Pont, mint mindig: 2. rész

          Lesétáltam a harmadikról, addigra már sehol nem láttam, mintha elnyelte volna a föld. A folyosók ugyan olyan csendesek voltak, mint mikor felfelé tartottam. Nesztelenül haladtam az osztályom felé az első emeleten, majd mikor benyitottam, egy sötét pillantással jelezte az a megsavanyodott banya, hogy nem tetszett neki az a körülbelül tíz-tizenöt perc, amit a harmadikon töltöttem.

- Byun Baekhyun - szólított meg karcos, egy nőhöz képest mélyebb hangján, az abból áradó ellenszenvet pedig szinte tapintani lehetett volna -, talán nem találta meg, hogy ennyi ideig odavolt?

Nos, sejteni lehet, hogy nem éppen rózsás a kapcsolatom a földrajz tanárommal, ugyan is kilencedikben megbuktatott, és azóta nem szívlelem, de ő sem engem, mivel a pótvizsgára eleget tanultam, így még a négyesem is meglett, ami fogalmazzunk úgy, nagyon nem tetszett neki. Azóta állandóan elővesz mindenféle apró ürügyekkel, és mindig ki akar szúrni velem, de szerencsére ez a legtöbbször nem sikerül neki. Tavaly az a pletyka járta, hogy idén nyugdíjba fog menni, amit nem is csodálok, hiszen már félig a sírban fekszik. Szerintem már az unokái is vannak olyan idősek, hogy az aranylakodalmukat tervezgetik.

Természetesen ezen a kis tréfáján mertek mosolyogni és a bajuszuk alatt nevetni egy páran, normális esetben rájuk szólt volna, és a padot kocogtatta volna csendet követelve, de mivel ezt a poént ő lőtte el, így rendben volt. Miután újra leültem, a tábla felé pillantottam, ahol éppen ácsorgott.

- Szívesen maradtam volna még tovább, de mivel ma csak ezen az egy órán találkozunk, addig akartam kiélvezni a maga társaságát, ameddig csak lehet.

Ezen már nem mert senki sem nagyot nevetni, sőt még a mosolygást is alig páran merték megkockáztatni. Az osztályban én vagyok az egyetlen, aki szembe mer vele fordulni, és aki nem hagyja magát lealacsonyítani – talán ezért is nem bírja elviselni a pofámat.

- Ez nagyon rendes öntől – válaszonta gúnyosan -, most pedig nyissa ki az atlaszát és folytassa a feladatát.

Erre bólintottam, majd úgy is tettem – vagyis csak fölé hajoltam, hogy úgy tűnjön, csinálok is valamit.

Óra után kimentem a folyosóra, hogy elvigyem a földrajz felszerelésem a szekrényembe, és kicseréljem irodalomra. Roskadásig volt az a pirosan fénylő vasszekrény, ugyan is idén érettségizem, és ilyenkor szinte minden tetves könyvet és füzetet hordani kell. Már zártam volna be, mikor valaki megszólított.

- Oppa!

Megfordultam, mikor megütötte a fülemet az ismerős vékony hang, amit egy nap túl sokszor is hallok.

- Már mondtam, hogy a suliba ne szólíts így! – válaszoltam halkan, miután óvatosan körül néztem, de szerencsére senki sem hallotta.

Ő Seohyun, a húgom. Néha az agyamra megy, ami szerintem teljesen normális, de egyébként pedig jó testvéreknek lehetne bennünket nevezni. Egy osztállyal alattam jár, és igaz, hogy lány és a testvérem, de mondhatni, ő a legjobb barátom.

- Bocs, mindig elfelejtem. Mi a helyzet? – sétált közelebb. – Hallottam, hogy megint sokáig voltál fent.

- Ezt meg honnét tudod?

- Vékonyak a falak, és hátul ülök, szinte minden áthallatszódott. Itt volt órám a 112-esben. – mutatott háta mögé.

Na, hát ez igazán fasza.

- De véletlen nem azt mondtad nekem a hétvégén, hogy… abbahagyod? – kérdezte halkan.

