Hello Angel: 2.rész

/Ezt a részt egy kis ajándéknak szánom, mivel néhányan kíváncsiak lettek volna még a folytatásra :)/

Mikor meghallottam a hangját és elmondta a nevét, egy pillanatra a tüdőmbe rekedt az összes levegő. Ezek szerint amiket mondtam róla, az érzéseimet amiket megosztottam, mindet hallotta? Nem gondoltam komolyan, mikor azt mondtam, hogy lehet most éppen Ő is engem hallgat, de tényleg így lett. Egyfajta pánik kapott el, mert mi van ha most teljesen hülyének néz, ha valami perverznek gondol, aki a fák mögül leselkedik mert nincs jobb dolga?

Már pár másodperce egyikünk sem szólt a telefonba, csak bámultam magam elé és úgy éreztem, mintha elfelejtettem volna hogyan is kell beszélni. A munkatársam furcsán pillantott rám kívülről, majd sürgető kézmozdulatokkal azt jelezte, hogy mondjak már valamit, mert még mindig élő adásban vagyok. Megköszörültem a torkom, mintha mondani szeretnék valamit, de igazából még mindig csak a megfelelő szavakat kerestem.

- Öhm... – kezdtem bizonytalanul. – Baekhyun, igaz?
- Ha legközelebb a parknál jársz, nyugodtan nézz körbe, mert ott leszek.

Ezzel bontotta a vonalat, és ismét csend lett a stúdióban. Édes hangját játszottam vissza újra és újra az elmémben, és ennél jobban már nem is vörösödhettem volna el.

Vége lett az adásnak, és mikor kisétáltam az épületből a napsugarak már nem vakítottak olyan fényesen, inkább szinte csak cirógatták az arcomat, mikor kiléptem a betontömbök árnyékából. Jól megfontoltam minden lépésemet, gondosan vettem minden lélegzetet, és arra gondoltam, hogy vajon tényleg ott lesz-e a parkban, ahogy mondta. Lehet, hogy még mindig ott fognak ugrálni körülötte a gyerekek, vagy lehet, hogy már egyedül lesz. De az is meglehet, hogy már hazament, mert nem akart rám várni. Ki tudja.

Elhaladtam az első fa mellett, majd a második és a harmadik mellett is. Zöld pázsit illata érzett a levegőben, ahogy a szél felkapta a hátára, majd elúszott vele az orrom előtt. Már nem hallottam a fagyiskocsi dallamát és a gyerekek zsivaját, csak kutyák játékos ugatását és felnöttek kacaját. Öt óra körül járhatott; nem volt rajtam a karórám, így nem tudtam pontosan megmondani. Csak sétálgattam egyik fa árnyékából a másikba ismét zsebretett kézzel, és néha egy-egy nagyobb sóhaj hagyta el ajkaimat. Nem volt merszem nézelődni, féltem, hogy ismét meglátom, és ismét abba a megnevezhetetlen világba kerülök azzal a csodálatos érzéssel együtt a szívem mélyén.

Elrúgtam egy ártatlan kavicsot az útból, ami legurult a járdáról az út szélére, majd folytattam cipőim orrainak vizslatását, ahogy lassú tempóban suhantak el egymás mellett. Talán nekem is ez lett volna a legjobb; elmenni mellette mindenféle pillantás nélkül. De mi van, ha ez lett megírva? Bután hangzik, de hiszek abban, hogy minden okkal történik, így ez sem lehetett véletlen.

Csak sétálgattam az egyforma fák mellett, mikor észrevettem, hogy lóg a cipőfűzőm. Talán már pár perccel ezelőtt is láttam, csak nem vettem róla tudomást. Leguggoltam, egyik térdemet letettem, másikat pedig felhúztam, és úgy készültem volna megkötni a fűzőt, mikor egy Golden Retriever tűnt fel a semmiből, és kezdett el lihegni az arcomba. Majdnem hátraestem lepődöttségemben, mert esküszöm, hogy az előbb egy kutyát sem láttam a közelemben; mintha a semmiből tűnt volna fel.

Elengedtem a fűzőt és kissé eltoltam magamtól az állatot, mert az mostanra már az arcomat ette volna. Zihált, valamint a nyelve is lógott, amiből arra tudtam következtetni, hogy valószínűleg elfutott a gazdájától, mivel egy sötétkék póráz is lógott a nyakában. Volt nyakörve, de nem volt rajta semmilyen név vagy cím, ezért ha alartam volna se tudtam volna visszaadni a tulajdonosának.

