23-as szoba

       

            Hátborzongató történetünk Dél-Korea negyedik legnépesebb városában, Daeguban játszódik, ott is az ország kevés fiú iskolái közül az egyik legnevesebben.

        A napokban már észlelni lehetett az ősz közeledtét, azonban ez már csak akkor tudatosult ez emberekben, mikor kezdetét vette az új tanév. Közel ötszáz gimnazista fiú várta az intézmény udvarán, hogy elkezdődjön az évnyitó ünnepég – az iskola szigorú szabályainak eleget téve égkék egyenruhában és hasonlóan hosszúra vágott fekete hajjal.

        Valahol a hatodik sor környékén a kilencedikesek között ült Byun Baekhyun, aki csendben meghúzva magát kémlelte a körülötte hangoskodó idegeneket, mígnem a zajt ketté nem vágta egy éles női hang. Ő biztos, hogy egy tesitanár – gondolta Baekhyun, ahogy a nőt kémlelte viszonylag messziről, mellette azonban felsétált egy férfi is az emelvényre, aki az iskola új igazgatójaként mutatkozott be. Elkezdte ecsetelni a jövőbeli terveit mint a diákokra, és mint az oktatásra nézve, viszont ez nem igazán tudta lekötni Baekhyun figyelmét mindaddig, amíg valamennyi diák el nem kezdett susmorogni körülötte. Felkapta sötét pillantását cipője orráról, mert érteni akarta, hogy mi ez a hirtelen háborgás, mikor döbbent és majdnemhogy ijedt arcok vették őt körül. Leengedte eddig ölében összefont karjait és a jobbján ülő egyik új osztálytársához fordult.

- Miért van mindenki így kiakadva? - kérdezte halkan, nehogy esetleg még valaki más is meghallja.

- Nem tudom... - tett úgy a megszólított is. - Valami régi históriát hallottam, hogy említenek, de fogalmam sincs.

- És a diri mit mondott?

- Nem figyeltél? - kérdezett vissza szemöldök ráncolva a hosszúkás arcú fiatal.

Baekhyun szemforgatva visszadőlt székébe és megfordult fejében, hogy talán a másik oldalán ülőt kellett volna kérdeznie.

- Azt mondta, hogy felújítják a régi koli épületet, az eddigit pedig átalakítják az iskola negyedik szárnyává.

- Ó... - lepődött meg azon, hogy végül még is kapott választ, de igaz, ezzel még sem lett okosabb.

        Az ünnepség végén minden osztály elfoglalhatta a termét, addigra Baekhyun pedig már el is felejtette megkérdezni, hogy milyen „régi históriáról” is volt szó odalent az udvaron.

        Két hónap múlva, mikor az öt emeletes kollégiumi épület újra készen állt valamennyi fiú befogadására, Baekhyun éppen a bőröndjét cipelte fel a lépcsőn, ugyan is ebben az épületben nem volt lift, nem úgy, mint az eddigiben. Nem igazán tetszett neki a változás; már éppen kezdte megszokni a légkört és a szobatársait, de itt most egyedül kell lennie egy szobában, és talán még az ágy is kemény lesz.

        Megállt a huszonhármas szoba előtt, ami az utolsó órán kiosztott papírlap szerint immár az övé volt. Benyitott, majd körbefuttatta tekintetét a kicsiny helységben. Volt benne egy íróasztal lámpával és székkel, egy egy személyes ágy, közöttük egy ablak a szemben lévő falon, valamint egy ruhásszekrény, amiben bizonyára majd minden holmija el fog férni. A másik épületben nagyobbak voltak a szobák, de csak mert ott ketten kellett, hogy lakjanak.

        Ekkor barátkozott össze Sehunnal.

        Ez még az otthon szobámnál is kisebb – jegyezte meg. Ez az épület volt már legalább hetven éves, mégis újnak hatott. Talán meg tudom szokni.

        Átgurította bőröndjét a küszöbön, csak ekkor figyelt fel az olyannyira világoskék falakra, hogy halványabb fényben talán fehérnek hatottak volna. Leült az új ágya szélére, mert számára ez volt a legfontosabb. Kicsit kemény, de még elmegy - gondolta, majd elkezdte kicsomagolni bőröndjét, közben hallgatta, ahogy iskolatársai fel s alá mászkálnak a folyosókon a szobájuk után keresve vagy éppen csak egymással beszélgetve, elnevetgélve. Kitett egy-két családi képet az éjjeliszekrényre és az íróasztalra, valamint egy Flumpoolos posztert az ajtó mellé.

        Nem sokkal később, mikor már a nap félig úszott a Földben, kopogtattak az ajtaján. Éppen íróasztalánál ült és az az nap kapott házi feladat fölött törte a fejét.

- Igen! - válaszolt.

Nem nyitott be senki.

- Gyere! - szólt oda még egyszer, valamivel hangosabban.

Néhány néma pillanat után ismét kopogtattak. Baekhyun lecsapta tollát a lámpafényben úszó asztalra és az ajtóhoz lépett.

- Mondtam, hogy gye-

De nem állt ott senki.

        Mintha hirtelen egy gombóc keletkezett volna torkában, ami belé fojtotta a szót, de aztán nagy nehezen lenyelte, mert úgy érezte nem kap levegőt. Egyik lábával átlépte a küszöböt, hogy körültekintsen a sápadt folyosón - egy lélek sem volt sehol, de még légy zümmögését sem lehetett hallani. Különös... - gondolta. - Biztos Sehun szórakozik, ma már egyszer megviccelt azzal a pofonos trükkel... - tudta le ennyivel, majd visszalépett szobájába és magára csukta az ajtót, hogy folytassa tanulmányait.

        - Nem volt szép tőled a tegnap esti – kezdte el mondani padtársának. – Éppen bele voltam merülve az irodalomba.

- Te meg miről beszélsz? – bújt elő fizikakönyvéből.

- Hát arról, hogy kétszer is bekopogtál hozzám...

- Baekhyun, én nem kopogtam be hozzád... - mondta teljes komolysággal.

Baekhyun eddig székével billegett hátrafelé, erre a mondatra viszont megállt és a padra támaszkodott.

- Dehogynem... - bólogatott. - Hát ki más lehetett volna?

- Nem tudom, de elég gyerekes. - emelte ismét arcába a könyvet.

De ha nem Sehun volt, akkor ki?

        Aznap este ismét kopogtattak, viszont most tényleg Sehun volt.

- Hé, hé, neked meg mi bajod? - hőkölt vissza, mikor Baekhyun hirtelen kirántotta az ajtót.

- Bocs - fújt ki egy nagy levegőt. - Azt hittem, hogy megint valaki szórakozik és tetten akartam érni.

- Hát, én csak a matek füzeted jöttem visszaadni, kösz. - nyújtotta át.

- Nincs mit.

- Holnap tali. - indult vissza szobája felé.

- Ja... - bólintott, majd becsukta az ajtót és ismét egyedül volt.