- Mikor mondtam ilyet?

- Már nem is emlékszel? Édes Istenem, mindig ezt csinálod… - forgatta szemeit.

- Nem csinálok én semmit, és ne szólj bele.

- Ahogy akarod, már amúgy is tudod, hogy mit gondolok erről. Na csá. – intett egyet, majd elsétált mellettem.

Amikor mérges rám, akkor mindig ezt csinálja; inkább elmegy, mert nem akar veszekedni. Mostanában elég sokszor felkapjuk egymásra a vizet, ami szerinte mindig miattam van.

A létező összes dolgot tudjuk egymásról, mindig elmondjuk a másiknak az ügyeinket és megbeszélünk egymással mindent, ezért nem tudunk sokáig haragban maradni, meg aztán, otthon nem tudjuk kikerülni a másikat, úgyhogy mire hazaérünk, már el is fogja felejteni ezt a kis szóváltást, és megint úgy fog hozzám állni, ahogy eddig is. Ettől nem félek. De mostanában megint állandóan felhozza azt a dolgot, amibe tudja, hogy végképp nem szeretem, ha beleszól. Ez az én ügyem, az én magánéletem, és nem érti meg, hogy attól, hogy a testvérem, attól még nem akarom, hogy beleszóljon. Jelenleg minden jó úgy, ahogy van, majd ha változtatni akarok rajta, akkor úgy is fogok.

Már az irodalom felszerelésemmel a kezemben sétáltam vissza az osztályomba, és leültem a helyemre, az ablak mellett leghátul. Nem ült mellettem senki, mert nem voltunk sokan, így mindenki szét tudott szóródni. Egyébként nem mondhatni, hogy népszerűnek számítok az osztályomban, vagy úgy egyáltalán az iskola életében; nincs sok barátom, és nem igazán szoktak velem leállni beszélgetni az emberek. Átlagos diáknak mondanám magam, akit igazából nagy szájjal, és mocskos fantáziával áldott meg a jó Isten, de ennek az osztálytársaim csak töredékét élvezhetik ki. Általában csak akkor nyitom ki a szám, ha nagyon szükséges, de vannak olyan aranyköpéseim – amik legtöbbször földrajzon születnek -, amiket már megjegyeztek, és előszeretettel adnak elő, ha nagyon nevethetnékjük van.

Szóval, dióhéjban ez lennék én: egy végzős srác, akit ellep a tanulnivaló az évvégi vizsgákra, akinek van egy néha idegesítő, de jó fej húga, és aki nem igazán szocializálódik, de annál többet fekszik le egyik évfolyamtársával, akiről a nevén és az iskolai tevékenységein kívül semmit sem tud. Egész jól hangzik, nem?

SMS-ekkel kezdődött, aztán megbeszéltük, hogy mi lesz közöttünk. Már másfél éve tart, és ez pont jó így. Kikötés, hogy nincs csók és egyikünk sem szerethet bele a másikba – mondjuk a csókmentességben hamar megbuktunk, de az utóbbi még mindig áll -, viszont ha ez még is megtörténne, akkor ott válnak el útjaink. Ebben állapodtunk meg…

…És ez így is volt egészen addig, amíg Chanyeol ki nem ejtette a száján azt a bizonyos szót, amit soha nem kellett volna.

- Szeretlek… - suttogta a fülemben miközben éppen a mosdókagylón támaszkodtam neki háttal.

Az érettségi írásbeli része két hete volt, viszont be kell járnunk egy héten egyszer előkészítő órákra a szóbelire, ami június végén lesz, és ilyenkor mindig bent maradunk még egy keveset a fenti mosdóban, hogy a szokásos módon elszórakoztassuk egymást. Viszont mikor ezt kimondta, onnantól kezdve nem igazán tudtam koncentrálni.

Mikor már mindketten visszavettük a ruháinkat, de még a mosdóban voltunk és igyekeztünk, hogy továbbra is csendben maradjunk, meg kellett szólalnom… le kellett zárnom.

