Gyógyír

        Tél van. Az elmúlás, a bánat, a csend és a sötétség időszaka. Ez a legjobb idő arra, hogy magunkban legyünk, hogy felejtsünk, hogy gondolkozzunk a meg nem tett, kimondatlan dolgokon. Sok művész is erre használja fel magát a telet, hogy hangsúlyozza a halált és a magányosságot. Ilyenkor még a lelkünket is valamennyivel nehezebbnek érezzük; már csak attól is, ha nézzük a körülöttünk lassan elhaló természet szépségét, amint minden falevél eggyé válik az átvizesedett, fekete földdel, és minden faág elráncosodik a koszos, megkopott betonon. Természetesen vannak, akik épp ellenkezőleg vélekednek erről az évszakról. Valakik szerint gyönyörű és elbűvölő is egyben, de én nem ezt az oldalt erősítem.

     Mint az emberek többsége, én sem voltam oda érte. Nem fűződött hozzá semmilyen jó emlékem, ami úgy érzem, idén sem lesz másként. Itt állok legjobb, gyermekkori barátom lakásának kényelmes nappalijában, és legalább annyira aggódok, mint most ő, ebben a pillanatban is. Édesapja kórházban van, és nem is olyan régen hívta az orvos, hogy amilyen gyorsan csak tud, érjen oda. Alig néhány perce ment el. Nem akarta, hogy vele menjek, arra kért, hogy várjak itt, amit tiszteletben tartok, mert mindketten tudtuk, hogy miféle bejelentést akarnak vele közölni. Nagyon aggódtam Chanyeol miatt, hiszen nem volt más családtagja az apján kívül, és most úgy tűnik, hogy ő is itt hagyja. Legszívesebben most ott állnék mellette, hogy támaszt nyújtsak neki, de mégsem tehetem.

        Chanyeol élete sosem volt átlagos. Idegeneknek nem is beszélt róla soha, de mivel én egész életében végig kísértem, így előttem sosem titkolózott – nem is lett volna miről. Édesanyja elhagyta, mikor megszületett, így nehéz terhet hagyott édesapja vállán, aki szerény körülmények között nevelte fel, de mindent igyekezett megadni neki, amit csak szeme szája kívánt. A férfi történelem tanár volt, amíg egy ritka betegség utol nem érte. Először csak állandóan betegeskedett, majd végül teljesen leépült, annyira, hogy már tolószékbe kényszerült, amiből kifolyólag már tanítani sem tudott, így még kevesebbet engedhettek meg maguknak. Pár évvel ezelőtt kórházba került, azóta folyamatosan csak ingázott az otthona és a kórterem között, amiben persze Chanyeol mindig a segítségére volt, és mindig ott volt mellette, bármi történt is. Még a jogosítványát is a lehető leghamarabb megszerezte - amire hónapokon keresztül gyűjtött -, amint betöltötte a megfelelő életkort, hogy még jobban megkönnyítse a dolgukat, sőt, még pár évvel ezelőtt a kertes házukat is eladták, hogy ebbe a két szobás lakásba tudjanak költözni, ami jóval közelebb van a kórházhoz.

        Chanyeol nagyon nagyszívű ember, de nem nyílik meg akárkinek, amit meg is értek, hiszen eddig sokan kihasználták már jó lelkét, így minden egyes ilyen csalódás után, egyre nehezebb bíznia az emberekben. Mikor elgondolkodok az eddig vele történt dolgokon, egy kicsit mindig megsajnálom, hiszen mindig a jó emberek járnak rosszul. Az élet jól elbánik velük, aztán cserbenhagyja őket; magukba fordulva, magányosan, míg végül elhidegülnek a külvilágtól, és már azt sem tudják, mi az a szeretet. Én persze próbálok neki támaszt nyújtani, amennyire csak tudok, főleg ebben az időszakban, hiszen ezért vagyok mellette. E szörnyűségek ellenére is csodálom őt és felnézek rá. Irigylem az erősségét, a határozottságát, a bátorságát. Sosem láttam még Chanyeolt elgyengülve, sosem kellett még komolyabban megvigasztalnom, mert mindig jól el tudta rejteni magában a problémáit, persze ezek egy idő után fel fognak halmozódni, ami majd még nagyobb lelki fájdalommal fog járni.

