Untouchable: 20. rész

- Különös érzések -

Baekhyun POV

Sétáltunk tovább, miután már mindketten lecsillapodtunk a nagy hahotázásunk után a majmoknál, így már nem is fáztam annyira. Chanyeol egyik kesztyűje még mindig rajtam volt, a másik kezemet pedig bedugtam a zsebembe. Pár méter után következett egy hosszú kerítés, a járda mellett pedig végig, levelüket már ugyan lehullajtott bokrok fagyoskodtak. Nem siettünk, lassan és csendben nézelődtünk el egymás mellett, várva, hogy vajon mi lesz a következő állat, amit megpillantunk. Ugyan nálam volt a térkép, de lusta voltam elővenni, na meg a tudat is lekötött, hogy milyen meglepően jól telik eddig a délután.

Mikor a hét elején felhívott, már nem éreztem kényszert azért, amiért megint vele kell töltenem egy kis időt. Mostanában igazán csak akkor mozdulok ki, hogyha ő hív el valahová – mondjuk, nem mintha régebben többet jártam volna el bárhová is -, és olyankor mindig jól érzem magam. Yixing végre örül, hogy már gondolkodás nélkül igent mondok, Kyungsoo meg szeret sejtelmeseket mosolyogni, mikor mondom neki, hogy megint nem leszek itthon. Néha már én is megmosolygom, ha rá gondolok, de erről nem szeretek tudomást venni.

Visszaemlékezve, hogy mennyit változott a kettőnk kapcsolata – vagy, hogy is kellene ezt nevezni -, azóta, hogy először találkoztunk, mindig elgondolkodtat. Azóta is mindig arra gondolok, hogy nem kellett volna olyan ellenségesnek lennem, lehet azért is vagyok így begyöpösödve. Végül is, Chanyeol nem egy rossz gyerek, és tény, hogy változott az eltelt időben, és még mindig emlékszek, amikor erről beszélgettünk a vidámparkban, de ennek az okát még mindig nem tudom. Vagy lehet, hogy ennek nincs is miértje, csak úgy történik? Én mondjuk, örülök neki, mert így kifejezetten élvezem a társaságát, és ma azért is van ilyen jó kedvem, mert Jongdae azt mondta, hogy hazajön az ősziszünetre, ami igaz, hogy csak egy hét, de legalább találkozhatunk, és beszélgethetünk is egy kicsit. Amióta nincs itt, azóta megint olyan, mintha egy kicsit üres lennék. Jót fog tenni, hogy megint hallhatom a hangját.

A macskakő elfogyott, helyette sima betonra léptünk. Megálltunk a tábla előtt, Chanyeol rápillantott, és hunyorogva próbálta elolvasni, de én addigra már rég a kerítés előtt álltam és bámultam a nagy testű oroszlánokat a kerítés túloldalán. Kettőt láttam, egy nőstényt és egy hímet, mindketten feküdtek a nyirkos homokban és laposakat pislogtak.

- Annak a hímnek a sörénye úgy néz ki, mint te, mikor fúj a szél. – jegyezte meg bohókásan, mikor mellém lépett.

Úgy látszik, folytatni akarja a hülyeséget, amit az előbb elkezdtünk, de nem bántam, inkább csak oldalba löktem, és nevettem egyet. Nem tudtam, hogy ő ilyen szórakoztató is tud lenni; tetszett ez az oldala.
- A tiéd alapból is ilyen, nem kell hozzá szél. – próbáltam komoly lenni, de a végén csak elvigyorodtam a vicces arckifejezésén.
Nem vette magára; szeretem az olyan embereket, akikkel lehet viccelődni anélkül, hogy megsértődnének rá.
- Mielőtt még nagyon vicces lennél, menjünk tovább. – biccentett fejével, majd mosolyogva megfordult és elindult tovább.
- Mi a következő? – kérdeztem, mikor utolértem.
- Nálad van a térkép, nem?
Elfelejtettem, hogy a zsebembe tuszkoltam, pedig az előbb még az eszembe volt. Elővettem a kissé gyűrött papírt, és próbáltam kinézni, hol is állunk éppen.
- Elefánt! – szólaltam fel mosolyogva.
Ismét elindultunk arra, amerre a világosszürke beton vitt, közben ismét csend szállott le közénk.
- És mit csinálsz mostanában? – kérdeztem.
Eszembe jutott, hogy egy csomó dolgot valójában nem is tudunk egymásról, ez a kis délutáni állatkertezés pedig pont megfelelő arra, hogy apró dolgokról is beszélgessünk.
- Nos… hát… Legtöbbször azon gondolkodom, hogy vajon a legjobb barátom hogy van meg nélkülem.
- Történt valami? – pillantottam rá.
- Nem beszélek már vele egy ideje, pontosabban amióta megvan neki az a szöszi srác. Azt sem tudom, hogy hívják, Luhan, ha jól emlékszem… - leszegett tekintettel, zsebre tett kézzel haladt mellettem.

