Hello Angel: 1. rész

Ugyan olyan nap volt, mint a többi, de a nap most melegebben sütött a megszokottnál is. Langyos szellő kacarászott az utcákon, a madarak pedig csicseregve beszélgettek a fák ágain. Gyerekek zsivaja és nevetése visszhangzott a közeli játszótérről, valamint fagyiskocsi figyelemfelkeltő dallama. Csupa idill. 

A park utcájában sétáltam, munkába igyekeztem. Farmerem zsebében pihentettem mindkét kezem, fáradtan raktam lábaimat egymás elé ebben a kora délutáni órában. Bőven volt még időm odaérni az épülethez, ezért néha-néha elnézelődtem magam körül; figyeltem az embereket, az állatokat, a süteményeket és ruhákat a kirakatokban. Egyik sem igazán kötötte le a figyelmem, hiszen minden nap itt megyek el. 

Átsétáltam a keskeny út kopott zebráján, így megérkezdtem a parkhoz, ami azt jelentette, hogy már csak pár perc és odaérek a stúdióhoz. Kerítések helyett nagy lombos fák vették körül a zöld pázsitot, amik árnyékot vetettek mind a járdára, s mind az alattuk pihenő padokra. Fényfoltok cikáztak a betonon, ahogy a nap átvilágított a lombok vékonyka levelein. És akkor megláttam Őt. Mintha a semmiből tűnt volna elő, úgy elkapta a tekintetem, mintha cérnaszálon vezették volna oda. Lelassítottam lábaim ritmusát és továbbra is csak őt figyeltem – meg a körülötte ágaskodó törpéket, akik lehettek vagy tizen. Megálltam az egyik fa árnyékában, és nem zavartatva magam, pihentettem rajta a tekintetem. A fagyiskocsi mellett ácsingózott a kisgyerekekkel, ami az előbb mintha még a másik utcában zenélt volna. 

- Mindenki kap fagyit, csak álljatok sorba. – hallottam a hangját, ami igen kedvesen simogatta meg dobhártyámat.

Alacsony termetével, homlokát eltakaró ébenfekete hajával és gyermeki mosolyával olyan kisugárzást bocsátott ki magából, hogy akaratlanul is elmosolyodtam a látványtól, és attól, hogy milyen kedvesen bánt a gyerekekkel, akik őt körülvették.

Miután sorbaterelgette őket, odament a hölgyhöz, aki a fagyit árulta, és már adogatta is a türelmetlen csöpségeknek a várva várt finomságot. Az a gyönnyörű széles vigyor egyszer sem halványult el az arcán, így az enyémen sem. 

Az egyik kisfiú, aki éppenhogy csak megkapta a fagylaltját, figyelmetlenségében kiejtette a gombócot a kehelyből. A szája sarka lefelé kezdett konyulni, a szemei pedig sírásra készen voltak, amíg oda nem lépet hozzá ez a titokzatos srác, aki leguggolt hozzá, megsimogatta feje búbját, és mondott neki valamit, amit nem hallottam, de a kisfiú azonnal megörült, és pillanatokon belül már egy másik gombóc fagyit tartott a kezében.

Miután már minden gyerek kezében volt egy tölcsér, integettek a fagyis hölgynek, és a fiú elterelgette őket a legközelebbi padokhoz, amik tőlem nem messze voltak. Attől féltem, hogy észrevesz, és hülyének fog nézni, de ez nem következett be, mert túlságosan el volt foglalva a törpékkel, akiken folymatosan raja tartotta a szemeit. Beszélt hozzájuk, nevetett velük, megsimogatta a fejüket, majd lehajolt az egyik kislányhoz, aki éppen súgni akar neki valamit, az után pedig felegyenesedett, körbenézett és én túlságosan el voltam foglalva a gyönyörrel, amiről már vagy tíz perce le sem vettem a szemem; jelen pillanatban úgy éreztem, mintha egy másik világban lennék és akkor találkozott a tekintetünk. 