Hátával nekitámaszkodott az ajtónak és még mielőtt másra tudott volna gondolni, mintha egy fuvallatot érzett volna meg végigsuhanni a helységen. Rögtön az ablakra pillantott, de az szemmel láthatólag zárva volt. Elé sétált, hogy leellenőrizze, rendesen zár-e a retesz; végighúzta kezeit a párkányon, de szinte lehetetlen volt, hogy akárcsak egy porszem is átjusson alatta. Fura - jegyezte meg magában, majd álmosan párnájára hajtotta fejét, egy pillanatra sem érzékelve azt, hogy nincs egyedül a szobában.

        Másnap reggel nyüsszögve ült fel ágyán, közben nyakához kapott, amint valami húzó fájdalmat kezdett el érezni. Megnyomkodta ujjaival a fájó területet, de a fájdalom még mindig nem csillapodott.
        Immár felöltözve igyekezett az emeleti fürdőszobába, mikor megtudakolta, hogy az jelenleg üres. A mosdókagyló előtti állva félrehúzta egyen-ingjét, hogy a tükörben megvizsgálja a fájó területet. Eddig arra gondolt, hogy netán az éjszaka rosszul feküdhetett, vagy esetleg még nem szokta meg egészen az új ágyát, de ezek a gondolatok azonnal elszálltak - sőt, minden egyéb gondolat is -, mikor meglátott egy tenyérnyi nagyságú lilás- feketés-zöldes foltot a nyaka és a válla között mindkét oldalon.
- Úr Isten! - szólalt fel hangelfolytva. - Mi a-?

A foltra helyezte kezeit, közben erősen azon gondolkodott, hogy vajon mi történhetett. Lelki szemei előtt lepörgette az egész tegnapi napját, de nem emlékezett arra, hogy valaki bármikor is megragadta volna a nyaka körül.

        Leengedte remegő kezeit, majd gyorsan össze gombolkozott és visszaszaladt szobájába, hogy táskáját felkapva rohanjon első órájára.

        Lesütött szemekkel szelte át az emeleteket, amíg fel nem ért a negyedikre. A hosszú folyosó úgy tűnt, mintha a végtelenbe nyúlna, ráadásul iskolatársai sem könnyítették meg számára a közlekedést. Hátitáskája pántjait szorongatta mellkasán, közben egyre nyugtalanabb volt.

- Hé, Baekhyun! – csapott Sehun a vállára. – Neked meg mi bajod? Fal fehér vagy…

Ahogy megérezte a szorító ujjakat, bátorkodott barátja szemeibe nézni.

- Sehun… - hangja ismét elcsuklott csak úgy, mint az imént a fürdőszobában. – Nagyon furán keltem-

- Áh, ne is mondd! Már három napja fáj a derekam, nem tudom megszokni az új ágyam! – nyújtózkodott.

- Nem, én úgy értem- - folytatta halkan. – Furcsa dolog történt-

- Baekhyun… - sétált közelebb hozzájuk egyik osztálytársuk.

- Igen?

- Történt valami?

Ő volt Junmyeon. Tudni kellett róla, hogy hihetetlenül vallásos egy ember – állandóan a nyakában lógott egy kereszt, valamint szünetekben a Bibliát olvasgatta a neten. Először nehéz volt megszokniuk a többieknek, de idővel már nem bámulta meg érte senki.

Ez meg hogy került ide?

- Segíthetek?

- Junmyeon… öhm…

Sosem szoktak beszélgetni, ezért nem tudta, miért akart most segíteni neki. Egyáltalán honnan gondolta, hogy szüksége van rá? Sehun szemöldök ráncolva kapkodta tekintetét egyszer az egyikre, másszor a másikra.

- Szólj, ha bármiben is segíthetek. – mondta, majd elkezdte morzsolgatni a nyakában lógó medált.

- Oké… köszi. – felelte bizonytalanul mosolyogva, ez után Junmyeon otthagyta őket.

- Hát ez meg mi volt? – kérdezte Sehun.

- Fogalmam sincs… - nézett a fiú után, aki elsétált a zsúfolt folyosón.

- De milyen furcsa dologról is kezdtél el beszélni?

- Majd órák után elmondom…

- Hát jó…

Sehun követte Baekhyun feszült lépteit, az a nap folyamán pedig úgy érezte, mintha csak testben lenne jelen az órákon, lélekben viszont valahol teljesen máshol járt.

        - Na elmondod végre, hogy mit akartál reggel? – kérdezte Sehun már tűkön ülve, mikor Baekhyun becsukta mögötte szobája ajtaját.

- Igen, igen! Ülj le.

Sehun helyet foglalt az ágy szélén, Baekhyun pedig oda gurult elé székével és úgy tűnt, mintha éppen valami bizalmasat készülne megosztani barátjával.

- Reggel ezzel keltem. – közölte, majd félrehúzta nyakán az inget.

- Jézus! – csodálkozott rá a másik. – Mi a franc ez? Ki művelte ezt veled, Baek?

- Nem tudom, fogalmam sincs! Egyszerűen nem tudok rájönni, hogy mi történt. – csapott térdeire.

- Azt mondod, hogy reggel… ez volt a nyakadon?

- Igen.

- Hát ez elég különös… nem vagy te alvajáró vagy ilyesmi?

- Tudod, hogy nem…

- Azért megkérdeztem… És tesi órán sem ért semmilyen baleset?

- Nem és nem… már minden lehetséges dolog eszembe jutott, de egyszerűen semmi… nincs rá magyarázat, és ami a legrosszabb, hogy irtóra fáj! Sőt, reggel még nem is volt ennyire lila…

- Biztos vagy benne, hogy nem emlékszel semmire? – kérdezte valamennyivel komolyabban.

- Teljesen!

A ruhásszekrény halk nyikorgása zavarta meg kettejük találgatását a történtekről, ahogy annak egyik szárnya lomhán kinyílt. Fejüket lassan a hang irányába fordították.

- Ez meg mi volt?

- Erről is akartam már beszélni…

- „Erről?” Mégis miről?

- Nem tudom, de… mostanában olyan furcsa dolgok történnek velem, és ez azóta van, hogy ebben a szobában lakom…

- Például?

- Például… - kezdte, közben felállt, hogy becsukja a szekrényajtót. – múltkor szabályosan éreztem, hogy fúj a szél a szobában, de az ablak zárva volt… - ült vissza helyére.

- Kirázott a hideg! – dörzsölt végig karjain, hogy elmúlassza a kellemetlen érzést.

- És emlékszel mikor mondtam, hogy kopogtattak? Azt hittem, hogy te voltál, de aztán kiderült, hogy nem… Még most sem tudom, hogy ki volt.

- Megijesztesz!

- Sehun, én nem akarok paranoiás lenni, de azt hiszem, hogy itt valami nincs rendben…

- És most… mit akarsz tenni?

