Ezt neked, Kim Jongin!

Szédülök. Csukva van a szemem, de érzem, hogy forog körülöttem a világ. Ugyan puha a párnám, de mégis olyan, mintha sziklán feküdnék. Hányingerem van és melegem, még sincs elég erőm arra, hogy kitakarózzak.

Lassan felnyitottam a szemeimet; duzzadtnak éreztem őket és ráadásul hihetetlenül égtek. A nap már elég magasan járt, annak vakító fénye beáramlott az ablakon, mivel tegnap éjjel elfelejtettem lehúzni a redőnyt. Végig nyaltam ajkaimon, amik olyan cserepesek voltam, akár egy háztető, szám íze pedig mit ne mondjak, elég kellemetlen volt.

Megpróbáltam felemelni a fejem, közben szemöldökeimet ráncoltam és reggeli hangomon nyöszörögtem. Jobb könyökömmel megtámaszkodtam párnámon, másik kezemmel megdörzsöltem szemeimet és orcámat, hogy egy kicsit észhez térjek, és jobban lássak. Végigtekintettem a szobán, amennyire nyakamat tudtam forgatni, és észrevettem, hogy ismeretlen ruhák hevernek a padlón az enyéim mellett gyűrötten. Felemeltem a takarót és észrevettem, hogy meztelen vagyok. Értelmetlenül kaptam fel a fejem és rántottam vissza magamra a fehér anyagot. Kétségbeesetten gondolkodtam, vajon mi történhetett, mikor szemem sarkából észleltem, hogy a mellettem lévő takaró alatt valaki bizony fekszik. Odakaptam a fejem, és mintha elszállt volna minden fájdalmam, mert jelenleg a kíváncsiságom és a félelmem annál jóval erőteljesebb lett.

Villámcsapásként hatolt belém a felismerés, miszerint rég nem látott exem feküdt mellettem, akit a hátam közepére se kívánnék. Végignéztem rajta, felül meztelen volt, csak abban reménykedtem, hogy alul nem. De mégis, hogy a picsába kerül ide? Még mer békésen elterülni az én párnámon! Hirtelen elöntött a harag, így nem hagyhattam annyiban.

- Jongin! - ráztam meg erőteljesen a takaróját, de csak egy nyöszörgést kaptam válaszul. - Jongin, kelj fel!

Miután határozottabban megszólítottam, végre felnyitotta szemeit. Mikor meglátta milyen mérgesen meredtem rá, gyorsan kiűzte az álmot a szemeiből, megköszörülte torkát és végre megszólalt.

- Szia.

- Szia?! - kérdeztem vissza felháborodottan. - Mit keresel itt?

- Hogy-hogy mit keresek itt? Te mondtad, hogy maradjak...

- Én?! Én ilyet biztos nem mondtam.

- Ne hülyéskedj már! Egy kicsit berúgtunk Chanyeol buliján, én felajánlottam, hogy hazakísérlek, te meg marasztaltál. – mesélte rekedtes hangon.

Valami kezdett rémleni, de még mindig nem voltam benne biztos, hogy ez valóban megtörtént. Már régóta nem hiszem el egy szavát se, miért pont most kellene?

- Tök mind egy - sziszegtem, majd nagy nehezen felkeltem és felszedtem az alsógatyámat a földről. - Most már akár el is mehetsz. - felkaptam az egyik idegen pólót is, és odapillantás nélkül az arcába vágtam. Utána magamra rángtattam a ruhadarabot, és elkezdtem felkapkodni a többit is a földről.

- Most miért vagy ilyen mérges? - kérdezte, közben fejét támasztotta.

Idióta. Nem válaszoltam, azt akartam, hogy végre eltűnjön, mintha itt se lett volna. Mikor elváltunk, megmondtam neki, hogy többé látni se akarom, erre most itt fekszik az ágyamban, és valószínűleg tegnap este nem sakkozni hívtam fel. Úr Isten, mit tettem?

- Szedd a cuccod, ne mondjam el még egyszer. – förmedtem rá mérgesen, közben a tegnap esti pólómat is magamra öltöttem, aminek olyan cefre szaga volt, hogy majdnem elhánytam magam, de olyan mérges voltam – többnyire magamra -, hogy azzal sem törődtem.

- Inkább meg kellene köszönnöd, hogy hazahoztalak, erre így bánsz velem. – sóhajtott, majd visszafeküdt a párnára, és karjait feje alá támasztotta. Nem adta semmi jelét annak, hogy ő innen az elkövetkezendő percekben távozni akarna.

- Ugyan mit köszönjek meg? Egyedül is hazajöttem volna, nem kell a segítséged.

- Mondogasd csak ezt magadnak, de nekem elég boldognak tűntél tegnap éjszaka. – vigyorgott féloldalasan. A disznó.

- Fogd be! Még is kinek képzeled magad? – fordultam felé. – Kihasználtad a helyzetet, ahelyett, hogy hazamentél volna a feleségedhez és kisfiadhoz! – teremtettem le hangosabban. – Hát milyen ember vagy te?!

- Milyen ember… Milyen ember… - kóstolgatta halkan a szavakat, közben a plafont bámulta.

