A legnagyobb rajongód

/Ezt a 10,000 megtekintés alkalmából! :)/

          Tudni illik, hogy én vagyok Park Chanyeol legnagyobb rajongója. Senki más. Csakis én. Minden létező dolgot tudok róla, amiket folyamatosan írok egy füzetbe, amit az éjjeliszekrényemben tartok. A szobám falán a festés szinte nem is látszik, mert mindenhová az ő poszterei vannak kiragasztva – még a plafonra is az ágyam felett, hogy mindig ő legyen az első, akit megpillantok reggel. A mosolyáról, a kezéről, a profiljáról, a szemeiről, vagy éppen egy egész alakos, életnagyságú kép, aminek az oldalára fel van rajzola egy számegyenes is, ahol méreckendi szoktam, hogy mégis meddig érnék neki. Ha nagyon akarnám, akkor le is tudnám fejelni az állát, mivel pont egymagasságban vagyok vele. Nem én vagyok túl alacsony, hanem ő túl magas. Igen.

          Már debütálása óta rajongok érte, de azóta csak mégjobban megszerettem, és úgy érzem, hogy ez még mindig tud fokozódni, mivel mindig tesz valamit, amivel mégjobban be tudja lopni magát a szívembe.

          Ott vagyok minden fantalálkozón, minden zenei műsort megnézek, amiben részt vesz és igyekszem ott lenni a koncerjein is, de nem vagyok egy milliomos így ez nem mindig jön össze. Megvan minden albuma, minden interjúját hallottam már és minden műsort láttam már amiben szerepel. Sokszor már úgy érzem, mintha teljesen személyesen, közelről ismerném, mert már annyi dolgot tudok róla, hogy lehet még többet is, mint ő saját maga.

          Nehéz lenne megmondanom mi az amit a legjobban szeretek benne. Talán a legjobban a mély hangját, az elálló füleit, a mosolyát, a fehér fogait, vagy azt a férfias testalkatát. A magas férfiaknak mindig jó testük van – általában. Minden mozdulatát ismerem, a szokásait, az arckifejezéseit, a reakcióit; mindent. Tudom, hogy értékeli az apró dolgokat, tudom, hogy védelmező típus, tudom, hogy nem lehet könnyen kihozni a sodrából és tudom, hogy a zene az élete; és ez csak egy töredéke annak, amiket megtudtam róla az évek során.

          A barátaim őrültnek tartanak, amiért ennyire rajongok érte, de ők nem érthetik. Még egy párnám is van, amire az ő arcképét nyomtattattam rá, és azzal alszok minden este. Ráadásul még egy képkeretem is van az éjjeliszekrényemen, amibe az ő képe van beletéve és a telefonhátterem is ő - mindig. Éjjel nappal körülötte járnak a gondolataim, de sosem tudom megunni.

Mint mondtam, ott vagyok minden fantalálkozón; képeket készítek róla a tavaly születésnapomra kapott igen drága kamerámmal, ajándékcsomagokat adok neki és megköszönöm a kemény munkáját. Talán a fentebb elhangzottak alapján kissé megszállotnak tűnök, de nem vagyok saesang. Nem lennék képes egész nap utána rohangálni az utcán, infókat keresgélni arról, hogy vajon most hol tartózkodhat és így tovább. Nem mondom azt, hogy nem vagyok kíváncsi rájuk vagy éppen a magánéletére, de megadom neki a teret és a kellő tiszteletet, és ezt kellene tennie minden büszke rajongónak.