- Egyelőre még nem tudom, de ki fogom deríteni, hogy miért történnek ezek a jelenségek…

Ekkor ismét kinyílt a szekrényajtó, de ezúttal sokkal nagyobb erővel és sebességgel, épphogy nem szakadt le a helyéről. A csattanó hangra pedig mindketten felugrottak.

- Baek! – Sehun füleire csapta tenyereit, fejét pedig közel húzta térdeihez. – Félek! Mi volt ez?

- Azt hiszed tudom?! – kérdezte kétségbeesetten, miközben a pillanat hevében az ágy szélére támaszkodott, nehogy leessen a székről.

- És te még ennek ellenére is meg tudsz maradni ebben a szobában?!

- Te nem szoktál ilyeneket tapasztalni a tiédben?

- Dehogy!

Baekhyun a szekrény belsejére meredt, mintha legalább is oda lenne írva a válasz arra az egyszerű kérdésre – Mégis mi folyik itt?

        Aznap éjjel Baekhyun nagyon rosszul aludt; rémálmok gyötörték, reggelre pedig kiverte a láz. Nagyon nem érezte jól magát, de nem akart a szobájában tartózkodni, ha nem volt muszáj, ezért felöltözött és bement az óráira. Sehun és látszólag mindenki más is nagyon aggódott érte, de nem mintha bármit is tehettek volna.

        Baekhyunt tegnap este óta az foglalkoztatta, hogy vajon mi baja lehet; miért történnek vele sorra ezek a megmagyarázhatatlan furcsaságok?

        Informatika órán az utolsó tizenöt percet szabadfoglalkozással lehetett eltölteni, így Baekhyun rákeresett különféle dolgokra az interneten, hátha kap valami értelmes magyarázatot arra, hogy miért vált kísértetház a szobájából. Nagy elkeseredésére nem igazán talált semmit.

- Nem hiszem el! – csetteget halkan a helyén ülve, majd megszólalt a csengő így ki kellett kapcsolni a gépét.

- Minden oké? – kérdezte Sehun, mikor már a folyosón tartottak a következő terem felé. – Egész nap úgy járkálsz mint egy szellem, tényleg nem akartál volna inkább a koleszban maradni?

- Te is láttad, hogy mi történt tegnap, te szeretnél egyedül maradni abban a szobában? – tette keresztbe karjait, majd köhintett párat.

- Jogos, te tudod. De azért nézesd meg magad a suliorvossal.

        Ebédszünetben Baekhyun látta Junmyeont besétálni az ebédlőbe, ahogyan ismét valami könyvet szorongat a kezében, így szerencsétlen alig bírta el a tálcáját. Otthagyta Sehunt egy pillanatra és az említett sráchoz sietett.

- Segítsek?

- Ó, azt nagyon meghálálnám! – nevetett szerényen.

Baekhyun az asztalukhoz vitte a tálcát, Junmyeon pedig követte. Sehun kérdő pillantást intézett barátja felé, mikor már tisztán látta, hogy mire készül, de az nem foglalkozott vele.

- Nem baj, hogyha veletek eszek? – kérdezte mindkettejüktől, de olyan volt, mintha igazából Sehun felé irányította volna a kérdést.

- Dehogy! – legyintett.

- Junmyeon… - kezdte Baekhyun bizonytalanul rekedt hangján.

- Igen?

- Év elején hallottam valamit az évnyitón, valami régi históriát emlegettek a többiek, tudsz erről valamit?

Junmyeon épp a szájához készült emelni a pálcikáját, de félúton megállt, mihelyst meghallotta a kérdést.

- Tessék? – kérdezte zavartan. – Nem tudom mire gondolsz…

- Pedig biztosan tudod! Már ide jártál általánosba is, ne mondd, hogy nem hallottál semmit.

- Most már én is kezdek kíváncsi lenni. – bújt közelebb Sehun.

- Hát… jó, tényleg tudok egy-két dolgot… - kezdett el rizsében turkálni.

- Kérlek, mondd el, nagyon fontos lenne. – köhintett.

- Miért érdekel egyébként?

- Az én szobám a 23-as és—

- A tiéd a 23-as?! – kérdezte olyan hangosan, hogy a terem fele elkezdte őket bámulni. – Ezt nem tudtam, ne haragudj, miért nem ezzel kezdted—Én— - kezdett el pánikolni.

- Junmyeon, mi a baj?

- Minden rendben?

- Uram Isten! – vetett egy keresztet és egy másodpercre a plafonra pillantott majd megcsókolta a kereszt alakú medált, ami a nyakába lógott.

- Mondd már! – türelmetlenkedett Sehun.

- Jó, jó! Szóval… mikor kisebb voltam, nekem is úgy mesélték a nagyobbak… Hogy mikor még azt a kollégiumépületet használták, amit megint, történt ott egy baleset; meghalt egy fiú… a 23-as szobában… - nyelt egy nagyot.

Baekhyun és Sehun egymásra néztek, majd vissza Junmyeonra.

- Pontosabban – folytatta – eleinte ment a szóbeszéd minden féléről, azt sem lehetett tudni, hogy baleset volt-e, vagy gyilkosság, mindenesetre gyorsan kiderült, hogy az utóbbi, mivel akkoriban volt egy elég problémás fiú a suliban, aki történetesen az osztálytársa is volt, és miután ez a szerencsétlenség történt senki se látta többé… sem őt, sem a családját… mai napig. - A két fiú csendben hallgatta a velük szemben ülőt. – Akkor a kollégiumot bezárták és egészen mostanáig zárva is volt, de az új igazgató úgy döntött, hogy felújítják és újra ott fognak lakni a diákok…

- Szóval... – köszörülte meg Sehun a torkát, mert elég abszurdnak gondolta következő kérdését. – Akkor ez a gyerek most ott kísért vagy mi a fene?

Junmyeon felsóhajtott.

- Baekhyun, mikor múltkor kérdeztem tőled, hogy jól vagy-e, már akkor láttam, hogy valami nincs rendben, és úgy látszik nem tévedtem… Mi történt?

- Hát… Minden nap történik valami furcsaság, de a legdurvább eddig az volt, hogy zúzódásokkal keltem a nyakamon. Tegnap este Sehunnal pedig ezekről beszélgettünk a szobámban, erre ma reggelre belázasodtam, gondolom ez sem lehet annyira véletlen…

- Várj! Zúzódásokkal a nyakadon?

- Igen – bólintott. – De szerencsére már elmúlt.

- Nem az a lényeg… Egek, ez nagyon rossz jel! A szellem azt akarja, hogy elmenj onnan… Az ő területének tekinti azt a szobát.

- Ezt meg honnan tudod? – kíváncsiskodott a fiatalabb.

- Ahhoz, hogy segítsd a jót, ismerned kell a rosszat is. – felelte bölcsen, mire Sehun megemelte egyik szemöldökét.

- Értem, de… mégis mit kellene tennem?