- Monggu, végre megvagy! – Fújta ki magát az előttem megálló alak, akinek egyenlőre még csak fekete cipőit láttam, de hangja ismerős volt.

Felpillantottam, hogy lássam ki is áll velem szemben, mikor villámcsapásként hatolt belém a felismerés.
- B-Baekhyun?
Tekintetünk találkozott, és úgy látszik Ő is felismert engem, mert amint a szemembe nézett, lélegzetét egy pillanatig visszafolytotta, és résnyire tátotta ajkait. Lassan felegyenesedtem már a kutya pórázát tartva a kezemben, amit egy szelíd mosollyal átnyújtottam neki.

- K-Köszönöm... – mondta szerényen. – És sajnálom, ha bajt okoztam.
- Ilyen mindenkivel előfordul.
Próbáltam magabiztosnak tűnni, míg Ő alig mert a szemembe nézni és folyamatos mosolygását próbálta rejtegetni előlem, de én akkor is láttam.
- Te vagy a srác, akit pár órája láttam, ugye? – kérdezte, közben a pórázt szorongatta.
- Azt hiszem.... És te vagy az, aki hívott a rádióban, igaz?
- I-Igen.
Végre a szemembe nézett, ami közelebbről még gyönyörűbb volt, mint valaha. Teljesen elállt a szókincsem, hogy lehet egy ember ilyen gyönyörű? Vagy ezt csak én látom? Csak az én szememben ilyen angyali? Miközben rámmeredt íriszeivel, ajkai mosolyra húzódtak; nem rejtegette már tovább. Másodperceken keresztül csak bámultunk egymásra, elvesztem szemei fekete tengerében, közben pedig kényelmes csend telepedett le közénk. A kutya leült és várt gazdájára, aki úgy tűnt, hogy most ugyan abban a világban jár, mint én.
- Chanyeol, igaz?
- Igen.
- Örülök, hogy találkoztunk. – kinyújtotta jobb kezét, amit habozás nékül el is fogadtam.

Megbizsergetett puha tenyerének és hosszú karcsú ujjainak érintése, ami ugyan pár pillanatig tartott csak, de még utána is éreztem.
- Én is.

Szégyenlős mosoly ült költözött mindkettőnk arcára és mire észbekaptunk, már az egyik közeli padon ültünk egy fa árnyékában. Nem tudom meddig beszélgethettünk, de már ment le a nap, mikor mindketten elindtunk haza. Az együtt töltött idő alatt mindketten feloldódtunk; kényelmesen viselkedtünk egymás mellett, megosztottunk magunkról különféle dolgokat, és rájöttünk, hogy sok közös van bennünk. Például mindketten szeretünk zongorázni, szeretünk hasonló témájú filmeket nézni, könyveket olvasni, szeretünk süteményt venni a közeli pékségben és így tovább. Megtudtam, hogy Baekhyun édesanyja óvónő, és nyári munkaként jelenleg az óvodában dolgozik, ezért láttam őt kora délután azzal a sok gyerekkel. Azt is megtudtam, hogy az egyetem, ahova jár, itt van a közelben. Én elárultam neki, hogy Busanban születtem és egyedül költöztem fel ide Szöulba a tanulmányaim miatt, amin nagyon meglepődött, mert még nem vette észre az akcentusomat.

Igazság szerint Baekhyun első látásra is egy nagyon vidám és lelkes személyiségnek tűnt, de nem hittem volna, hogy tényleg ennyire pozitívan áll mindenhez. Szerény természetű, figyelmes, kedves és vicces. Alig tudtam levenni róla a szemeimet; van benne valami, amit egyszerűen gyönyörűnek találok de nem tudok rámutatni arra a valamire. Talán az enyhe pír az arcán, mikor érzi, hogy akaratlanul bámulom, vagy a kecses kezei, amikkel artikulál, ha nagyon belemélyül a beszédbe, vagy ahogy az ajkait nyalogatja megszokásból; nem tudom, de minden vele kapcsolatos dolog érdekel, és úgy érzem, hogy ebből már nincs kiút.