*

          Egyik nap, késő dálután már hulla fáradtan sétáltam hazafelé az iskolában tartot diákönkormányzati megbeszélésről, mikor kifordultam az iskola utcájából és beleütköztem valakibe. Teljesen el voltam merülve a gondolataimba mert éppen az egyik dalnak a szövege járt a fejemben egy régebbi albumáról, amit mostanában ismét elég sokszor hallgatok és nem figyeltem a lábam elé, ami azt eredményezte, hogy seggre estem, de az előttem álló sötét alak ugyan úgy állt a lában. Fekete maszkot viselt, fekete mintázatlan siltes sapkát és teljesen fekete ruhákat; fekete pulcsit, fekete farmert, ami ki volt szaggatva a dérdénél, és fekete sportcipőt.
- Elnézést, jól vagy? – kérdezte tompított hangon a maszk miatt.
- Igen, persze. – fogadtam el jobb kezét, amit rögtön felém nyújtott, hogy felsegítsen.
Várjunk csak, ezeket az ujjakat bárhonnan felismerem. Mikor felálltam, próbáltam a szemébe nézni, de csak félig-meddig sikerült, mivel a sapka és a maszk tulságosan eltakarta az arcát. Így a szeme helyett inkább vállaira pillantottam, amiknek szélessége és tartása rémlett valahonnan. Majd végül másodpercek töredéke alatt vetettem egy pillantást egész lényére, ami szintén túl ismerős volt.
- Ne haragudj, nem néztem a lábam elé. – tettem még hozzá, mikor megint arcára emeltem tekintetem.
És akkor, mikor megláttam, hogy nagyjából az álláig érhetek, már biztos voltam benne.
- Nem történt semmi. – mondta mély hangján.
Park Chanyeol! Mentálisan ordibáltam, a lábaim elgyengültek és úgy éreztem, hogy mindjárt összeesek. Ugyan láttam már több százszor életnagyságban ezt az embert, akit úgy csodálok, de sosem voltam még ilyen közel hozzá, és sosem fogtam még meg a kezét, mi több, sosem ért még úgy össze a mellkasunk, mint most pár perccel ezelőtt.
- Hé, jól vagy? Minden rendben? Eléggé fehér vagy. – vizslatta arcomat.
Megszólalni sem tudtam a boldogságtól, és most, hogy kinézett sapkája alól egyenesen a szemembe, megigézve éreztem magam; végig bizsergett az egész testem.
- Chan-Chanyeol...
- Ó, ne! – mormogta maszkja mögött, majd mindkét kezével elkezdte fogni a fejét. – Kérlek maradj csendben, nehogy elkiáltsd magad! – engedte karjait kettőnk közé.

Tényleg attól félt, hogy netán elkiáltom itt magam az utca közepén, talán még az is az eszébe jutott, hogy gyorsan egy nyíl alakú táblát emelek a feje fölé díszfényekkel és a nevével együtt.
- Nem, nem fogom. – hebegtem-habogtam, mert csak ennyire tellett.
- Köszönöm – engedett ki egy megfáradt levegőt. – De várjunk csak, te ismerős vagy valahonnan. – símogatta nem létező szakállát. Aranyos volt és vicces, pont amilyennek képzeltem.
- T-Tényleg?
- Igen. Pár hete ott voltál a fantalálkozón, nem igaz? Tőled kaptam egy Rilakkuma plüss állatot és ezt a Rilakkumás telefontokot. – mondta, majd elővette sebéből telefonját, és felmutatta.
- Igen.
Az agyam még mindig le volt blokkolva; nem tudtam felfogni, hogy Park Chanyeol itt áll egy lépésnyire előttem és éppen hozzám bezél azzal a hihetetlenül édes mély hangjával. Össze kell szednem magam.
- Te vagy az, aki mindig odaírja a nevét a levelei végére egy Rilakkuma macival, ugye?
- D-De, de hogy emlékezhetsz ezekre?
- Elég jó az arcmemóriám, de a nevekkel már máshogy állok. Ha már itt tartunk, megkérdezhetem hogy hívnak?
Szóra nyítottam volna ajkaimat, amik idő közben egy széles mosolyra húzódtak csupán Chanyeol létezésétől is, mikor egy lány sikítását hallottuk meg az utca másik oldaláról.
- Park Chanyeol!
- Jaj, ne... – mondta rémülten, mire én azt se tudtam mire kellene most gondolnom. – Futás!
- Mi, tessék?!
Levegőhöz jutni sem volt már időm, mert ő addigra már elkapta jobb csuklómat, futásnak eredt az iskolám felé amerről jöttem, én pedig próbáltam felvenni gyors tempóját, mert már tinilányok sikításait hallottunk a hátunk mögül, akik mind Chanyeolt akarták. Az volt a szerencsénk, hogy senki nem sétált éppen velünk szembe, és gyorsan el tudtunk szaladni a lányok elöl, akik igen félelmetesen kiáltoztak utánunk.