        Olykor-olykor, mikor végig nézek rajta, azt látom, hogy kívül mosolyog, belül pedig nyomja valami a szívét – ami mostanában az édesapja állapota volt. Ilyenkor legszívesebben megmondanám neki, hogy nem kell erősnek láttatnia magát, és hogy rendben van, ha néhanapján ő is kimutatja az érzelmeit, hiszen ő is ember.

    Mikor így elgondolkodom, mindig eszembe jutnak a gyermekkori emlékeim, amiket főként neki köszönhetek. Az első közös biciklizésünk, a közös fagyizásaink, csúszdázásaink, és a jó öreg faház, ahová rajtunk kívül senki sem léphetett be. Szent helynek tartottuk, ott mondtuk ki a fogadalmunkat is, miszerint örökké barátok leszünk, és sosem hagyjuk el egymást. Mosoly húzódott az ajkaimra, ahogy a régi szép időkre gondoltam vissza, mikor még nem tudtam mik azok a problémák, és amikor még nem féltem a tűztől.

Szüntelen bámultam ki az ablakon, néztem a szürke várost, amit hol eltakart egy szürke felhő, hol pedig halvány napsugarak ragyogták be, és olvasztották a sáros havat az út széléről. Kerestem benne a szépet. Zsebre tettem kezeimet, és gondterhelten sóhajtottam magam elé. Vajon Chanyeol most hogy van? Kezdek egyre jobban aggódni érte, hiszen még is csak az apja volt az utolsó családtagja, mivel már a nagyszülei is elég korán elhunytak. Talán már csak én maradtam neki? Ez a gondolat még jobban elszomorított.

        Ebben a pillanatban kulcsok csörgését hallottam meg a lakásajtó előtt, amivel egy időben a szívverésem is felgyorsult, és félbeszakadt minden gondolatom, mintha csak egy cérnaszálon futott volna az egész, és hirtelenjében kettévágták volna. Lassan lenyomódott a kilincs, majd nyitódott az ajtó, én addigra már az előszoba küszöbéhez sétáltam, ami csak pár lépésnyire volt a nyílászárótól. Chanyeol állt előttem lehajtott fejjel, de amint észlelte, hogy ott állok előtte, lassan rám emelte tekintetét. Sosem láttam még annyi szomorúságot a szemeiben úszni egyszerre; borzasztó érzés volt. A gyomrom összeszorult, állkapcsomat megfeszítettem, és úgy figyeltem, hogy vajon megszólal-e, vagy sem.

- Meghalt... Baekhyun... – hangja a nevem végére már elcsuklott.

Egy ütemet kihagyott a szívem, pedig már előre tudtam, hogy mit fog mondani. Szavai csak úgy visszhangoztak az elmémben. Engedtem állkapcsom szorításából, ellazítottam ajkaimat, és enyhén összeráncoltam szemöldökeimet. Nem tudtam egyszerűen mit mondani, de úgy éreztem, hogy nem is kell. Nem volt szükség beszédre, tudtam, neki többet ér az, ha hallgatok. Egy pillanatra lehajtottam a fejem, majd ismét szemeibe néztem.

- Sajnálom... – suttogtam együtt érzően. – De hidd el, ő már egy jobb helyen van.

- Tudom. – bólogatott a padlót nézve, közben aprókat pislogott, és úgy tűnt, igyekezett minden egyes porcikájával elfogadtatni a szomorú hírt, miszerint nem láthatja többet az édesapját.

        A férfi arcképe lebegett a szemeim előtt, aki mindig úgy imádta a gyerekeket, aki szívét-lelkét beletette abba, hogy mérhetetlenül szeretett fiának sose legyen hiánya semmiben. Emlékszem, mikor nem akartam otthon aludni, mindig befogadott, és sokszor kaptam vacsorát is, még akkor is, ha azt mondtam, nem vagyok éhes. Még egy pótkulcsot is kaptam tőle a lakáshoz - szinte a fiaként kezelt -, és ha gond akadt a családomban, bármikor fordulhattam hozzá. Chanyeol rá hasonlított. Ismét csak visszagondolva a múlt szép, és megbecsülendő pillanataira, a szívem összeszorult, és gombóc nőtt a torkomban. Hiányozni kezdett a férfi kellemes kisugárzása, és mindig kedves mosolya.