Baekhyun sosem félt az olyasfajta dolgoktól, mint például a szellemek és a démonok, mert eddig nem igazán hitt bennük, de most, hogy a saját bőrén tapasztalta, hogy efféle dolgok márpedig igenis léteznek, hirtelen elkezdett hinni az olyan rémtörténeteknek, mint amiket az unokatestvérei meséltek neki kiskorában.

- Fogalmam sincs, és nem hiszem, hogy elhagyhatnád a szobádat, hacsak haza nem akarsz költözni…

- Elég messze lakom innen, úgyhogy ez szóba sem jöhet.

- Hát akkor ki kell agyalnunk valamit.

- És nem lehet egyszerűen elűzni onnan? – szólalt meg ismét Sehun.

- Már így is dühös, az a szoba pedig eredetileg az övé, te pedig el akarod üldözni? Nem jó ötlet. – rázta a fejét Junmyeon.

- Neked van valami jobb ötleted?

- Egyelőre nincs, de megpróbálok kitalálni valamit. Ti is tegyetek így.

- Esetleg tudnál többet mesélni arról a fiúról, aki meghalt?

- Nem szolgálhatok sok információval, csak annyival, amennyit nekem is elmondtak… azt hiszem Park volt a vezetékneve és olyan átlagos diáknak volt mondható… nem volt kiemelkedő semmiben, de jó eredményei voltak.

- És a baleset? Mi történt pontosan?

- Hát az… Elég brutális volt, így igazából azonnal ki is zárták az öngyilkosságot. Az történt, hogy… levágták a végtagjait, a testét pedig kilógatták az ablakon…

Baekhyun és Sehun tüdejében egy pillanatra bennrekedt a levegő.

- Ember… - suttogta Sehun. – Az a srác tette, akit mondtál? És az iskolát ezek után hogy-hogy nem zárták be?!

- Igen, mindenki gyanúja szerint az a fiú tette, de mint mondtam, azóta nem lehetett felőle hallani, vagyis ó! Egy pár éve azt pletykálták, hogy börtönbe került, de fogalmam sincs, hogy hány évre és miért.

- Ez… embertelen… - suttogta Baekhyun.

Elgondolkodott, hogy neki most abban a szobában kell laknia, ahol egykor meggyilkoltak egy vele egyidős ártatlan fiút.

- És nem tudnám valahogy tudatni vele, hogy nem áll szándékomban bántani?

- Ilyen fortélyokat nem igazán ismerek. Ha nem muszáj, akkor nem szeretek belegabalyodni a szellemvilág rejtelmeibe, viszont lehet, hogy most kivételt kell tennem…

Csengettek.

- Majd akkor még beszélünk erről – állt fel Junmyeon és kezébe vette a tálcáját. – Most viszont mennünk kellene órára. – és el is sétált.

- Sehun – ragadta meg karját, mielőtt az felemelkedett volna a padról -, átmehetek a szobádba délután? Kutathatnánk egy kicsit ez ügyben…

- Hát inkább te hozzám, mint én hozzád! Jöhetsz persze. Ez a sztori elég hátborzongató volt, nem gondolod?

- De, az… - bólogatott lassan, majd ismét érezte, hogy az arca forrósodni kezd a láztól.

        Az aznapi utolsó óra testnevelés volt. Annak ellenére, hogy kapott felmentést, még időben meg kellett jelennie az órán, nem úgy, mint a múltkor, mikor késett pár percet és három plusz kört kellett futnia. Mivel ezen az órán nem tornázott, ezért neki kellett elhoznia a labdákat a szertárból, ami az emelet másik végében volt. Hátára kapva a nagy sporttáskát szedte fáradt lépteit a terem felé. Senki sem tartózkodott akkor éppen azon a folyosón, ezért valami oknál fogva úgy gondolta, hogy ráér elnézelődni a falra függesztett tablók és képek között. Már két és fél hónapja, hogy ennek az iskolának a padjait koptatja, de még egyszer sem volt alkalma jobban megvizsgálni részleteiben az intézményt.

        Egyik régi tablót követte a másik, mígnem szemet szúrt neki valami: az egyik fiú tanuló tablóképe mellé egy kis fekete kereszt volt felrajzolva, elhunyt 1970. március 19-én – szöveggel.

- Ez meg…? Park…Chanyeol…

Azt hiszem Park volt a vezetékneve és olyan átlagos diáknak volt mondható – visszhangoztak Junmyeon szavai az elméjében. Levágták a végtagjait, a testét pedig kilógatták az ablakon.

- Uram Isten… - suttogta maga elé.

Az osztálytársaival ellentétben az ő képe kopott volt és egy pár évvel korábban is készíthették. Végig szaladt a hátán a hideg, ahogy a halott fiú arcát bámulta. Ő kísérthet minden nap? – gondolta. – De hát annyira kedvesnek tűnik… Úgy érezte, nem bír tovább ott maradni, ezért láz és fáradtság ide vagy oda, megiramodott a tornaterem felé, ami már csak jó pár méternyire volt.

        Tanítás után egyből Sehun szobájába zárkóztak be, hogy elkezdjék a nyomozást ez után a bizonyos Park Chanyeol után. Baekhyun nagyon reménykedett abban, hogy találnak majd valami kézzel foghatót a fiú múltjáról és arról, hogy hogyan lehetne megszüntetni annak mindennapos látogatásait.

- Találtál már valamit? – kérdezte Baekhyun.

Sehun az íróasztalánál ült, míg ő lent a szőnyegen az ágynak támaszkodva, ölében laptopjával.

- Asszem’ igen. „1970-ben szörnyű haláleset rázta meg a neves Daegu-i fiú középiskola tanulóit – idézte a cikk vastagon szedett címét. – Az áldozat egy 16 éves diák volt, ám az sosem derült ki, hogy ki volt a tettes.” Ez lehet az?

A cikk mellé kihomályosított fekete-fehér fotók voltak beszúrva arról a bizonyos napról, valamint rendőrségi iratok és egy családi fotó, ahol Chanyeol arcán kívül az összes többi családtagé ki volt takarva.

- Mutasd! – Baekhyun Sehun mellé pattant és elkezdte kémlelni a képernyőt. – „Mivel a rendőrség nem talált elég bizonyítékot az állítólagos elkövető ellen, ezért nem szabhattak ki rá büntetést, így az ügy elfelejtődött és megoldatlan maradt.” Ez így olyan, mintha a gyilkosság meg sem történt volna!

- Nem csoda, hogy itt kísért…

- De ez szörnyű! Én is kísértenék a helyében…

- Szóval, akkor nem veled van baja.

- Legalább ennyit már tudunk… Ahj, de jó lenne, ha Junmyeon is itt lenne! Többre jutnánk…

- Hívjuk fel.

- Neked meg van a száma?

- Nincs, de facebookon biztos fent van.

- Nézzük meg.

Junmyeon fél óra múlva meg is jelent a kollégium előtt, majd felsétált Sehun szobájához. A 23-as előtt gyorsabban szedte lépteit, és még csak rá sem nézve az ajtóra vetett egy keresztet maga előtt.