Elfutottunk az iskolám előtt, mire nekem támadt egy ötletem, így hirtelenséjben megálltam.
- Várj!
- Mit csinálsz?
- Az iskolám ilyenkorra már üres, rejtőzzünk el az udvarban, ott nem találnak rád.
Meg sem vártam, hogy válaszoljon, most én nyúltam csuklójáért és húztam magam után be a nagy és díszes vas kapun, ami után elfordultunk balra és a tégla kerítés tövébe ültetett bokrok egyike mellett megbújtunk. Pár pillanat múlva hallottuk, hogy a fal másik oldalán elfut a nagy tömeg, ahogy egyre jobban elhalkulnak a cipők kopogásai és az ordítások. Térdeinket felhúzva ültünk a fűben egymás mellett nagy levegők után kapkodva. Chanyeol első dolga volt, hogy levegye maszkját, majd sapáját, amit vissza is tett rögtön az után, hogy beletúrt egyet fényes hajába. A fekete maszkot összegyűrte nagy tenyerében majd kapucnis pulcsijának zsebébe dugta, én pedig ezt mind végig néztem a szemem sarkából.
- Köszönöm. – csak ennyit mondott, közben kezét mellkasára simította és fújt még egy utolsót.
- Szívesen. – próbáltam elrejteni mosolyomat, és nem is mertem a szemébe nézni.
- Hogy hálálhatnám meg?
- Csak olvasd el a leveleimet, amiket neked írtam. Sokat szoktam rajtuk gondolkodni.
- Már mindet olvastam. – mondta halkan, majd kinyújtotta hosszú lábait.
- T-Tényleg? – kérdeztem szégyenlősen és most először pillantottam arcára.
- Persze. „Kérlek mindig figyelj az egészségedre”, „Nem tudom melyik albumodat szeretem a legjobban, mert mindegyik tökéletes.”, „A szabadidődben csináld azt, amit szeretsz, hogy energiát nyerhess.”. Ezek a kedvenceim – mosolyodott el, én pedig nem hittem a fülemnek. -
De a legkedvencebb kedvencem az az, hogy „Köszönöm, hogy édesanyád a világra hozott.”.
Hihetetlen volt, hogy szóról szóra emlékezett azokra a dolgokra, amiket szinte minden levelemben leírok neki. Kívánhatnék ennél többet? Úgy érzem, mintha egy álmom vált volna valóra.
- Chanyeol-ssi... – kezdtem halkan.
- Hm?
- Én tényleg... Tényleg én vagyok a legnagyobb rajongód... – mondtam ismét szégyenlősen, miközben térdeim köré fontam karjaimat.
- És megtudthatnám a legnagyobb rajongóm nevét? Csakhogy legközelebb már meg tudjalak szólítani.
- B-Baekhyun vagyok.
- Baekhyun-ah – kirázott a hideg, amilyen hangsúllyal kiejtette a nevem -, örülök, hogy találkoztunk. – jobb kezét nyújtotta barátságosan, amit ismét habozás nékül elfogadtam.
Az én kezem szinte elveszett az övében, olyan férfias és meleg volt az érintése, hogy alig akartam elengedni.
- É-Én is.
- És köszönöm még egyszer, de most már mennem kell, a menedzserem nem tudja, hogy eljöttem otthonról, frászt fog kapni.
- Rendben.
Felálltunk mindketten, majd Chanyeol visszavette a maszkját és egy jó alapos körbenézés után kiléptünk a kapun. Még egyszer megköszönte, hogy segítettem neki, azt mondta, hogy nem lehet nekem elég hálás. Én pedig még mindig úgy éreztem, mintha a talaj felett három méterrel lebegnék az örömtől, és ez az érzés még akkor sem hagyott alább, mikor már elsétált a távolba, végül lefordult az egyik utcán.

          Úgy éreztem, hogy én vagyok a legboldogabb ember a világon; különlegesnek éreztem magam, amiért egy ilyen szituációba kerültem Park Chanyeollal, sőt, még beszélgethettem is vele személyesen anélkül, hogy egy férfi elterelgetne tőle mondván, hogy siessek, mert jön a következő. Vajon tényleg emlékezni fog a nevemre?

*

Már egy hét eltelt azóta, hogy segítettem neki megmenekülni az őrült rajongók elől, és most épp egy újabb fantalálkozóra tartok, ahol szokás szerint rengetegen vannak. Most is készítettem neki egy kis csomagot tele Rilakkumás és egyéb mesefigurás ajándéktárgyakkal – és persze az elmaradhatatlan levéllel -, mert tudom, hogy imádja őket. A kamerám már alap kellék, anélkül ki sem mozdulok otthonról ha valami vele kapcsolatos programra megyek. Van egy twitter oldalam is, ahová feltöltöm a készített képeimet is és már elég sok követőm van, aminek nagyon örülök, mert annál nagyobb az esélye, hogy Chanyeol láthatja őket.

          A fantalálkozó szabadtéri volt, a Coex Artium udvarában került megrendezésre, ahol hirtelenjében hatalmas tömeg gyűlt össze. Aki éppen nem volt még soron az képeket készített – mint én is -, vagy szimplán csak Chanyeolt figyelte, ahogy aranyosan beszélget az éppen soron levő emberrel és dedikálja neki a legújabb albumát, amit mondanom sem kell hogy hányszor hallgattam már meg és hogy mennyire imádom. Nekem még csak a hét elején sikerült beszereznem, és sajnálom, hogy nem beszélgettem róla vele múlt héten. Elmondhattam volna neki, hogy megint milyen jó munkát végzett, de ezt végül beleírtam a levelembe.