Eddig egy széles, levakarhatatlannak tűnő vigyor ült az arcomon, ami majdnem hogy a fülemig ért, de mikor rám nézett, hirtelen meglepődtem és mintha még levegőt sem vettem volna pár másodpercig. Bizsergés járta át a testem, úgy éreztem, mintha felállt volna a karomon a szőr. El akartam bújni a vastag törzsű fa mögé, ami mellett álltam, de már túl késő volt. A lábam mintha gyökeret eresztett volna a talajba; nem tudtam megmozdulni. Farkasszemet néztük több másodpercen keresztül, mire egy halvány mosoly jelent meg szája sarkában, amit a távolság ellenére is tisztán láttam. Zsebre tette kezeit, épp úgy ahogy az enyéim voltak már azóta, hogy elindultam otthonról.

Próbáltam egy barátságos mosolyt eröltetni az arcomra, de a testem nem engedelmeskedet. Úgy álltam ott, mint egy idióta, mint egy darab kő, Ő pedig csak bámult vissza rám azokkal a fekete szemeivel. Teljesen elvarázsolt; soha nem éreztem még ehhez hasonlót sem. Még mindig mosolygott, talán arra várt, hogy viszonozzam, hiszen ilyenkor ezt szokás, nem igaz? Minden erőmmel azon voltam, hogy felfelé görbítsem ajkaimat, ami talán sikerült is, mert amint meglátta, megvillantotta azt a jellegzetes vigyorát, amit ebben a tíz percben sikerült kitapasztalnom. Ez a vigyor csak pár másodpercig tartott, mert a mellette álló kislány, aki már szintén engem figyelt, meghúzogatta nadrágja szárát, hogy magára vonja a fiú kincseket megérő tekintetét. Leguggolt hozzá, mikor a kislány kezével közelebb invitálta. A copfos törpe ismét súgott neki valamit, amit esélytelen volt, hogy meghalljak, majd miközben az ő szavait hallgatta, ismét rám nézett és megint elmosolyodott. Fogalmam sem volt mi folyhatott ott, és kezdtem magamat hülyén érezni, ráadásul teljesen megfeletkeztem az időről, és arról is, hogy nekem mostanra már a székembe kellen ülnöm és pár percen belül köszöntenem a hallgatókat. 

Teljesen kétségbe estem, hogy hogy tudtam így elszórakoni az időt, amikor a fiú, aki miatt vagyok most igazából ilyen helyzetben, felegyenesedett és láttam, ahogy elindult felém egy meg nem szűnő barátságos mosollyal azon az agyali arcán, de az én gondolataim egyre csak a munkahelyem és a kötelességeim körül forogtak, bármennyire is neki akartam most volna szentelni minden figyelmemet. Már pár lépést megtett felém, de még mindig olyan messze volt. Nem tudtam mit tenni, még egy utolsó pillantást vetettem egész lényére, ahogy felém igyekezett, majd sarkon fordultam, és gyors léptekkel megindultam a stúdió felé. Már nem láttam a csalódott tekintetét, és nem hallottam, ahogy a hangja elcsuklott, mikor szóra nyitotta a száját. Elhagytam a parkot és gyorsítottam a lépteimen, azt remélve, hogy így mégis nyerhetek magamnak pár másodpercet.

- Hol voltál? Késtél, már öt perce mennie kellene az adásnak! – szólt oda munkatársam, aki a stúdión kívül figyelt arra, hogy minden rendben menjen az élő műsor alatt. 

- Sajnálom, volt egy kis dolgom, de már kezdhetjük is. – fújtam ki a levegőt, mert a lépcsőket már futva tettem meg felfelé jövet.

- Akkor kezdjük, itt a számlista amiket majd fel kell konferálnod a műsor alatt.

- Rendben. – Fogtam a papírlapot és már nyitottam is be a kis szobába, ahol általában csak én magam voltam.