- Sziasztok! – nyitott be bizonytalanul a kis helységbe.

- De jó, hogy itt vagy! – csukta be utána Baekhyun az ajtót. – Találtunk egy pár dolgot az interneten Chanyeollal kapcsolatban.

- Például?

- Igazából csak a haláláról írnak, arról is csak felületesen. – felelte Sehun, miközben még mindig a találatokat bogarászta.

- Nem is hittem, hogy találtok többet… elég régen történt már…

- Azért hívtunk, mert valahogy csak meg lehet szüntetni ezeket a jelenségeket, nem? – foglalt helyet Junmyeon mellett az ágyon.

Baekhyun nagyon reménykedett abban, hogy Junmyeon majd tud neki segíteni, mert ugyan még egyszer sem vallotta be, de eléggé beijedt Chanyeol gonosz szellemétől.

- Tudjátok, apám lelkész…

- Igen – bólintott figyelmesen.

- Szokott nekem tanítani egy-két dolgot, lehet, hogy tudok rajta csillapítani, de nem vagyok benne biztos, hogy jó ötlet…

- Itt most bármi jól jönne! – könyörgött szinte.

- Nem, félreértesz… Ha nem sikerül, akkor minden bizonnyal az ellenkezője fog történni, ami rád nézve igen veszélyes lehet.

Baekhyun reményvesztetten fürkészte Junmyeon sajnálkozó tekintetét, közben Sehun is feléjük fordult aggódva. Némán egymásra pillantva tanakodtak, hogy akkor most mi lenne a helyes döntés - megpróbálni, de nagy eséllyel elrontani, vagy meg sem próbálni, de akkor minden a régi marad, vagy még rosszabb.

- Ezt neked kell eldöntened. – szólalt meg végül Junmyeon Baekhyunra tekintve.

Baekhyun tanácstalan volt; nem akart tovább egy szellem kísértette szobában lakni, de azt sem akarta, hogy esetleg még durvábbra forduljanak a dolgok.

- Próbáljuk meg… nincs veszíteni valónk.

- Rendben… ha ezt szeretnéd, akkor mindent meg fogok tenni.

- Köszönöm.

- Hazamegyek és utána nézek pár dolognak, esetleg megkérdezem apámat és holnap órák után megcsináljuk, rendben?

- Mit is csinálunk pontosan? – tette fel Sehun az ominózus kérdést.

- Elküldjük onnan Chanyeol szellemét.

        Másnap Baekhyunon egész nap érezni lehetett a feszültséget. Sehun nem akarta felhozni azt a bizonyos hátborzongató témát, ezért nem is tette, pedig legszívesebben kibeszélte volna magából aggályait. Már az elejétől kezdve nagyon félt, ám ma délután az ő segítségére is szükség lesz. De félelem ide vagy oda, lehet, hogy Baekhyun élete múlik rajta, ezért ha egy olyan számukra ismeretlen, mint Junmyeon képes kockáztatni, akkor neki, mint legjobb barátnak pedig kötelessége!

        Baekhyunnak reggel még mindig hőemelkedése volt, de már sokkal jobban érzete magát, mint tegnap. Nagyon nagy reményeket fűzött Junmyeon tudásához és abban bízott, hogy holnaptól már ugyan olyan nyugodt és unalmas diákéletet élhet, mint azelőtt, hogy beköltözött volna abba a szobába. Mi lett volna, ha nem ő kapja meg a 23-ast? Vajon ő képes lenne segíteni annak a diáknak, aki most az ő cipőjében járna? Ő csak azt szeretné, ha a szellem békén hagyná, hiszen ő nem tehet arról, amit már 47 éve történt.

        Tanítás után mind a hárman Baekhyun szobája felé sétáltak. Baekhyun rutinosan szedte lépteit, ám a mögötte sétáló két barátja igen bizonytalan volt. Sehun nagy levegőket véve igyekezett, Junmyeon pedig a medált szorongatta a nyakában és végig a padlót bámulta. Megálltak az ajtó előtt – Baekhyun lépett be először, ők pedig követték. Csend volt a helységben, egészen nyugodtak tűnt, de ott volt a szívükben az a nyomasztó érzés, mintha valaki éppen szemmel tartaná őket a szoba minden sarkából.

- Uh, egész félelmetessé vált ezt a hely pár nap alatt. – mondta Sehun, miközben körülvezette tekintetét a falakon. – Hogy tudsz te itt aludni?

- Van, hogy sehogy - sóhajtott Baekhyun, majd szembe fordult velük. – Na, akkor mit csináljunk, Junmyeon?

- Sosem voltam még ebben a szobában… - nézett ő is körbe alaposan, miközben egy helyben ácsorgott és ujjait gyűrögette. – Olyan, mintha összenyomnának a falak …

- Tényleg! Egek… - eszmélt fel Sehun, majd behúzta nyakát.

- Koncentráljuk arra, hogy miért is vagytok most itt…

- Ó, persze! Gyertek, üljünk le körbe.

Tették, amit Junmyeon mondott, de még előtte Baekhyun lehúzta a redőnyt, hogy teljes sötétség legyen a helységben.

- Törökülésbe. Mielőtt elkezdjük, szeretném elmondani, hogy mit sikerült találnom tegnap.

Mindketten figyelmesen hallgattak.

- Apám nem szeret szellemekkel kapcsolatos dolgokról beszélni, úgyhogy tőle nem sikerült megtudnom semmit, de az interneten találtam pár dolgot, amit most majd megpróbálok hasznosítani. Szóval… Mivel nem tudjuk, hogy milyen szellemmel is van dolgunk, így nem tudhatjuk biztosan, hogy mi lesz az akciónk végkimenetele, de miután végeztünk, én még otthon imádkozni fogok, hogy biztosra menjünk – bólintott, mélyen Baekhyun szemeibe nézve. – Az kétségtelen, hogy a lélek, ami valószínűleg most is köztünk van – Sehun arca eltorzult, ahogy végigszaladt a hátán a hideg -, a tulajdonának és birodalmának tekinti ezt a szobát, téged Baekhyun pedig egy nem kívánatos személynek, ezért azt akarja, hogy elmenj. Mi most azt szeretnénk tudatni vele, hogy ártalmatlan vagy rá nézve és nem kell tőled tartania, sőt egyikünktől sem. Viszont illedelmesen azt is elmondjuk majd neki, hogy azt szeretnénk, ha elmenne, mivel ez lenne a legszerencsésebb. Értitek?

- Igen. – bólintottak határozottan.

- Akkor most… - elővett három vastag fehér gyertyát, amit háromszög alakban középre rakott és meggyújtotta őket.

- Tisztára, mint a Bűbájos Boszorkák! – szólalt fel Sehun. – Várj, ezt egész nap magadnál hordtad?!

- Minek a gyertya?

- Ez a legegyszerűbb kapcsolat létrehozására élő és holt között.