        Végignéztem legjobb barátomon, aki még mindig lehajtott fejjel ácsingózott előttem, valamin nagyon elgondolkodva, ahogyan azt én is tettem az előbb. A percek óráknak tűntek, de a csend többet mondott minden szónál. Chanyeol mellé léptem, és behajtottam mögötte a még mindig nyitott ajtót, ami halk kattanással vágta ketté a tehetetlen csend ködét. Elé álltam, és tettem, amit egy jó barátnak kell. Megsimítottam jobb vállat, majd a balt is, és megszorongattam karjait, hogy magamra vonjam a figyelmét, de még mindig nem nézett a szemembe, csak üveges tekintettel bámult lefelé a lábunk alatt futó parketta csíkokra. Nem akartam, hogy bármit is mondjon, mert tudtam, most minden egyes szó nagy fájdalommal járna neki.

        Végre felpillantott rám fátyolos tekintetével, amitől szíven szúrt valami - már sokadjára -, és szinte egész testével azt kiáltotta felém, hogy "Szükségem van egy ölelésre, kérlek". Nem haboztam, rögtön magamhoz öleltem megfáradt lényét, olyan lágyan, amennyire csak tudtam. Átöleltem derekát, ő pedig azonnal nyakamba fonta karjait, és fülemhez hajtotta fejét, mintha csak erre lett volna szüksége. Szorosan tartott, mire elkezdtem végig simítani hátán. Másodpercek teltek el; nem mozdultunk, nem beszéltünk, de nem sokkal később hangot adott felgyülemlett fájdalmainak, és halkan ugyan, de hallhatóan elkezdett sírdogálni a vállamon, amitől még erősebben vontam magamhoz. Tudtam, hogy ennek majd el fog jönni egyszer az ideje, és egyáltalán nem lepődtem meg; inkább megkönnyebbültem, hogy végre rájött, előttem nem kell az érzéseit rejtegetnie, és örültem, hogy az én vállamon sírja ki magát, de szomorú voltam, hogy ez egy ilyen tragédia következtében valósulhatott meg.

- Sírd ki magad nyugodtan, amennyire csak jól esik. - Megállás nélkül simogattam hátát, ő pedig nagyokat szipogott, és még jobban rákezdett a sírásra. Nyakamba fúrta arcát, én pedig nem törődtem a hideg könnycseppekkel. Akármeddig képes lennék itt állni, csakhogy támaszt nyújtsak neki. Valahol azonban tehetetlennek is érzem magam, amiért nem tudok ennél többet nyújtani.

- Baekhyun… - szipogta. - Egyedül maradtam… Ő is itt hagyott.

- Dehogy maradtál. Amíg én itt vagyok, te sosem leszel egyedül. - megütögettem vállát, ő pedig lassan felegyenesedett. Megtörölte kivörösödött szemeit, és továbbra is lehajtott fejjel beszélt hozzám.

- Hálás vagyok neked, mindenért… Tényleg. - mondta elcsukló hangon. Nagyon jól esett, hogy ilyeneket mondott nekem, de úgy éreztem, nem tettem érte olyan sok mindent, amiért ennyire hálásnak kellene lennie.

- Nem kell annak lenned. Gyere, üljünk le. - karoltam belé.

Talán attól féltem, hogy ha nem figyelek eléggé, még összeesik. Leültettem a kanapéra, utána elmentem főzni neki egy forró teát, mert arra gondoltam, pár percre talán egyedül szeretne lenni a gondolataival.

- Tessék, hoztam teát. - nyújtottam át neki, és szorosan mellé ültem.

- Köszönöm.

- Ha van valami, amiben segíthetek, csak mondd el.

- Már így is sokat segítettél. - kortyolt a bögréből.

- De ilyenkor nem jó, ha egyedül vagy. Gondolkozz hangosan, az biztosan segíteni fog.

- Annyi minden van a fejemben, hogy nem is tudom, melyikkel kezdjem.

- Bármivel, én meghallgatlak.

- Félek, hogy egyszer végleg egyedül maradok - szólalt meg pár pillanatnyi gondolkodás után. - Az apám volt az egyetlen, aki még maradt nekem a családomból, és most már ő sincs itt. Most mihez kezdjek majd…?

