Untouchable: 23. rész

- Betörők -

Baekhyun POV

Jongdae tegnap érkezett ismét Szöulba, és tervünket, miszerint mi majd szokásunkhoz híven elmegyünk sétálgatni a parba, majd beülünk a kedvenc kávézónkba, elmosta az eső. Kint úgy zuhog, hogy szinte világ vége hangulatom lesz tőle. Viszont a jó oldala az, hogy felhívhattam hozzánk és megint úgy beszélgethetünk itt ülve az ágyamon, mint anno középsuliban.

- Még mindig nem hiszem el, amit az előbb mondtál…

Igen, nagyjából öt perce meséltem el neki, hogy szerelmet vallottam Chanyeolnak, amibe most még így négy nap után is furcsa belegondolnom. Megtettem. Szerelmet vallottam. Egy fiúnak. Én magam.

- Nem fogod még egy darabig, még én sem fogtam fel, sőt Kyungsoo és Yixing sem, bár ő már azért elég biztos volt benne…

- Mondjuk… hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem gondoltam, hogy ez lesz a vége de… nem sejtettem, hogy ilyen hamar…

- Majdnem fél év kevésnek számít?

- Ha így mondod, akkor nem, de ha azt nézed, hogy ebben a majdnem fél évben hányszor találkoztunk így és beszélgettünk, akkor viszont kevés.

- Jó, így igaz. De ez sem lesz sokáig szenzáció.

- Miért mondod ezt?

- Csak úgy mondom, az sem volt sokáig az, hogy egy meleggel élek együtt. Vagyis most már kettővel…

- Három. – nevette el a végét.

- Kettő! Nem tetszenek a férfiak, csak… csak Chanyeol… - mosolyogtam bele a szóba, ahogy beugrott az imént említett arca. Vajon most mit csinálhat?

- Rég láttalak már így. Remélem ez sokáig így marad.

- Ki tudja, mit hoz még a jövő…

- Mi bajod? Nem úgy beszélsz, mint akinek most lett egy új kapcsolata, ráadásul fülig szerelmes… - nézett értetlenül.

- Csak nem akarok naiv lenni, nem akarom, hogy ellepjen mindent a rózsaszín köd, ép ésszel akarok gondolkodni. – szorítottam magamhoz egy sárga párnát, ahogy nekidőltem szobám falának.

- Ezt mondjuk jól teszed – helyeselt. – Szívesen látnálak el tanácsokkal, de jelenleg egy használhatót sem tudok, és mert ez a rész általában a tiéd szokott lenni… - nevetett enyhén.

- Ugyan már! Nekem már az is elég, hogy meghallgatsz.

- És mi van Kyungsoo-val?

- Nem tudom, mostanában elég csendes, állandóan csak a könyveit bújja és nem igazán bőbeszédű, fogalmam sincs, hogy mi lehet vele…

- És Yixing?

- Ő már akkor tudja, mit akarok mondani, mikor még ki sem nyitottam a szám, nem tudom, lehet, hogy van valami gondolatolvasó képessége, csak én nem tudok róla…

Felnevetett.

- Bolond vagy…

- De ha egyszer tényleg így van! Meg mindig azzal jön, hogy „ő megmondta”… Mikor hazajötten Chanyeoltól, akkor is mi volt az első mondata? „Én megmondtam”! – próbáltam utánozni arckifejezését, ami akkorról megmaradt bennem.

Még hangosabban nevetett.

- Mi van veled, nem bírod a srácot?

- Nem erről van szó, de néha már túl sok… Tudom, nem szép dolog ilyet mondani, de szeretném, ha megint csak Kyungsoo és én lennénk… - mondtam halkan, belebújva a párnába.

- Ne mondj ilyeneket, a végén még megbánod! Nem tudhatod…

De ha egyszer tényleg így van! Nagyon szeretem Yixinget, mert nagyon segítőkész, kedves, figyelmes és talpraesett, de sokszor beleszól mindenbe, néha már az okoskodás határán táncol a sok tanácsával, és rengetegszer van, hogy akkor is kinyilvánítja a véleményét, amikor egyáltalán nem kérem rá. Tudom, hogy jóformán most neki köszönhetem azt, hogy Chanyeollal ilyen jól összejött minden, és hogy nem kellene ilyen utálatosnak lennem, de ez már régóta kikívánkozott belőlem; el kellett, hogy mondjam valakinek, és Jongdae erre tökéletes volt, mivel Kyungsoo-nak erről nem beszélhetek.

- Oké, akkor beszéljünk másról…

2 nappal később

Chanyeol felhívott, hogy nincs-e kedvem elmenni a plázába, ott egy kicsit elkávézgatni, meg nézelődni. Örömmel vettem át pizsamámat valami olyanra, amiben kimehetek az utcára, és amiben kevésbé festek majd rosszul mellette. Nem tudom, hogy hogyan is kellene ezentúl gondolkodnom, de jelenleg az lebeg a szemem előtt, hogy ha már egyszer ennyi ideig tartott, amíg összekerültünk, akkor legyen büszke arra, hogy az övé lehetek. Az óta az este óta – pontosabban az azt követő nap óta – megpróbáltam egy kicsit jobban odafigyelni magamra. Nem vittem végbe drasztikus változtatásokat, nehogy túl feltűnő legyen, csupán csak annyit, hogy vágattam egy keveset a hajamból, rendesen levágtam a körmeimet és betestápolóztam magam minden este, hogy puha és illatos legyen a bőröm – ez most egészen „melegül” hangzott, pedig nem volt szándékos – és kivasaltam a ruháimat, hogy ne legyenek gyűröttek, a többit meg majd szépen sorjában.