- Miért nem elég egy?

- A három gyertya jó szándékot jelent.

Az apró lángok lassan feléledtek.

- Baekhyun, meg van a kép?

Junmyeon megkérte Baekhyunt, hogy szerezzen egy képet a halott fiúról. Az kihúzta zsebéből, majd átnyújtotta, Junmyeon pedig gondosan lehelyezte a gyertyák közé.

- Akkor most… mondani fogok egy latin szöveget, ismételjetek mindent utánam.

- Biztos akarjuk mi ezt? – kérdezte Sehun remegő hangon.

- Koncentrálj kérlek, Baekhyunért tesszük. Kezdhetjük?

Mindketten bólintottak.

- Ismételjétek utánam. Et veni spiritus, si vel prope est in me, ostende mihi te ipsum? 

Bizonytalanul és nehezen csúsztak ki az első szavak Baekhyun és Sehun száján; közben egymásra pillantottak, hogy megbizonyosodjanak a másikról.

- Et non nocuerunt mihi: sed suus 'auxilium, a malo custodiat te! 

Ugyan fogalmuk sem volt, hogy mit jelenthet ez furcsa szöveg, így abban reménykedtek, hogy Junmyeon biztos a dolgában.

- Sed reditu ad me auxiliatus sum tibi! Quod esset a duobus pro vobis quaestiones?

Megszorították egymás kezét, mikor a Baekhyun felöli gyertya lángja rejtélyesen elkezdett táncolni, miközben a többi békésen lengedezett, de Junmyeon nem állt meg, folytatta.

- Dic mihi, quid nocet, et statim auxilium!

A táncolás még mindig nem maradt abba.

- Sed si te a malo, si vis ergo Deus ad auxilium!

Ekkor a gyertya egy szempillantás alatt elaludt, mintha csak elfújták volna. Mindhárman egymásra néztek és nagyokat pislogtak. Sehun nagyon félt; ajkainak sarkai kezdtek lefelé konyulni, Baekhyun viszont csak egy pontba bámult, mintha lefagyott volna.

- Hercle, ego autem sum valde curiosus!

Ez a mondat után Junmyeon várt néhány pillanatot, hátha kapnak valami választ, de nem történt semmi. Már mindannyijuk keze remegett, de még mielőtt elengedték volna egymást, Junmyeon elmondta az utolsó mondatát.

- Tibi gratias ago pro omnibus vobis, Spiritu meo.

Elengedték egymás kezét, közben gondterhelten fellélegeztek.

- Nem hiszem el! – sóhajtott Sehun.

- Őszintén, nem hittem, hogy bármi is fog történni… - dőlt hátra Junmyeon, miután elfújta a gyertyákat.

- Ó, Baekhyun! – mutatott rá Sehun az arcára.

- Mi az? – pislogott.

- Vérzik… az orrod…

Igaza volt, vékony csíkban távozott Baekhyun orrán a sötét folyadék. Eddig észre sem vette, most viszont odakapott, hogy megbizonyosodjon róla.

- Tényleg! – kémlelte véres ujját. – Biztos a vérnyomásom…

- Én nem hinném… - kételkedett erősen Sehun.

Baekhyun felállt, hogy felhúzza a redőnyt és végre beengedjen egy kis fényt.

- Azt, hogy elaludt a gyertya, azt ő csinálta?

- Kétségtelenül. Valamint annak is van jelentősége, hogy pont az előtted lévőt.

Baekhyun nagyot nyelt.

- Igen?

- Igen – bólogatott megbánóan. – Sajnos nem hiszem, hogy sok jóra számíthatsz, Baekhyun. Lehet, hogy békén fog hagyni egy ideig, vagy csak ritkábban fognak előfordulni a jelenségek, de azt kétlem, hogy le fog szállni rólad.

Mindannyian elnémultak. Sehun értetlenül bámult a másik kettőre, Baekhyun próbált nem kétségbe esni és kitalálni valami mást, Junmyeon pedig csak sajnálkozva fürkészte arcát.

- És mi lenne, ha ezt többször megismételnénk? – kérdezte Baekhyun reménykedve.

- Nem szerencsés sokszor megidézni ugyan azt a szellemet, mert akkor a végén még a mi világunkban ragad, ami ugyan azt eredményezné.

Baekhyun tanácstalanul felsóhajtott.

- Nagyon sajnálom.

- Akkor ezt azt jelenti, hogy most semmivel sem jutottunk előrébb? – kérdezte Sehun széttárt karokkal.

- Várjuk ki a végét – felelte Baekhyun, megelőzve Junmyeont. – Várjuk egy kicsit… ha nem működik, akkor előhozakodunk valami mással.

Mindketten bólintottak, majd Junmyeon elpakolta a három gyertyát, Chanyeol képét pedig elrejtették az egyik fiók mélyére.

        Az azt követő nap jól indult Baekhyun számára; csodálkozott is, hogy egészen addig nem történt semmi, amíg be nem ért az iskolába. Harmadik óra után viszont…

- Ó, bakker! – csapott homlokára, közben megállt a folyosó közepén.

- Mi az?! – fordult meg Sehun.

- A kémia teremben hagytam a telefonom.

- Menj, itt megvárlak. – biccentett.

- Oké!

Baekhyun az említett terem felé szaladt, amit már régen elhagytak. Mikor odaért, abban reménykedett, hogy még senki nem vitte el készülékét. Besétált az üres osztályba és céltudatosan kezdett el haladni a terem másik végébe, ahol órán ült.

- Megvan! – szólalt fel megkönnyebbülten, mikor kivette a padból telefonját.

Ekkor hallotta, hogy a tolóajtó nagy erővel csapódott be mögötte. Megrezzent a nagy zajra, majd megfordult.

- Várjon, ne zárja be, én még bent vagyok! – szaladt a nyílászáró felé.

Megpróbálta kinyitni, de az nem mozdult meg.

- Hahó! Tanár úr! – kiabálta, közben öklével dübörgött a vékony faanyagon. – Hát ez nagyon király!

Ekkor lett figyelmes arra, hogy valami sötét folyadék csurgott rá ajkaira.

- Mi a-?!

Megint vérzett az orra.

- A francba, még ez is! – mérgelődött, majd öklével gyorsan elmaszatolta és nem törődött vele többé.

Az asztalok és a székek a terem másik végéből elkezdtek csúszni a fényes padlón. Fejét azonnal hátra kapta, mikor meghallotta a kellemetlen csikorgást. A bútorok oldalra tolódtak – az ablakhoz és a falhoz. A kémiai vegyszerek és kellékek a földre repültek és a kis üvegcsék éles csörgéssel hullottak darabokra.

- M-mi történik? – húzódott félve a falhoz.

A vele szemben lévő sarokban összekeveredhettek vegyszerek, ahogyan a padlón csordogáltak, mert az egyik szék lángra kapott.

- Hé, valaki! Tűz van! – dörömbölt ismét az ajtón. – Segítség!!