Nem gondoltam volna, hogy azonnal beavat, de örültem neki, hogy megosztotta velem a problémáját.

- Értem… És hogy hívják? Mármint a legjobb barátod?
- Oh Sehun. De miért olyan fontos ez most?
Sehun? Mintha már hallottam volna ezt a nevet valahol, de hol is?

- Ja, semmi, csak úgy megkérdeztem… - mosolyogtam zavartan. – Összevesztetek?

- Csak nem beszéltünk, mert hanyagolt a pasija miatt, aztán egy pár hét múlva eljött hozzám, de én elküldtem, mert mérges voltam rá, és azóta megint nem beszélünk.

- De ér neked ez annyit, hogy ne beszélj a legjobb barátoddal? Én biztosan nem bírnám ki, hogy ne szóljak Kyungsoo-hoz vagy Jongdae-hez, és még Yixinghez se! Habár néha jó lenne, ha egy pillanatra békén hagynának – kezdett el belőlem áradni a szó –, de azért mégis csak a legjobb barátaim! Nem tudnám elképzelni nélkülük a napjaimat, főleg mert Soo-val és Yixinggel együtt élek, Jongdae pedig Japánban tanul, de így is sűrűn beszélünk… - nem tudom mi lett velem, hogy hirtelen ennyit beszélek. – Öhm, várj, nem igazán tudom, mit akartam most ebből kihozni… Valami olyasmit, hogy szerintem beszélned kellene vele, bármi történt is, legalább is, ha magamból indulok ki, akkor mindenképpen ezt tenném! – végül abba hagytam a hadarást és felé fordítottam tekintetem, mert éreztem, hogy már egy ideje engem néz.

- Én… nem is tudtam, hogy te ennyit tudsz beszélni. – vonta fel szemöldökeit.

Felfogtam, mit mondott, és csak akkor vettem észre, hogy tényleg, mennyi mindent hordtam itt össze az előbb; olyan dolgokat, amikre nem hiszem, hogy egyáltalán kíváncsi volt. Ki se kérte a véleményem, akkor meg minek mondom ki hangosan a gondolataimat?

- Bocs… Tudom, nem kérdezted, mit gondolok – feleltem végül. – Egyáltalán, nem is az én dolgom.

- De teljes mértékben igazad van.

- Hogy?

- Egyet értek veled – pillantott ismét rám. – De azt hiszem, ez most jó így.

- Tényleg?

Bólintott.

- Hát, ha neked ez így most megfelel, akkor vedd úgy, hogy nem mondtam semmit. – piszkáltam oldalba könyökömmel, ahogy egymás mellett sétáltunk.

- De lehet, hogy majd később megfogadom. – tette hozzá.

- Akkor… Beszéljünk másról…

Kezdett kínos lenni a helyzet – legalább is számomra -, ezért reméltem, hogy felhoz valami másik, kevésbé érzékeny témát.

- Szóval a barátaiddal élsz együtt? – kérdezte.

- Igen. Néha már az agyamra mennek, de azért elvagyunk hárman abban a kis lakásban.

- És mintha múltkor azt mondtad volna, hogy írással foglalkozol.

Hát emlékszik rá?

- I-Igen, irodalom szakra járok.

Amint kimondtam, eszembe jutott a múltkori vereségnek tekinthető esemény. Azóta, ha jól emlékszem, nem ültem le a gépem elé azzal a szándékkal, hogy én most írni fogok valamit – az esszéken kívül -, sőt azóta még a suliújságot sem fogtam a kezemben, pedig egészen addig, minden számát olvastam.

- Visszavonom, amit a múltkor mondtam, hogy nem nézném ki belőled. Szerintem illik hozzád.

- Komolyan mondod?

Én most tényleg elpirultam, vagy a vérnyomásom szökött fel hirtelen?

- Igen. Egyébként, érdekes embernek tűnsz, biztos vannak különös gondolataid, amiket érdemes lenne papírra vetni.

Nem szóltam semmit, csak ismételgettem a szavait a fejemben. Még sosem mondott nekem senki, még ehhez hasonlót sem, úgyhogy ezt most egy nagy dicséretnek könyvelem el, holott még alig ismer, és még egy írásomat sem olvasta, de már ezt meg tudta állapítani rólam. Nagyon szeretnék hinni neki, jó lenne, ha ez valóban így lenne, de még én sem tudom, hogy érezzek ezzel kapcsolatban.
- Kö-Köszönöm. – dadogtam, közben nagy szemekkel meredtem rá.

- Mit köszönsz? – nézett vissza rám. – A bókot nem szokás köszönni.

Bók?

- Ez… most… az lett volna? – pislogtam sűrűket.

- Várj… nem, úgy értem… tessék? – hadovált, majd kínosan felnevetett.