- Benézünk ide? – kérdezte, mikor elsétáltunk egy ajándékbolt mellett.

- Persze!

Megfogta a kezem, és úgy sétáltunk be az apró dolgokkal zsúfolt színes üzletbe. Eddig még csak nagyon ritkán fogta meg a kezem nyilvános helyen, nekem ez még egy kicsit furcsa volt, és ilyenkor úgy érzem, hogy mindenki engem néz. Olyan erőtlenül kulcsoltam össze ujjaimat az övével, hogy az már szinte félelmetes – bizonytalan vagyok és félek, de hogy mitől, azt nem tudom. Talán a megvetéstől és az emberek rosszalló szavaitól?

- Nézd, milyen aranyos karkötő! Tetszik? – kérdezte, mikor megálltunk az egyik polc mellett.

- De szép! – fogtam egyet én is a kezembe.

Nagyon egyszerű volt – fekete madzagra volt egy-egy színes kő ráfűzve, ami olyan volt, minta egyenesen a szivárványba tekintettem volna.

Néhány perc sem telt bele, már a karkötőkkel a csuklóinkon sétáltunk ki kézen fogva a jópofa boltból, át egy ruhaüzletbe.

- Mit szeretnél itt? – kérdeztem.

- Te mit szeretnél?

- Én? – lepődtem meg.

- Szeretnék neked venni valamit… Nézd, tetszik valamelyik póló? – mutatott fel az egyik polcra.

Ezt én csináltam eddig a lányokkal, fura volt most ez a fordított helyzet.

- Nem kell ezt csinálnod… - közöltem halkan.

- Miért nem? Szeretlek, és szeretnék neked venni valamit…

- Elég nekem ez a karkötő – mutattam rá -, tényleg, nem kell rám költened.

- És ha én akarok? – mosolygott.

Úgy látom nem éri meg győzködnöm arról, hogy nekem tényleg nem kell semmi, engem nem nyűgöz le az, ha valaki elhalmoz mindenféle kisebb-nagyobb ajándékkal… De látom rajta, hogy nagyon szeretné, úgyhogy inkább engedek, nehogy a végén még rossz kedve legyen miattam.

- Jó… akkor… ez kék póló tetszik. – kaptam le a polcról úgy, hogy szinte rá se néztem, csak reméltem, hogy nem lesz túl drága.

- Akkor menjünk és próbáld meg.

Elmentünk a próbafülkék felé, hogy magamra húzzam a mintás felsőt.

- Milyen? – kérdezte Chanyeol a függöny másik oldaláról.

- Nem rossz.

- Megnézhetem?

Egyszer csak elhúzta a függönyt és belépett mögém, mikor én már éppen készültem levetni magamról a pólót.

- Mit csinálsz?! – kérdeztem halkan, meglepődve.

- Nagyon jól áll neked ez a szín! Most már csak ezért is megveszem neked. – vigyorgott és a mögöttem lévő tükörben nézte alakomat.

- Menj ki, mielőtt ránk szólnak… - próbáltam hátrafelé nyomni a mellkasánál, de nem akart megmozdulni.

- Itt nem lát senki! – nevetett halkan, és lejjebb hajolt, hogy egy puszit nyomjon a számra. – Ne aggódj már!

A pusziból csók lett, a csókból tapizás, a tapizásból ölelkezés.

Istenem, olyan jó volt! Hát ilyen, amikor tényleg él az ember? Veszélyes helyzetben voltunk, de élveztem. Határozottnak és erősnek éreztem magam, legszívesebben kisétáltam volna a pláza közepére és a magasba emeltem volna az összekulcsolt kezünket, és azt kiabáltam volna, hogy „Jól nézze meg mindenki! Igen, együtt vagyunk és szeretjük egymást!”

- Hagyd abba, hangosak vagyunk! – vigyorogtam, de komolyan gondoltam. A cuppogásokat már valószínűleg a függöny másik oldalán is jól lehetett hallani.

- Jó, abba hagyom, de akkor siess és öltözz vissza, háromig számolok! – mondta, miközben kilépett a függöny mögül.

- Persze! – nevettem.

Egyenesen Chanyeolhoz mentünk fel, miután végeztünk a vásárlással. Egymás kezét lengetve sétálgattunk az utcákon.

Mire felértünk az ajtó elé, már elterveztük, hogy filmet nézünk, meg rendelünk valami kaját, mivel nagyon meleg volt kint és nem igazán volt kedvünk már semmit olyat csinálni, amibe bármiféle és bármennyi energiát is kellett fektetni.

- Eldöntötted már, hogy milyen filmet nézzünk? – kérdezte, miközben a kulcsait kereste a farmernadrágja zsebében.

- Nem is tudom, mihez lenne kedvem…

Bedugta a zárba a kulcsot, de nem bírta elfordítani.

- Ez… nyitva van… - lepődött meg, és egy sötét tekintet futott át az arcán.

És tényleg nyitva volt. Lenyomta a kilincset majd óvatosan benyitott, én pedig mögötte megbújva kukucskáltam befelé.

- Hát ti meg?! – kérdezte felháborodva, mikor meglátta a két alakot a nappaliban. – Sehun?!

- Yixing?! – léptem ki mellé.

A kanapé előtt álldogáltak, elég komolynak tűnt a légkör, nem tudom, miről beszélgethettek, de ami még is a legjobban szúrta a szemem az az volt, hogy egymás kezét fogták.