökeit, majd lassan beszállt mellém.
- Nem tudom... De ugye nincs semmiféle fóbiád?
- Hát, egy egészen picike tériszonyom van...
- Ez most komoly? És te így akarsz menni a hullámvasúton? – néztem nagyot.
- Nyugi, nem lesz semmi bajom.
Egy férfi segített nekünk bekötni a biztonsági övet, majd valahonnan megszólalt egy csengő, és lassan elindultunk.
- Felkészültél? – vigyorogtam, közben kapaszkodtam.
- Majd’ kiugrik a szívem – fújt ki egy nagy levegőt. – Lehet, hogy ez mégsem volt olyan jó ötlet...
- Már késő!

Ahogy ezt kimondtam, a kocsi felgyorsított, és elkezdtünk kanyarogni a sínek mentén, aztán végre szembejött velünk az első lejtő, amitől a gyomrom hirtelen a torkomba ugrott, és úgy felkiáltottam, mintha legalább is muszáj lett volna. Ha akartam volna se nagyon tudtam volna beszélni, mivel a hangomat elfújta volna a szél, és jelenleg úgy éreztem, hogy egy hang sem jönne ki a torkomon, így a szemem sarkából Chanyeolra pillantottam, akinek szinte kiült a terror az arcára. Nagyon vicces volt. A szemeit becsukta, a fogait összeszorította, a haját pedig hátracsapta a szél. Elnevettem magam, mire kinyitotta a szemét és a legközelebbi lejtő előtt még egyet rám pillantott, de utána ismét becsukta őket és torka szakadtából ordított – szerintem még nálam is hangosabb volt.

Az utolsó „domb” után a kocsi lelassított, mögöttünk és előttünk az emberek elhalkultak a sok kiabálás után, majd lassan begurultunk oda, ahonnan elindultunk. A szerkezet megállt, mi pedig még mindig csak a nagy levegőket vettük. Megint Chanyeolra pillantottam, akinek még mindig csukva volt a szeme.
- Jól vagy? – nem tudtam, hogy most szabad lenne-e nevetnem, vagy nem, így inkább próbáltam visszafojtani a vigyoromat.
- Aha... – hangja feljebb ugrott egy oktávval, közben lassan felnyitotta szemeit és elkezdett pislogni, amíg ki nem tisztult előtte a kép.
- Biztos? – nevettem most már halkan.
Jött a srác, aki az előbb is, és segített levenni az övet, majd kimásztunk és alrébb sétáltunk. Furcsa volt egy ilyen után ismét két lábon állni, így még lehet, hogy egy pirinyót be is szédültem, mikor felegyenesedtem és ismét beton volt a lábam alatt.
- Igen. – engedett ki egy nagyobb levegőt, közben elrendezte haját.
- És hogy tetszett? – én is ugyan így tettem. Ezért érdemes volt ráfújnom azt a sok hajlakkot.
- J-Jó volt...
- Jobb lett volna, hogyha közben nyitva is tartod a szemed, nem? – vigyorodtam még mindig.
- Nem ígérem, hogy majd legközelebb másképp csinálom – kuncogott -, és nem mondhatni, hogy nem jött elő a tériszonyom, de ezt leszámítva tényleg jó volt.
Már kezdtem majdnem megsajnálni, de azzal nyugtattam magam, hogy végülis lett volna esélye másvalamit választani, úgyhogy nincs miért sajnálnom.
- Akkor jó. Hova tovább? Most te választasz.
- Én?
- Ühüm. – bólogattam.
- Az ott mi? – biccentett fejével előre.
- Asszem kísértet kastély a neve... – mondtam bizonytalanul.
- Na arra kíváncsi leszek! – nevetett halványan.
- Úgy érted... te most... oda akarsz menni? – kérdeztem félve.
- Aha. Miért, mi az? – nézett rám értetlenül. – Talán félsz?
- Mi? Hogy én?! Nem! – mondtam határozottan.
Igazából nagyon be vagyok szarva az ilyen dolgoktól, mindentől félek ami szellemekkel és démonokkal, vagy nem e-világi lényekkel kapcsolatos, úgyhogy talán kár volt azt mondanom, hogy most válasszon ő.
- Akkor mire vársz? – kérdezte.
- M-Megyek. – siettem utána.
Beléptünk az előtérbe, ahol már félhomály fogadott minket. Nem voltam arra kíváncsi, hogy vajon mi lehet odabent, de ha ő túlélte a hullámvasutat úgy, hogy tériszonyos, akkor én is túl fogom élni ezt a szellemházat úgy, hogy fosok az ilyen sötét dolgoktól. Gondoljunk csak bele, eddig több bizonyíték van amellett, hogy ezek a dolgok igen is léteznek, mint amellett, hogy nem, így persze, hogy nem vagyok kibékülve a szellemekkel meg az ehhez hasonlókkal.
- Mehetünk?
- Tessék? – kérdeztem vissza.
- Kicsit elbambultál – nevetett. – Azt kérdeztem, hogy indulhatunk? Most jöttek ki azok, akik előttünk bent voltak.
- Ja, p-persze. – mosolyogtam, mintha minden rendben lenne.
Most nem mondhatom neki, hogy én amúgy milyen beszari vagyok, mikor már itt állunk a kísértet kastély bejáratánál... Mit fog rólam gondolni? Sebaj, csak előre felé fogok koncentrálni, gyorsan végigrohanok és aztán elfelejtem az egészet.