- Azt hiszem, nem kellene többet találkoznunk. – mondtam úgy, hogy rá sem néztem, csak az egyenruhám ingjét gombolgattam felfelé.

- Tessék? Miért? – abbahagyta táskája cipzárolását, de nem voltam biztos benne, hogy most engem néz-e, mert nem mertem a szemébe nézni.

- Chanyeol… tudod, hogy miben egyeztünk meg, és ezt te az előbb megszegted. – emeltem fel a fejem végre. Nem voltam benne biztos, hogy mit is láttam akkor a szemeiben.

- Azt hittem már rég elfelejtetted azt a hülyeséget…

- Hülyeséget? Én komolyan gondoltam…

- Képzeld én is, de nem tudom csak úgy irányítani az érzelmeimet, beléd szerettem… nem tehetek róla! – tárta szét enyhén kajait; tényleg tehetetlennek tűnt.

Most mit tegyek? Mondjam azt, hogy rendben van, és tegyünk úgy, mintha nem történt volna semmi? De attól még nem fog kiszeretni belőlem… Ez így nagyon kínos lehet majd a továbbiakban… Faszomat, Chanyeol! Miért kellett elszúrnod?!

- Szia, Chanyeol. – mondtam halkan, őszintén és megbánóan, majd felkaptam a táskám, a vállamra dobtam, és kisétáltam nem érdekelve, hogy esetleg nyikorog-e majd az a cseszett ajtó.

Miért kellett most mindent elbasznia? Ha nem mondja… Ha nem mondja, hogy… szeret... Még úgy is jobb lett volna, ha nem tudom! Nem akarom tudni! Nem voltam és nem is vagyok rá kíváncsi!

Nagy és sietős léptekkel hagytam el az iskola udvarát, majd még a területét is, nehogy eszébe jusson utánam jönni – szerencsére nem volt ilyen elszánt. Haza érve fáradtan és mérgesen mentem fel a szobámba, a húgom hál’ Istennek nincs itthon, nem akartam volna még az ő véleményét is hallgatni arról, hogy miket művelek az iskola mosdójában – vagyis most már csak műveltem. Nem akarok Chanyeollal többet találkozni, ez így lesz a legjobb. Nem tudok róla semmit, így nem tudok hozzá kötődni; így még egyszerűbb lesz majd elfelejteni.

Egy darabig küldözgette az SMS-eket, de hamar megunta őket, mikor nem kapott rájuk választ. Nehéz volt kibírnom, mert nem akartam neki rosszat; épp ellenkezőleg, azért csinálom ezt, mert jót akarok neki, és azt akarom, hogy hamar elfelejtsen, még mielőtt esetleg még jobban belém szeretne.

De mit tettem én, hogy egyáltalán belém szeretett? És vajon mióta érez így irántam? Talán már az elejétől kezdve? Az kizárt, soha nem voltak erre árulkodó jelek, és most már nem kérdezhetem meg.

Úgy-ahogy végeztem a szóbelimmel is, dél körül jöttem ki az épületből, mikor olyan +650° fok lehetett. Az egyenruhám úgy éreztem, hogy rám tapad és megfolyt, a bőröm meg egyszerre főtt és sült meg. Még az ajtóban megálltam egy pillanatra, mielőtt lesétáltam volna a lépcsőn, hogy megkeressem a mobilomat, mikor valaki megállt mellettem úgy két méternyire.

- Hogy sikerült? – kérdezte Chanyeol.

Mivel egész végig az osztályomban vártam a soromra, nem is láthattam, hogy ő is mára volt beosztva. Egyik SMS-ére sem válaszoltam, így elég kínos volt most őt újra látni.

- Jól… azt hiszem – válaszoltam halkan, majd másfelé tekintettem a táskámban kutatva. – Neked?

- Asszem’ nekem is.

- Az… jó…

Anyám! Hol van már a mobilom?

- Az SMS-ek…

Ne, nem akarok erről beszélni!

- Azt hittem ezt már akkor megbeszéltük.