De nem jött senki, hogy segítsen. A félelemtől könnyek gyülekeztek szemeinek sarkaiba, és egyre csak több és több, ahogy a tűz felölelte az összes bútort a teremben. Hirtelen olyan érzés volt, mintha nem lett volna levegő a helységben sőt, a füst is egyre sötétebbé kezdett válni. Köhögve rogyott le a földre, közben még mindig erőtlenül próbálta ütni az ajtót, hátha valami csoda folytán még is valaki meghallja. Már csak a mellette lévő vas szekrény volt az egyetlen tárgy a teremben, ami nem lángolt, így az mellé húzódott. Ekkor egy hatalmas durranást hallott, ami valószínűleg a feje felett lévő ablak volt. Száját és orrát próbálta befogni tenyereivel; szemét csípte a füst, bőrét mardosták a lángok. Úgy érezte, itt a vég. Chanyeol már sosem fogja őt békén hagyni.

        Már eszméletlenül feküdt a padlón, mikor Sehun egy székkel sikeresen betörte az ajtót. Addigra már a legtöbb diákot kiterelték az épületből, de senki sem tudta, hogy ő ott bent fekszik - kivéve Sehunt.

- Baek! Baek! Ne halj meg kérlek! – kiabálta, miközben testét rázta.

Baekhyun halványan még halotta, hogy barátja szólongatja.

- Sehun… - suttogta alig hallhatóan.

- Tarts ki, jó? Kiviszlek innen.

        - Hol vagyok? – kérdezte bágyadtan, mikor sikerült kinyitnia szemeit.

Több kérdése is lett volna, de iszonyatosan fájlalta a torkát, ezért inkább csendben maradt és feküdt tovább, mígnem falaki fölé nem hajolt.

- Baek? Istenem, de jó, hogy végre felébredtél! – hálálkodott.

- Sehun?

- Jól vagy? Mi a franc történt a kémia teremben?

- A kémia terem… - gondolkodott, közben a plafonra vezette tekintetét.

Emlékezett arra, hogy egyszer csak elkezdtek mozogni a bútorok, majd minden lángra kapott. Összeszedve minden erejét, megpróbált felülni.

- Hol vagyok?

- Nem nagyon kéne mozognod, azt mondta a doki, hogy pihenned kell.

- Kicsoda?

- Itt vagyunk a suli orvosnál.

- Ja… a suli orvos… - ismételte lassan.

- Nagyon beüthetted a fejed, el voltál ájulva, mikor megtaláltalak.

- Megtaláltál?

- Majdnem füstmérgezést kaptál, haver. Nagy mázlid volt.

- Ó… - nézett maga elé. – Chanyeol volt az… - tekintett ismét Sehunra.

- Chanyeol…? Ez… biztos?

- Igen, igen – bólogatott. - Az ajtó csak úgy bezáródott, a szerek pedig kiömlöttek és ebből lett a tűz…

- Baekhyun! – sietett be aggódva az ajtón Junmyeon. – Jól va-

Mikor meglátta Junmyeont, Sehunt egy pillanat alatt elöntötte a düh.

- Mindjárt meg látod, én milyen jól vagyok! – pattant fel, hogy elkapja Junmyeon egyenruhájának gallérját. – Mit műveltél vele?! Majdnem meghalt!

- É-én esküszöm nem tettem semmit, csak segíteni akartam-

- Akkor magyarázd meg mi történt! – szorított fogásán.

- Me-megmondtam, hogy nem biztos a siker!

- Sehun, engedd el kérlek! – szólt rá Baekhyun erőtlenül. – Nem az ő hibája, már így is többet tett, mint mi…

Sehun ekkor nehezen, de végül elengedte, majd visszasétált a helyére és leült.

- Hallottam mi történt… - lépett közelebb óvatosan és leült a fehér takaróra Baekhyun mellé. – Annyira sajnálom!

- Ne okold magad, mindent megtettél, és még csak nem is ismerjük egymást. Inkább meg kellene köszönnöm.

Ekkor Junmyeon tekintete meglágyult.

- Nincs mit.

- Jó, elég lesz. Most inkább gondolkodjunk a B terven. – szólt közbe Sehun.

Csend lett közöttük; Junmyeon felsóhajtott.

- Nem hiszem, hogy lenne bármilyen megoldás… - mondta halkan Baekhyun.

- Ezt hogy érted, már miért ne lenne? – kérdezett vissza Sehun hitetlenkedve.

- Én azt mondom, hogy várjunk egy kicsit, talán tegnap magunkra haragítottuk, ezért történt ma ez Baekhyunnal.

- Te mit mondasz, Baek?

- Fogalmam sincs… - sóhajtott, közben ölébe tekintett. – De srácok… én már komolyan félek… Ezek szerint Chanyeol már a szobámon kívül sem fog békén hagyni, értitek? – Sehun és Junmyeon aggódva egymásra néztek. – Azt akarja, hogy meghaljak… - mondta elcsukló hangon.

- Hát… - kezdte Junmyeon. – Nem tudom, erre mit mondhatnék, talán-

- Fiatal ember – lépett be egy középkorú fehér ruhás doktornő -, elmehet, jók az adatai. Ki fogja heverni. Ha fáj valamije, csak szedjen be egy fájdalomcsillapítót.

- Rendben… - bólintott, majd a nő el is ment becsukva maga után az ajtót.

- Felkísérlek a koleszba. Pihenhetsz a szobámban. – közölte Sehun, majd felegyenesedett és vállára kapta Baekhyun táskáját.

- Én is segítek! – mondta Junmyeon.

- Köszönöm. – mosolygott Baekhyun fáradtan és engedte, hogy Junmyeon karja alatt segítse mozgását, mivel még elég gyengének érezte magát.

        - Biztos hogy nem baj, ha itt alszok nálad?

- Biztos. Még úgy is vannak óráim, délután meg az asztalomnál tanulok.

- Oké. – felelte Baekhyun, majd leheveredett az ágyra.

- Szólj, ha bármire szükséged van. – ajánlotta fel Junmyeon nagylelkűen, közben Sehunnal együtt az ajtóhoz sétált.

- Rendben leszek.

Bólintottak mindketten, majd elhagyták a helységet.

        Baekhyun talán már eljutott arra a pontra, hogy nem szeretett egyedül lenni. Pontosabban nem akart egyedül lenni, mert biztos volt benne, hogy akkor történni fog valami rossz. Nagyon megrázták a mai nap eseményei, ezért még mindig didergett a sokktól és a félelemtől. Jobb szeretett volna most inkább otthon feküdni a saját ágyában és az anyukája gyümölcsös teáját szürcsölni. Mit meg nem adott volna most azért, hogy felhívhassa az édesanyját… De sajnos a telefonja még mindig a kémia teremben lehet valahol…

        Legszívesebben hazáig futna, de nincs értelme elrohannia, hiszen Chanyeol most már nem csak a szobájában éri utol, hanem bárhol. Ezentúl így kell majd élnie? Chanyeolon fog majd múlni az élete, hogy meddig hagyja élni? Mi lesz a szeretteivel, a barátaival… Sehunnal? Sosem élhet már normális életet? Mielőtt még bármi máson gondolkodhatott volna, a fájdalomcsillapítók kifejtették hatásukat és mély álomba nyomták.