Besétáltunk az ajtón, és mikor becsuktuk magunk után, hirtelen olyan volt, mintha egy másik világba csöppentünk volna. Ténylegesen olyan volt, mintha bedobtak volna minket egy horror film kellős közepére, persze az ahhoz kellő díszletek bizonyára valamennyivel komolyabbak, de nekem már az is elég volt a rettegéshez, hogy alig láttam el az orromig, és hogy fura hangokat hallottam mindenhonnan.
- Elindulunk? – kérdezte halkan, mire megugrottam.
- Nem is látok semmit, hol vagy?! – kezdtem el tapogatózni abba az irányba, ahonnan gondoltam, hogy jött a hangja.
- Mindjárt megszokja a szemed, és akkor jobban fogsz látni. Egyébként itt vagyok. – nyúlt kezem után és megfogta csuklómat. Határozottan, de nem szorította meg.
Pislogtam még párat, közben magunk közé eresztettem kezem.
- Most már egy kicsit jobb. – mondtam.
- Akkor indulunk?
- Nem is tudom, lehet nem volt jó ötlet... – hebegtem-habogtam.
- Félsz?
Nem tudom, hogy most éppen vigyorog-e, vagy sem, mert nem igazán látom – igen, a látásom alapból nem a legjobb, hát még ilyen sötétben. Olyan egyszerűséggel kérdezte meg, mintha legalább is egyértelmű lenne.
- Nem! – mondtam határozottan.
- Akkor miért szorítod a karom?
Magam mellé pillantottam, de inkább csak éreztem az ujjaimat az alkarja körül, sem mint láttam, így ráeszméltem arra, hogy mit is csinálok éppen.
- Cs-csak a biztonság kedvéért. – még mindig fogtam, csak enyhítettem egy kicsit a szorításon.
Halkan felnevetett és esküszöm, hogy el tudtam képzelni az arcát.
- Na, menjünk. – mondta ugyan olyan halkan.
Lassan megindultunk, közben egyre jobban kezdtem látni a sötétben, mígnem lassan ki tudtam venni a szoba nagyságát, és néhány alakot. Ijesztő festmények lógtak végig a falon, és kopott bútorok voltak mindenhol, némelyik még le is volt takarva szakadt fóliával, amit esküszöm, hogy mozgatott a szellő, a gáz csak az volt, hogy sehol nem volt egy árva ablak sem.
- De most komolyan, mik ezek a hangok? – kérdeztem.
- Milyen hangok?
- Te nem hallod?! – pillantottam fel rá. – Ezek a suttogások meg mit tudom én...
- Ja, hogy azok! – nevetett.
- Ne nevess, ez igen is ijesztő!
- Tehát még is félsz?
- Te egy kicsit sem vagy beparázva?!
- Nem. Sok horror filmet nézek. Szeretem az ilyen dolgokat...
- Atya ég...
- Nézd, ott van valami. – mutatott jobbra mutatóujjával teljes higgadtsággal.
- Mi van?! – szorítottam rá karjára erősebben, és lehet, hogy a vérnyomásom is hirtelen megugrott.
- Ja, mégse.
- Ezt direkt csináltad?!
- Esküszöm, hogy nem! – nevetett.
- Látom jól szórakozol – eresztettem el karját, majd meghallottam egy kárörvendő nevetést. - Mondtam, hogy ne nevess, nem is ijedtem meg!
- Ez nem én voltam.
- Mi? Hogy?!
- Nem én voltam, nem én nevettem, de én is hallottam.
- Ne, nem akarom ezt! – fogtam a fejem.
- Gyere, mennünk kell tovább. – megfogta a kezem, és továbbindult.
- Chanyeol, most hol vagyunk? – kérdeztem pár lépés után.
- Nem tudom, de ott van még egy ajtó és nem látok másikat. Menjünk arra.
Az ijesztő zajok csak nem hagytak alább, amitől folyamatosan felállt a szőr a hátamon. Komolyan úgy éreztem, mintha nem lennénk egyedül, ami szinte száz százalék volt. Csak mentem Chanyeol után, hiszen mi mást is tehettem volna. Nagyon úgy tűnt, hogy őt nem igazán hatja meg ez a kísérteties hely, ami számomra szinte elképzelhetetlen volt. Nem tudom miből vannak ennek a srácnak az idegei, de most szívesen kölcsönvenném őket.