Ettől a naptól kezdve minden megváltozott. Átértékelődtek a mindennapjaim, úgy éreztem, hogy érdemes volt felkelnem reggelente. Nem telt el úgy nap, hogy ne találkoztunk volna, és bármi történt is, Ő mindig felvidított és elfeledtette velem a problémáimat. Nem kellett mást tennie csak rámmosolyognia, átölelnie és én már attól képes voltam úgy érezni, hogy én vagyok a legboldogabb ember a világon.

Sokszor a szavak helyett többet beszéltek a tettek, amik legtöbbször apró gesztusok voltak, de nekem annál többet jelentettek. Néha csak a fejét pihentette a vállamon, vagy hozzásimult a karomhoz séta közben. Én legtöbbször megsimítottam az arcát mutatóujjammal, vagy magam mellé vontam derekánál fogva. Az ilyen apró dolgok megszokássá váltak, sokszor már észre sem vettük őket. Barátok voltunk, de már mégsem. Sokszor a csendeket kitöltötték a szavak, a suttogások és a mosolyok, de egy dolog mindig kimondatlan maradt, pedig egyértelmű volt.

Telt az idő és úgy éreztem, mintha csak egy helyben toporognék. Már többet akartam tőle; okok nélkül akartam megérinteni, okok nélkül akartam rámosolyogni, és ez az érzés egyre csak nőtt bennem, szinte már feszítette a mellkasomat. Egyre nehezebb volt úgy a szemébe néznem minden nap, hogy ne mondjam ki az iránta való érzéseimet. Egyre nehezebb volt kivernem őt a fejemből, mikor egyedül voltam és egyre nehezebb volt nem őt képzelnem mindenhová.

Július utolsó napjai telnek már, és én jelenleg itt ülök a székemben a stúdióban, számolva vissza a perceket, amikor is megint láthatom Baekhyunt, akinek ma van az utolsó napja az óvodában, mint kezdő óvóbácsi. Már nincs teljes öt perc vissza az adásból, így már az utolsó mondataim hangzanak el az utolsó szám dallamaival együtt.

Elköszöntem, majd elsötétült az „On Air” felirat, és kisétáltam a stúdióból. Intettem munkatársamnak egy „Holnap találkozuk”-kal és már siettem is ki az épületből, mert ma végre megemberelem magam, és elmondom Baekhyunnak, hogy mit is érzek iránta.

- Chanyeol! – kiabált egy ismerős hang a hátam mögül, mikor kiértem a lépcsőházból.
Széles vigyor ugrott az arcomra a semmiből, majd megfordultam, hogy lássam boldog arcát.
- Baekhyun-ah, hát te?
- Most végeztem, gondoltam eléd jövök, de nagy volt a forgalom. - mondta, miközben beletúrt fényes hajába. Fehér pólót és egy farmert viselt; egyszerű volt, de mégis tökéletes.
- Van kedved fagyit enni? Azt hiszem mindketten megérdemeljük. – kérdeztem.
- Persze, hogy van! Te veszed.
- Múltkor is én vettem.
- Rosszul emlékszel, múltkor én vettem neked sárgadinnyéset.
- Málnásat ettem te meg zöldalmásat és tisztán emlékszem, hogy-
- Gyere már, elolvad az összes mire odaérünk!
Megfogta a csuklómat és maga után húzott, mivel ő már egy pár lépéssel előrébb volt. Mellé sétáltam, felvettem a tempóját és csak mosolyogtam magamban. Mindig vannak ilyen csipkelődősebb pillanataink, amik sosem komolyak, szimplán csak részei az egymás iránti törődésünknek.

Odaértünk a fagyiskocsihoz, ami ugyan ott állt, mint majdnem kereken egy hónapja, mikor megpillantottam ezt az angyali fiút a fák árnyékaiból; sosem fogom elfelejteni azt a pillanatot.

- Na, milyet kérsz? – kérdeztem, miután köszöntünk a hölgynek.
- Talán pisztáciásat, vagy vaníliásat... vagy csokiskekszet...
- Egyet válassz...
- Akkor epreset.
- Én csokoládésat eszek.

Miután megkaptuk a gombócainkat, elsétáltunk az ellenkező irányba.
- Isteni! – szólalt fel, miközben szemeit lehunyta.
Csendben eszegettük a hideg finomságot, ami mindkettőnknek jól esett ezen a meleg nyári napon így munka után.