Sötétkét falak, hangulatos fények, és egy nagy ablak, amin már majdnem bevilágított a nap, de egyenlőre még csak meleg sugarait nyújtóztatta befelé. Egy ovális asztal foglalt helyet a négyzetalakú szobában, amin vezetékek hevertek a mikrofonokhoz, és a számítógéphez, valamint egy nagy, kényelmes és puha szék, ami csak az enyém volt, és amiben ülve bármeddig és bármiről el tudtam beszélgetni magammal. Helyet foglaltam szembe az ablakkal, feltettem a fejhallgatómat és beállítottam a mikrofon magasságát, hogy pont a szám előtt legyen. Felpillantottam az „On Air” feliratra, ami ugyan még sötét volt, de pár pillanat múlva vörösre váltott, mikor munkatársam visszaszámolt magasba tartott újjaival a szobákat elválasztó ablak mögül, ami azt jelentette, hogy kezdünk. Megszólalt a fülemben az a jellegzetes dallam, ami csak az én műsorom előtt zendül fel, majd egy utolsó nagy levegőt véve elővettem a legkedvesebb és leglágyabb hangvételemet.

- Kellemes délutánt kívánok minden kedves hallgatómnak, az Afternoon Tea című rádióműsort hallhatják, én pedig Park Chanyeol vagyok.

A dallam szólt tovább, majd mikor vége lett ismét megszólaltam.

- A mai nap legelső száma talán egy kicsit feldobhatja a hangulatunkat játékos dallamának köszönhetően. Mindjárt meg is hallhatják miről beszélek, mert most következik Junggigo és Soyou közös duett dala, „Some” címmel.

A dal elkezdődött én pedig elvesztem a fülbemászó dallamában. Néha-néha lehunytam a szemem, és énekeltem magamban a szöveget. Olyannyira lekötött, hogy mikor vége lett, majdnem elfelejtettem, hogy nekem most a következő számot kellene felkonferálnom.

Csak telt az idő, és másfél óra múlva eljött a műsornak annak a része, amikor is elmesélek egy történetet arról, ami éppen foglalkoztat, mellé pedig választok egy hozzá kapcsolódó zenét. Csak körülötte jártak a gondolataim; a gyönyörű mosolyán, a fényes haján, a vonzó kisugárzásán. Nem is volt kérdés mi lesz a mai beszélgetésem témája. Az embereknek nem kell tudniuk miről vagy kiről van szó, még csak a neve sem csúszhat ki véletlen a számon, ugyan is nem tudom, mert elfutottam mielőtt még megkérdezhettem volna.

- Amiről ma beszélni szeretnék, az egy egészen különös dolog, és azt hiszem, hogyha közben ezt a számot meghallgatják, akkor mindent érteni fognak.

Eszembe jutott az a szám, amit a minap is játszottunk. Akkor hallottam először, és már akkor is nagyon megtetszett, most pedig még illik is a témához, így nem volt kérdés, hogy melyik dalt válasszam.

- Szóval a következő dal az EXO legújabb albumáról való, ami eléggé fülbemászó, ugyan is mióta legelőször hallottam, a refrén folyamatosan az eszemben van. Ez a szám pedig a „Heaven”, és ha néhányan hallották már, akkor esetleg tudni fogják, hogy miről lesz szó.

Egy kattintással elindítottam a számot, és mikor meghallottam a dallamot, a ma délután történt események képszerűen villantak vissza a fejemben, ami ugyan azt a mosolyt csalta az arcomra, mint mikor Őt néztem a távolból. Az első pár sor után lejjebb halkítottam, hogy hallani lehessen a beszédem, és már kezdtem is a történetem mesélését.

- Tudják, ma olyan dolog törént velem, ami egy pillanatra nem is tűnt igaznak. Biztosan mindannyian éreztek már úgy, hogy pár percre, vagy akár csak pár pillanara is, de mintha megállt volna az idő és megszűnt volna minden gondolat. 

„Mert a csillag, amit az ég elejtett,

Az te vagy.”

- Talán furán hangzik, de én ezt éreztem. Ránéztem, és csak Őt láttam. Talán az elmélet, hogy létezik szerelem első látásra, ma beigazolódott, pedig én sem hittem benne. Egy másodpercre tényleg olyan volt, mintha beleszerettem volna, és még most is ahogy rá gondolok, kénytelen vagyok nem elmosolyodni.

„A fényes mosolyod levegőt ad nekem.

Biztosan csak elrejted magad mögött a szárnyaidat,

Mindenki láthatja, hogy te az én angyalom vagy.”

- Ahogy messziről figyeltem, nem tudtam nem észrevenni a gyönyörű mosolyát és a kedves nevetését, ami még most is itt visszhangzik a fejemben. Ha a dalszövegnél maradunk, lehet, hogy ő tényleg nem is egy ember volt, hanem egy angyal. Az én angyalom.