        Mikor legközelebb kinyitotta szemeit, kint már korom sötét volt. A szobában csak az íróasztali lámpa adott némi halvány fényt. Felült az ágyra és látta, ahogy Sehun az asztalánál fekszik az egyik könyve felett. Biztosan elaludt. Elfáradhatott – gondolta. – Hány óra lehet? 23:37 – mutatta az ébresztőóra az éjjeliszekrényen. Feltápászkodott és megigazította Sehun ágyát, majd felkapta táskáját és egy utolsó pillantást vetve barátjára, csendben kisétált a szobából.

        A folyosón olyan sötét volt, mint a kinti éjszaka. Csodálkozott, hiszen mindig ég legalább egy lámpa, hogy ha valaki mosdóba szeretne menni, akkor ne essen fel semmiben. Csak a Hold mutatott utat a folyosó végi nagy ablakból, a szerint talált el szobája ajtajáig. Fájdalmasan felsóhajtott tudván, hogy már megint ebbe a szobában kell majd lennie legalább reggelig. Szíve heves dobogásba kezdett, miközben lenyomta a hűvös kilincset. Benyitott, akkor viszont olyat látott, hogy az felülmúlt mindent, amit Chanyeol eddig vele valaha művelt.

        A sötét helység szőnyegére az ablakon keresztül bevilágított a Telihold. A fehér rongyszőnyegen négy darab testrész hevert hanyagul, alvadt vérrel eláztatva majdnem az egészet. Egy hang sem jött ki Baekhyun torkán; pupillái összehúzódtak, szája tátva maradt. Hirtelen egész testét elöntötte az izzadtság, izmai elernyedtek. Nem kételkedett abban, hogy az elé tárult látvány a valóság. Táskája azonnal kiesett ujjai közül; csak ott állt a küszöbön és bámulta az idegen testrészeket.

- Ne… - könyörögte.

Hátrált egy lépést, és olyan érzés volt, mintha legalább is egy tócsába lépett volna. Talpa alá nézett és a sötétben sűrű feketének tűnő folyadékot vélt észrevenni. Ide lépett, majd oda lépett, mígnem feltűnt neki, hogy az egész folyosót elönti a vér.

- Egek… - csak ennyi hagyta el az ajkait, mielőtt megbotlott volna saját lábában és seggre nem esett a bokáig érő vérben, ami úgy tűnt, hogy egyre csak gyarapodott. – Nem, nem, nem, nem! – hajtogatta, miközben próbált felállni.

Szeme sarkából a folyosó végén egy sötét alakot vélt felfedezni a Holdfényben az ablak előtt.

        Furcsa léptekkel indult meg Baekhyun felé. Csupasz talpai alatt hallani lehetett a vér placcsanását a fénylő metlakin.

- Ne, kérlek, hagyj! – kiabálta Baekhyun, mikor sikerült felkelnie.

A ruháját, valamint kezeit és arcát nagy részben vér fedte.

- Segítség! – kiáltotta sírva, miközben megindult az ellentétes irányba.

A léptek egyre csak felgyorsultak, úgy félt Baekhyun is egyre jobban.

- Chanyeol, hagyj, kérlek, hagyj élnem!

Azt gondolta, hogyha sikerül kimenekülnie az épületből, akkor majd megmenekül, ezért a lépcső felé igyekezett. Közben megnyitogatott minden ajtót, de mind egytől-egyig zárva volt. Úgy érezte, mintha éppen a legrosszabb rémálmába csöppent volna, és a legrosszabb, hogy úgy érezte, nincs kiút.

        Szüntelenül segítségért kiabált, majd valamennyire megkönnyebbült, mikor elérte a lépcső legelső fokát. A korlátba kapaszkodott és olyan gyorsan szaladt lefelé, amilyen gyorsan azt teste engedte neki. Úgy érezte, hogy megmenekül és sikerül időben leérnie erről a négy emeletről, viszont közben szüntelen hallotta Chanyeol határozott lépteit a háta mögött visszhangozni.

        Néhány pillanat múlva a lépések megszűntek.

        Baekhyun megállt. Az első gondolata azt volt, hogy Chanyeol elment, a második pedig, hogy megússza élve. Már éppen kezdett valamennyire megkönnyebbülni, mikor egy hihetetlenül erős lökést kapott a hátába.

        Nekicsapódott a lépcsőház falának – a gerince, az arccsontja és az orra azonnal eltörött, a tüdeje bevérzett, eszméletét pedig pillanatokon belül elvesztette. A fehér falról hangos koppanással a lépcsőre zuhant, ekkor már félig-meddig halott volt. Feje alatt vértócsa szivárgott, ami a lépcső fokain csörgedezett végig, ameddig ért. Szép, kisfiús arca eltorzult az ütéstől; vérben ázott. Már nem tudott gondolkodni, nem hallott, nem látott és nem érzett; csak egy élettelen test volt. Magára maradt a sötétségben és a csendben – talán egy hónap után most először volt ilyen békés.

        Másnap Baekhyunt nyakkendőjével felakasztva holtan találták az első emelet lépcsőjének korlátján. Az iskolában három hétig nem volt tanítás, a kollégiumot pedig immár véglegesen bezárták, így Chanyeol békében nyugodhatott.

        Baekhyun temetésén legközelebbi barátai, iskolatársai és családtagjai vettek részt. Junmyeon és Sehun magukra maradtak, főleg Sehun, akinek az eset után sok éven át pszichológushoz kellett járnia, miután nem tudta megemészteni legjobb barátjának látványát, amint az holtan lóg a levegőben - ő volt az, aki rátalált.

        Baekhyun szelleme nem kísértett, ám Sehun és Junmyeon mérget mert volna venni arra, hogy látták Baekhyunt, amit az iskola udvarán sétálgat. De mint Chanyeolból, belőle is csak egy rémtörténet kerekedett ki a diákok körében, amivel ijesztgethették egymást Halloweenkor.

† Byun Baekhyun

Elhunyt 2017. október 31-én

*A latin szöveg jelentése:

Gyere elő szellem, ha itt vagy közelemben! 

Mutasd magad előttem! 

Nem bántalak,k de segítek, 

Gonoszoktól megvédelek! 

De cserébe te is segíts énnekem! 

Lenne hozzád egy-két kérdésem! 

Mond el nekem, mi bánt, 

Segítek én mindjárt! 

De ha gonosz vagy menj innen, 

Ha akar, majd megsegít az isten! 

Kérdésemre válaszolj, 

Kíváncsi vagyok már nagyon! 

Köszönök mindent, kedves Szellem.