Figyeltük a szaladgáló gyerekeket, kutyákat, a mókusokat a fák ágain, a sétálgató családokat, és az idős embereket, ahogy jókedvűen beszélgetnek. A fagylaltok elfogytak; arra készültem, hogy bevalljam neki az érzéseimet, de most, hogy itt vagyok mellette ilyen közel, valahogy nehezebbnek éreztem szóra nyitni a szám. Most más volt a csend, ami idő közben leült közénk; idegen volt és szokatlan. Tele volt kimondásra váró szavak súlyával, el nem kapott pillantásokkal és elfolytott érintésekkel.

- Baekhyun/Chanyeol...
Szólaltunk meg mindketten egyszerre, mire halványan elnevettük magunkat és lassítottunk lábaink ritmusán. Arcára pillantottam, ami kezdett pirospozsgás lenni, és én is éreztem, ahogy a szívem hevesebben kezd el verni.
- Kezd te... – mondta végül.
- Hát, ma azzal az elhatározással keltem fel, hogy elmondok neked valamit – egy pillantást vetettem rám; engem nézett. – Szóval, én... Nem is tudom hogy kezdjem. Hihetetlenül sokat jelentesz nekem már az első pillanattól kezdve, hogy megláttalak. Miután hallottad amit mondtam rólad a rádióban, azt hittem, hogy hülyének fogsz nézni és nagy ívben el fogsz kerülni, de az ellenkezője történt, amiért nagyon hálás vagyok neked. Köszönöm, hogy adtál nekem egy esélyt. Én... Már egészen az elejétől érzek irántad valami megmagyarázatatlant, de sosem volt megfelelő alkalmam ezt a tudtodra adni, és úgy érzem, hogyha ezt most nem teszem meg, akkor soha.

Elhallgattam, és megint felpillantottam rá miközben haladtunk előre a színes kövekből kirakott járdán. Egyszer csak megállt, mire én is úgy tettem.
- Chanyeol, én már azóta várok erre, hogy rólam beszéltél a műsorodban. - Kicsit meglepődtem, ami lehet, hogy látszódott is az arcomon, de folytatta. – Akkor beszélt rólam valaki így először és igaz, hogy még nem ismertelek, de megakartalak... Már akkor is mikor a gyerekekkel voltam, csak te elsiettél. Azt hittem, hogyha jeleket adok neked, akkor rájössz mit érzek irántad, de nem így lett és azt gondoltam, hogy tévedtem. Annyiszor el akartam neked mondani, de sosem volt merszem, mert azzal hitegettem magam, hogy te nem így érzel. – csuklott el a hangja.

Szörnyen éreztem magam most, hogy a tudtomra adta, hogy végig itt volt a szemem előtt az, amire már az első pillantás óta vágyok, csak én túl vak voltam ahhoz, hogy észrevegyem, és túlságosan el voltam foglalva magammal és a saját érzéseimmel. Mintha valami beleszúrt volna a szívembe, mert látni őt nem mosolyogni borzasztó, és az még rosszabb, hogy ez miattam van. Nem habozva vontam őt karjaim közé, védelmezően, gyengéden. Majd elengedtem, kezeimet felvezettem orcája két oldalára, és mélyen szemeibe néztem.

- Szeretlek. – suttogtam orra hegyére, ami visszahozta arcára azt az édes, ellenállhatatlan mosolyt és kiűzte szemeiből a idő közben összegyűlt könnycsepeket.
- Én is szeretlek.
Az volt életem legforróbb és legédesebb csókja. Nem érdekelt, ha netán az emberek észrevesznek vagy megnéznek, mert most ismét abba a világba repítettük egymást, ahol csak Ő és én létezem. Kecses karjait nyakamba símította, én pedig derekánál vontam még közelebb magamhoz. Úgy vigyáztam rá, úgy óvtam, mintha attól féltem volna, hogy összetöröm. Ebben a csókban találkozott minden kimondatlan szó, minden elgondolt érintés és elfolytott élvezet. Puha ajkai úgy mozogtak enyéimen, mintha csak beszéltek volna hozzám. Becézgettem rövidke nyelvét, kóstolgattam minden ízlelőbimbóját. Talán az idő is megállt; nem tudom. Számomra most csak Ő létezett; a múzsám, az angyalom.