Átsétáltunk a szobán, egészen az ajtóig. Chanyeol a kilincs után nyúlt, majd kinyitotta a nyílászárót, ami hadd ne mondjam mennyire nyikorgott.
- Mi van ott bent? – kérdeztem.
- Nem látom. – suttogta.
- Te tényleg egy kicsit sem félsz?
- Mitől kellene? Te hiszel az ilyen dolgokban?
- Nem tudom... De ettől a helytől kedvem támad hinni bennük...
Beljebb sétáltunk és én folyamatosan csak nézelődtem magam körül, habár folyamatosan attól rettegtem, hogy hirtelen egy olyan valamit fogok meglátni, amit nem igazán akarok. Ha jól érzékeltem, akkor éppen egy keskenyebb folyosón sétálhattunk, mikor valami a semmiből csak úgy megragadta a bokámat, én pedig akkorát ordítottam, amekkora csak kifért a torkomon. Nem hogy elfutottam volna, vagy próbáltam volna lerázni magamról annak a valaminek a kezét, hanem lefagytam és csak hisztérikusan ordítottam, amíg el nem fogyott a tüdőmből az összes levegő, mígnem Chanyeol félre nem húzott onnan. Fogadni mertem volna, hogy kívül is hallották a hangomat.
- Shh, ne kiabálj, mi történt?!
- Te nem láttad?! – nem kellett sok ahhoz, hogy ne bőgjem el magam.
- Nem, mit?!
- Valami megfogta a bokám! – szipogtam.
Nem tudom mikor voltam utoljára így megrémülve. Mikor már kezdtem volna megnyugodni, hogy ez még sem olyan vészes, mint ahogy azt netán bemeséltem magamnak, jön valami torzszülött és megfogja a bokám a semmiből. Most lehet, hogy nagyon lejárattam magam, és Chanyeol magában már elkönyvelte, hogy milyen nyápic vagyok, de jelenleg nem érdekel semmi, az sem, hogy mit gondol. Egyáltalán mióta érdekel, hogy ő mit gondol rólam?
- Te sírsz? – kérdezte halkan.
- Nem. – vágtam rá.
- Miért nem mondtad, hogy nem akarsz idejönni?
- Ki mondta, hogy nem akarok?
- Baekhyun, mióta bejöttünk ide jéghideg a kezed és reszketsz.
- Ez csak véletlen...
- Ne beszélj mellé.
- De te is feljöttél velem a hullámvasútra, pedig tériszonyos vagy...
- Az semmiség, mondtam.
- Akkor ez is.
- Nem, mert én megmondtam, hogy félek, te viszont azt tetteted, hogy bátor vagy, közben meg úgy reszkedsz, mint a nyárfalevél.
Igaza van. Nem válaszoltam, csak letöröltem egy legördülni készülő könnycseppet kézfejemmel. Kezdtem kicsit megnyugodni, és már a heves szívverésem is lenyugodott egy kicsit.
- Menjünk, mindjárt kint leszünk.
Nem láttam az arcát, de kedvesen csengett a hangja. Tele volt jóindulattal, ezt pedig eddig még nem hallottam tőle. Megint megfogta a kezem, mostanra már másodszorra, és úgy vezetett tovább. Normális esetben ezt nem engedtem volna meg neki, és nem is tűrtem volna el, de most valahogy megnyugtatott, ezért ráhagytam.

Az utolsó szobán gyorsan végigrohantunk, körül sem néztem normálisan, csak Chanyeol nyomaiba lépkedtem. Elértünk a kijárathoz, és nem tudom hogy, de megint abba az előtérbe kötöttünk ki, ahonnan elindultunk. Itt már azért jóval több fény volt, mint odabent, de még mindig csak félhomálynak volt nevezhető. Kellett párat pislognom, mire ismét jól tudtam látni. Chanyeol teljes törzsével felém volt fordulva, én meg még mindig a szemeimet törölgettem bal kezemmel – vagyis a pulcsim ujjával -, majd mikor végre abbahagytam, felpillantottam rá. Aggódva tekintett rám, de mikor látta rajtam, hogy már jól vagyok, halványan elmosolyodott, és én csak akkor vettem észre, hogy még mindig a kezét szorongatom.