- Az előbb azt mondtad, hogy bók—

- Hogy mit mondtam? Nem emlékszek… - gyorsított léptein.

- Hé, várj már! Mondom—

- Szedd a lábad, mindjárt láthatod az elefántokat!

- Chanyeol! – siettem utána.

*

Már fent ültem a buszon, és hazafelé tartottam. Kezdett sötétedni, már égtek az utcai lámpák, én pedig eléggé elfáradtam ebben a sok sétában. Jó nap volt, nagyon jól éreztem magam, de ezt neki is mondtam, bár néha egy kicsit furán viselkedett, nem tudom mi volt vele, viszont ugyan ez elmondható rólam is. Néha volt, hogy elpirultam egy-egy kijelentésén, pedig nem mondhatni, hogy voltak rám hatással, hiszen a legtöbb esetben csak hülyéskedtünk, hogy megpróbáltuk elfeledtetni magunkkal, mennyire hűvös is volt az idő. Jut eszem, elfelejtettem neki visszaadni a kesztyűjét! Hogy lehetek ilyen béna? Kezemre pillantottam, amin a fekete, puha ruhadarab volt, és azon törtem a fejem, hogy nem vettem észre. De ő sem szólt érte, lehet, neki is kiment a fejéből. Ha legközelebb találkozunk, az lesz az első, hogy visszaadom neki.

Pár megállóval később leszálltam a buszról és immár a sötétben sétáltam át a zebrán, egészen a lépcsőház bejáratához, majd pár perc múlva már a lakásajtó előtt keresgéltem a kulcsok után. Beléptem, és a szokásos kép fogadott – Yixing a nappaliban nézett valami neki való sorozatot, Kyungsoo pedig fel-alá járkált a lakásban, valamit mindig ténykedve, miközben csak a konyhában égő villany világította be a lakás valamennyi részét.

- Megjöttem! – jelentettem ki, mikor átléptem a küszöböt.

- Milyen volt az állatkert? – kérdezte Kyungsoo, egy kosár teregetni való ruhával a kezeiben.

- Jó volt, de nagyon hideg volt.
- Egy fél pár kesztyűvel mentél el? – kérdezte Yixing, mikor felállt a kanapéról, és közelebb jött.
- Öhm, nem… Ez Chanyeolé… - vettem is le a kezemről, majd nadrágzsebembe gyűrtem.

- Ó, értem… - húzogatta szemöldökeit, közben pimaszul mosolygott.

Utáltam, mikor ezt csinálja, ilyenkor nem tudom megállni, mindig látványosan szemet forgatok.

- Na, mesélj már, mi történt?! – ugrándozott közelebb, hozva magával azt a parfüm felhőt, ami nélkül már nem is lenne ugyan az.

- Én is hallani akarom! – szólt Soo is.
- Várjatok már, levegőt kaphatok? Még le sem vetkőztem. De amúgy meg, semmi különös nem történt, főleg, ha olyanra gondoltok! Mikor fogtok már erről leszokni? – pillantottam rájuk morcosan.

- Történt valami? – kérdezte Soo aggódva.

- Nem, csak kezdem unni, hogy nem fogjátok fel, hogy köztem és Chanyeol között az égvilágon nem lesz semmi, de semmi!

Nem kiabáltam, mégis a szokásosnál feljebb emeltem a hangom, hogy végre megértsék, amit már hónapok óta hajtogatok, akárhányszor hazajövök egy Chanyeollal töltött délután után. Ugyan mindig megjegyzem, de ők mindig elengedik a fülük mellett, és ez már kezd bosszantani. Nem tudom miért változott meg így hirtelen a hangulatom, csak úgy érzem, hogy ezt az egy dolgot már tényleg le kellene szögezni.

Csendben, megdermedve ácsorogtak a helyükön, csak a tévében játszódó drámai jelenet néhány sorát lehetett kiszűrni, Kyungsoo még nyelt is egy nagyot, Yixing meg csak pislogott.
- Hát… Oké, értjük. – mondta végül a kínai.

- Remélem, mert nem akarom többször elmondani.

Ezzel még kibújtam cipőmből és néma csendet hagyva magam után, beviharoztam a szobámba. Nem akarok többet Chanyeolról beszélni nekik, főleg nem Yixingnek, mert ő még a bolhából is képes elefántot csinálni, de nem mintha lenne bármi mesélni valóm is a colosról. Jókat beszélgettünk így délután, a végén már az állatokat sem figyeltük, vagy éppen nem álltunk meg közelebbről megnézni őket, annyira el voltunk merülve a témában. Most már tudom, hogy érezzek Chanyeol iránt: barátkozni szeretnék vele, mert rájöttem, hogy több dologban hasonlítunk, mint azt eddig bármikor is gondoltam volna, és ezen semmi nem fog tudni változtatni. Közben elterültem az ágyamon, és észrevettem, ahogy kikandikál farmerzsebemből Chanyeol fekete kesztyűje.