          Elment az előttem lévő ember is, majd felhívott a lépcső tetején álló férfi, hogy én következem. Szinte remegett a lábam, mikor felsétáltam egészen az asztaláig. A kis papírtáska fülét szorongattam magam előtt az egyik kezemben, a másikban pedig a friss albumot és próbáltam elrejteni a mosolyomat. Kínosan éreztem magam, nem tudtam hogyan kellene megszólítanom és beszélgetnem vele. Formálisan, ahogy eddig is tettem, vagy beszélhetek vele úgy, mint egy baráttal?
- Baekhyun-ah! – szólított meg egy meleg mosollyal, mire elszállt minden aggodalmam.
- Chanyeol-ssi...
- Látod, megjegyeztem a neved!
Egy vigyort villantottam le rá, mire ő is így tett, majd elkérte tőlem az albumot, amit egész idáig szorongattam és lelkesen aláírta a borítóját.
- Chanyeol-ssi, ezt neked hoztam. – tettem le elé a világoskék papírtáskát.
- Köszönöm szépen! – Mondta, miután visszanyújtotta az albumot, és mikor elvettem, az ujjaink pillanatok erejéig egymáshoz simultak, ami bizsergető érzést hagyott maga után.
- Én köszönöm.
- A legnagyobb rajongómnak mindent.
Megvillantotta azt a híres-neves vigyorát, ami megmelengette a szívem, talán még bele is pirultam egy csöppet, ami esküszöm nem volt szándékos és nem is akartam, de ki tud neki ellenállni?

          A másik férfi, aki a túloldali lépcsőn állt mellém sétált és jelezte, hogy menjek és engedjem a következőt. Köszönés képpen még váltottunk egy mosolyt, majd lesétáltam és éreztem a pillantását a hátamon. Nem mentem rögtön haza, ott maradtam a tömeg szélén, és még készítettem pár képet – mert róla sose lehet eleget csinálni. Habár még mindig nem fogtam fel, hogy emlékezett a nevemre és a vigyor amit felém intézett jóformán beleégett a retinámba, muszáj volt még ott állnom és figyelnem őt a kamera lencséjéből, mert a lábaim még nem engedtek haza.

          Csak néha kattintottam egyet kettőt, mert az emberek túlságosan is eltakarták, ezért nem mindig sikerült jó szögből készítenem képet, de mint mindig, most sem adtam fel. A lány, aki nem sokkal utánam volt soron boldogan sétált el Chanyeoltól, majd amíg nem jött a következő, az említett körbenézett az emberek között, ezt pedig mind a kamerából figyeltem, ahogy közelebb zoom-oltam. Ahogy végigtekintett a tömegen, egyszer csak a készülékem lencséjébe pillantott és elmosolyodott, az én szívem pedig mintha kihagyott volna egy ütemet. Katt. Már el is készült talán életem legjobb képe, amit Park Chanyeolról valaha készítettem.

          Elemeltem a gépet az arcomtól és visszapillantottam rá egy széles mosollyal egyetemben, de neki már az előtte álló lányra kellet koncentrálnia, így elvonta tekintetét rólam. Ez most tényleg megtörtént?

          Otthon feltöltöttem a gépemre a készített képeket és mind egytől-egyig tökéletes volt, de egyik sem múlhatta felül azt a képet, amit akkor készítettem, mikor rám nézett. Annyira gyönyörű ember; a szemei, az ajkai ahogy mosolyog, a bőre, a haja, egyszerűen mindene tökéletes. Nem tudom meddig bámulhattam azt a képet, de eldöntöttem, hogy ez lesz a következő, amit a plafonra ragasztok; nem is volt kérdés.

          És volt még egy dolog, amiért boldog lehettem, mert megtudhattam róla még egy dolgot, amivel bővülhet a végtelen listám, mégpedig azt, hogy jó az arcmemóriája. Apróság, de mégis, ha ez nem lenne rá igaz, lehet, hogy minden másként alakult volna, és nem lett volna ilyen emlékezetes.

Az albumon álló szöveg:

„Park Chanyeol

Sok-sok szeretettel, a legnagyobb rajongómnak

és egyben megmentőmnek, Baekhyunnak! :) ♥”

Most már hivatalosan is én vagyok Park Chanyeol első számú rajongója!