- Apukád nagyon beteg volt már, gondolj arra, hogy most már sokkal jobb neki így. Biztos vagyok benne, hogy továbbra is melletted lesz, és vigyázni fog rád odafentről.

- De annyi mindent nem tudtam még neki elmondani…

- Ha engem kérdezel, szerintem tökéletes fia voltál, nem is kívánhatott volna nálad jobbat.

- De akkor is bűntudatom van….

- Ne legyen, nincs rá okod. Chanyeol, apukád tudja mennyire szereted, és ez sosem fog változni. Ha még itt lenne, biztos arra kérne, hogy ne szomorkodj túl sokáig, és hogy legyél boldog, mert ha valaki, akkor te megérdemled azt, hogy teljes életed legyen, és olyan emberek vegyenek körül, akik szeretnek és elfogadnak úgy, ahogy vagy. - simítottam végig hátán.

- Lehet, hogy igazad van.

- Látod?

- Baekhyun, nem is tudom, mire mennék nélküled… Csak te maradtál nekem, te vagy a családom. - szipogta ismét, és szemeit törölgette, aztán rám pillantott, mire egy szende mosoly jelent meg az arcomon. Tényleg az lennék?

- Gyere ide.

Egy újabb ölelésbe voltam, miután letette a bögrét a kezéből, és megveregettem jobb vállát. Nem sok kellett neki ahhoz, hogy megint elkezdjen sírni, de most már próbálta tartani magát, és inkább elfojtotta, ami a későbbiekben ismét csak nem tesz majd jót meggyengült lelkének, de biztos voltam benne, hogy majd akkor fogja kisírni magát, mikor senki, még én sem fogom látni.

- Köszönöm.

- Nincs mit. Szólj, ha bármiben a segítségedre lehetek. - mondtam füle mellett.

- Rendben. - engedett el.

- Jól leszel, igaz?

- Persze, csak kell egy kis idő.

- Ez természetes. Kérsz még egy teát?

- Az nagyon jól esne.

Felkeltem és magamhoz vettem a bögrét, hogy ismét tele töltsem. A nap hátralévő részében ott ültünk a kanapén a csendben, a félhomályban, és hallgattam a gyermekkori történeteit, amiket persze már előröl-hátulról ismertem, de még mindig szívesen hallgattam végig őket - legalább egy kicsit más felé terelte a gondolatait.

- Megkérhetlek, hogy ne hagyj egyedül ma este? - kérdezte halkan, mikor befejezte emlékei utolsó foszlányait.

- Természetesen. Már akartam kérdezni, hogy szeretnéd-e, ha maradnék.

Én is úgy gondoltam, hogy ma este nem fogom magára hagyni, és úgy látszik, hogy ugyan az jutott eszünkbe. Elment lefürödni, majd utána én is, és bementünk a szobájába. Lehúztam a redőnyt, addig ő megágyazott nekem is, és lefeküdtünk egymás mellé. Nem volt szokatlan, hiszen számtalanszor aludtunk már együtt, de most még is több jelentőségét éreztem.

- Nem hiszem, hogy fogok tudni aludni… - mondta, mikor már mindketten háton feküdtünk, és a plafont fürkésztük.

- Akkor én sem alszok.

- Nem kell miattam virrasztanod.

- Ne hülyéskedj, persze hogy fennmaradok, ha te is.

Fájdalmasan elmosolyodott, és elkezdett közelebb húzódni hozzám. Kinyújtotta bal karomat, rátette fejét, jobb karom pedig derekára helyezte, és belebújt mellkasomba.

- Mikor kicsi voltam, apa mindig így ölelt át, ha nem tudtam aludni. - mondta halkan, már csukott szemmel.

Nem szóltam semmit, csak elmosolyodtam, amit ő nem láthatott. Karjaimba fontam, azt remélve, hogy azzal is egy kicsit megnyugtatom, ami sikeresnek bizonyult, mivel pár perc múlva már egyenletesen vette a levegőt, és testét ellazította kezeim között. Úgy aludt, mint egy kisgyerek az édesanyja karjaiban.

Ha lehetne, most azt kívánnám, hogy bárcsak ne bánt volna így el vele a sors, hogy bárcsak mindig boldog és gondtalan lenne. De addig is, én itt leszek neki, mint egy esernyő a nyári zivatarban, mint egy takaró a hideg, csípős őszi estéken; mint egy legjobb barát.