- És most is itt fekszel az ágyamban; hányszor mondjam még el, hogy emeld fel a segged és hagyd el a lakásom!

- Most komolyan, olyan rég találkoztunk, miért nem beszélgetünk egy kicsit normálisan? – kérdezte, majd végre felkelt a szivacsról.

Jól gondoltam, tényleg meztelen volt, így bebizonyosodott az, amitől a legjobban féltem. Mi tényleg lefeküdtünk tegnap este. Felém sétált a pólójával a kezében, én meg nem törődtem azzal, hogy nincs rajta egy ruhadarab sem, hiszen hat év leforgása alatt már láttam minden porcikáját. Megállt előttem, én meg csak pislogtam rá.

- Nekem nincs mit mondanom. – nyögtem ki végre, visszafolytott haraggal.

- Biztos vagy ebben?

- Nem változtál semmit, ugyan olyan semmirekellő vagy, mint amilyen voltál is!

- Akkor miért mondtál igent?

- Mert egy idióta voltam, azt hittem, hogy találtam egy normális embert, de aztán kibújt a szög a zsákból, és most nézd meg, hol tartunk! – csak mondtam és mondtam.

Mikor hat éve hozzá mentem – lassan hét -, nem gondoltam volna, hogy ilyen csúnyán fog végződni. A hatodik évben kiderült, hogy mellettem már egy éve van egy másik családja. Ők azóta se tudnak arról, hogy én valaha is az életében voltam; legszívesebben rohannék hozzájuk és beszámolnék mindenről, hogy mégis ki az a Kim Jongin, de nem akarom tönkretenni az életüket. Majd megteszi ő. Akkor azt hittem, hogy vége a világnak, de túl éltem. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy tovább léptem, mivel elég nagy részét vette ki az életemnek, sok mindent éltünk át együtt, így ezt nem lehet csak úgy elfelejteni, főleg, hogyha ilyeneket művel. Nem is értem miért kellett annak a faszarcúnak meghívnia a születésnapi bulijára, de mivel ők közeli barátok, és nem az én születésnapom, ezért nem igen volt beleszólásom. Csak jól akartam magam érezni, erre megint itt tartunk.

- Miért vagy mindig ilyen zaklatott, akárhányszor találkozunk? Talán szeretsz még?

- Az egyetlen dolog, amit érzek irántad, az a megvetés. Hogy van pofád most hazamenni a családodhoz, és a képükbe mosolyogni? Te aztán tényleg nem vagy semmi!

- Na, most már elég legyen! – szólalt fel hangosabban, mire eléggé meglepődtem. Sosem kiabált velem az évek során. – Szerinted nekem olyan könnyű?!

- Csak nehogy a végén még megsajnáljalak! A képembe hazudsz, aztán még legyek veled jó fej?! Ezt érdemled, semmi mást. Most pedig kifelé!

Megragadtam csuklójánál és minden erőmmel a bejárati ajtóhoz ráncigáltam.

- Várj, Kyungsoo! – hadovált kétségbeesetten.

- Nem érdekel! – vágtam vissza erősen.

Szinte kitéptem az ajtót a helyéről, olyan erővel tártam ki, majd hátánál fogva kitoltam a küszöb másik oldalára.

- Várj, a- a ruháim! – kapkodott felém.

- Oldd meg! – szóltam még egyszer utoljára, majd vetettem rá egy mérges pillantást és rá csaptam az ajtót.

- Kyungsoo! Nem mehetek így ki az utcára! – dörömbölt a másik oldalról.

- Pedig muszáj lesz!

Talán szomorúnak és ismét becsapottnak kellene most éreznem magam, de valamilyen szinten örültem, hogy ez alkalommal így ki tudtam szúrni vele. Egy cseppet sem sajnáltam, engem sem sajnált akkor, másfél évvel ezelőtt. Azt hiszem, most egy darabig nem fogom majd látni, amiért hálát adok az égnek. Ugyan mardos a bűntudat, amiért velem csalta meg a feleségét, de ki tudja, lehet nem én voltam az egyetlen.

Visszamentem a szobámba és összeszedegettem a maradék ruháit. Undorodtam attól, hogy ismét ezeket kell fogdosnom, mert eszembe juttatta, hogy hány éven keresztül kellett őket mosnom. Az ablakomhoz sétáltam, és mikor épp nem láttam ott senkit elsétálni – és úgy tűnt, hogy már ő sem volt a láthatáron -, olyan átéléssel dobáltam ki a ruhadarabokat az ablakon, hogy szinte öröm volt. A szél belekapott mindegyikbe, és vitte őket mindenfelé. A szürke alsógatyája a szemben lévő ház telején landolt, amin jót nevettem. Az egyik zoknija a szomszéd ház parkolójában álló autó szélvédőjén akadt fenn, a többi néhányat pedig elszórva az úttesten és a házak kertjeiben. Olyan volt, mintha megkönnyebbültem volna; hihetetlen jó érzés volt. Olyan volt, mintha végre vissza tudtam volna neki vágni – mégha nem is olyan nagy mértékben -, ez pedig hatalmas örömmel töltött el.

- Ezt neked, Kim Jongin!