- Te döntöttél úgy, engem meg sem kérdeztél, mit akarok.

Végre meg van a mobilom!

- Mert ez egyértelmű… nem? – újra rá néztem, mikor már abbahagytam a táskámban való matatást.

- Nem, nem az! Én nem akartalak szeretni! Mégis… miért kéne szeresselek?

Áú, na jó, ez fájt.

- Mi van? – néztem értetlenül.

- Azt hiszem félreértettük egymást…

- Várj… - pislogtam sűrűket. – Akkor te nem akarsz tőlem semmit?

- Azon kívül, ami eddig volt? Nem.

Elhagyta egy halk „ó” a számat, ahogy pofonszerűen ért a felismerés, miszerint én végig rosszul ítéltem meg a helyzetet.

- Hát… Ez kínos. – jegyeztem meg csendben, másfelé tekintgetve. – Akkor… ez után…?

- Nem hiszem, hogy működne, bocs. – úgy tűnt, hogy volt benne egy kis megbánás, mikor elhúzta egyik szája sarkát.

- Hát… - megint csak pislogni tudtam. – Oké…

- Jó nyarat! – intett, majd lazán elsétált.

- Jó nyarat… - válaszoltam, de már messze volt, így nem hallhatta.

          Akkor, ez ennyi volt?

          Megindultam hazafelé, közben egyre csak azon kattogtam, hogy mi a fészkes fene volt ez? Eszembe jutottak az SMS-ek, amiket el sem olvastam… Még mindig a kezemben tartottam a telefonom, gyorsan feloldottam a zárat és megnyitottam az üzeneteimet.

          „Töröld ki a számom.”

          „Ez csak egy fellángolás volt.”

          „Tévedtem, nem szeretlek, felejtsd el!”

          „Baekhyun… nem akarom tovább folytatni, nekem nem kell ez a cirkusz…” – és még több ilyen ehhez hasonló fogadott. Egyiket nyitottam meg a másik után, de végül a tizediknél abbahagytam.

          Mekkora egy vesztes vagyok… Azt hittem, hogy halálosan belém szerettet és akar tőlem valamit, erre mi történik? Teljesen lejárattam magam! Hogy híhettem, hogy egy olyan srác, mint Park Chanyeol beleszeret egy világi kreténbe, mint amilyen én vagyok? Sebaj, legalább most már kiderült, hogy mi itt a dörgés. Egy gombnyomással kitöröltem a számát és az összes SMS-t, amit valaha küldött. Elkapott a nevetés, ahogy belegondoltam, hogy mekkora egy balfék is vagyok. Hazasétáltam a hőségbe, és olyan arccal léptem be a lakásba, mint akinek éppen az imént mondott valaki egy baromi jó viccet.

- Hát te minek örülsz ennyire? – kérdezte Seohyun teli szájjal, ahogy kisétált a konyhából egy tál csokis gabonapehellyel a kezében.

- Nem hiszed el, mi történt az előbb! – sóhajtottam egyet vigyorogva, közben megráztam a fejem, és készen álltam, hogy mindent elmeséljek a húgomnak.

          Szóval ilyen is történt velem. Sosem fogom elfelejteni, hogy ahelyett, hogy szomorkodtam volna, amiért a suli kosárlabda csapat kapitánya igazából lekoptatott, egy jót nevettem azon, hogy a naivitásom milyen kínos helyzetbe hozott.

          Nem írt több SMS-t, és bár hiányzott az izgalom, hogy állandóan a harmadikra járjak órák közben, valahogy úgy éreztem, hogy jobb nekem ez így. Véget ért egy olyan szakasz, ami tele volt kalandokkal és veszélyekkel, de azt hiszem… elég is volt ennyi.

          Jöhetnek az újak.

          Park Chanyeol - csak egy név, ami sosem derült ki, hogy mit rejt, vagy, hogy mi volt a szép arc és kidolgozott test mögött. Akkor délután is rideg volt és érzelemmentes  – pont, mint mindig.