„Magam mellett foglak tartani,

Így nem tudsz majd visszaszökni az égre.

Majd megfoglak,

Elzárlak, tartalak.”

- De most, hogy újra visszagondolok ezekre a pillanatokra, részben el is szomorodom, mert nem tudtam beszélni vele, még a nevét sem tudom. Talán nem is látom Őt többé. Talán most láttam először és utoljára. Kár, mert szívesen megismertem volna. Szívesen láttam volna még azokat a fekete szemeket és azokat a fékony ajkakat, amikket rám mosolyogott, mielőtt visszatértem volna a valóságba. 

„Tarts úgy, mint egy meleg takarót,

Maradj mellettem, és maradj olyannak, mint az elején.

Veled leszek, veled, akit mindig is elképzeltem.

Mindent megtennék azért, hogy örökké veled legyek.”

- Hm, nem is tudom, most azon gondolkodom, hogyha lehetne egy kívánságom, biztos az lenne, hogy had láthassam mégegyszer, mégha csak ugyan olyan messziről is, mint amilyen messziről figyeltem Őt perceken keresztül. Vagy talán az, hogy visszaforgathassam az időt, és másodszorra biztosan nem futnék el. Megvárnám míg odasétálna elém, és megkérdezné miért bámulom annyira. Én valószínűleg hebegnék-habognék, keresném a megfelelő szavakat és végül csak elnézést kérnék, Ő pedig biztosan csak mosolyogna a butaságomon. 

„Hello angyal, olyan vagy, mint egy festmény.

Mikor felnézek az égre, csak téged látlak.

Utcai fények; mikor a fények kialszanak,

És a hold eltűnik, még mindig világos van,

Mert a csillag, amit az ég elejtett,

Az te vagy.”

- Sosem gondolkodtam el még ennyire egy dolgon, és ezzel most meg is leptem saját magam. De mivel most egyedül vagyok, olyan, mintha magamban elmélkednék, közben pedig bárki hallhatja. Lehet, hogy ő is hallja; ki tudja. A dal nemsokára véget ér, de én nem tudok nem rá gondolni. Valószínűleg mostmár mindig rá fogok gondolni, akárhányszor elmegyek a park mellett idefele jövet. Akaratlanul arra felé fogom emelni a tekintetem, ahol először megláttam, de nem lesz ott senki. Ebből azt a tanulságot vonhatjuk le, hogy mindig hallgassunk a szívünkre, mert az én esetemben ez nem így történt és most itt ülök azon gondolkodva, hogy mi lett volna, ha.

„Mert a csillag, amit az ég elejtett,

Az te vagy.”

A dal utolsó szótagja is elhangzott, majd az utolsó zongoraszó is elmúlt. Olyan más lett a levegő a stúdióban, más hangja volt a csendnek, és más érzésekkel ültem a székemben. Talán mondtam olyat, amit nem kellett volna? Nem hiszem. Jól esett megosztani a hallgatókkal az érzést, ami akkor kerített hatalmába, és most én is hallhatok egy pár történetet, hiszen most jön a műsornak az utolsó szakasza, amikor is telefonhívásokat fogadok és beszélgetek egy pár szót az emberekkel, akik elmondják a véleményüket, vagy esetleg ők is mesélnek valami, a témához kapcsolódót. 

Felkonferáltam a következő számot, ami háttérzeneként fog szolgálni, hasonlóképpen, mint az előbb, majd elmondtam, hogy szívesen fogadom a telefonhívásokat. Éppen hogy ezt kimondtam, a kint ülő munkatársam jelezte, hogy máris kaptunk egy hívást. Megörültem, de meg is lepődtem, mert nem mindig szoktak ilyen aktívak lenni az emberek.

- Jó napot, ha jól sejtem önnek is van megosztanivalója. – szóltam bele kedvesen.

- Heló... – köszönt szerényen. Nem folytattam, mert úgy éreztem, hogy akar még valamit mondani, így inkább csendben maradtam és csak figyeltem. – Akiről az előbb beszéltél... A nevem Baekhyun, Byun Baekhyun.