A fiú, aki vérfarkast kiáltott

     Sűrű, sötét erdő kísérte útján a keskeny szakaszon, melyen a telihold fénye mutatott biztos utat. Az aszfalt csillogott a nem régiben szemerkélő esőtől, a csillagok most a szokásosabbnál is fényesebben ragyogtak. Baekhyun idegesen harapott alsó ajkába, mert egyenesen gyűlölt az éjszakában vezetni, ezúttal viszont kénytelen volt, mert ő zárta szülei külvárosbéli sarki boltját.

   Tekintetét feszülten szegezte a horizontra, néha-néha mélyebb levegőket vett a megszokottnál. Olyannyira belemerült a vezetésbe, hogy a műszerfalon pislákoló piros pöttyöt mindvégig figyelmen kívül hagyta, viszont mikor a jármű egyszer csak lassítani kezdett, hirtelen odakapta tekintetét.

- Hhhh! – pattantak ki pillái. – Ezt nem hiszem el! Elfelejtettem megállni a benzinkútnál!

Félrehúzta a kormányt, hogy leparkoljon az út szélén, az autó pedig magától leállt.

- Ezt nem hiszem el! – verte a kormányt. – A picsába is!

Frusztráltan felsóhajtott, közben fejét hátra vágta a fejtámlába. Felnyomta a visszapillantó tükörhöz közeli sárga fényű lámpát és azonnal telefonjához nyúlt, hogy segítséget hívjon, de se édesanyja, se édesapja nem vette fel neki a telefont. Legjobb barátját tárcsázta volna, mikor apró kavicsokat hallott meg a szélvédőn koppanni. Felkapta fejét a váratlan zajra, de gyorsan rájött, hogy valószínűleg a szél lehetett, ami mintha megerősödött volna az utóbbi néhány percben.

   Eszébe jutott, hogy csak nem régiben hagyott el egy benzinkutat, vissza is gyalogolhatna és hozhatna magának egy kanna benzint, hogy hazajusson. Remek és egyszerű ötletnek könyvelte el magában, azonban valami miatt mégis hezitált.

       Baekhyun ki nem állhatta a sötétséget.

    Ez nem köthető össze semmiféle gyermekkori traumával vagy rossz élménnyel, egyszerűen csak rossz érzése támad mindegy egyes alkalommal, amikor sötét helyen kell lennie és valami oknál fogva nem érzi magát biztonságban.

     Az is végigfutott az agyán, hogy inkább az autóban marad és vár reggelig, hiszen hajnali fél kettőre járt, már nem volt túl sok idő napkeltéig, viszont mielőbb haza akart érni, hiszen a hírekből és az amerikai filmekből tudta, hogy nem tanácsos egyedül maradni éjszaka a semmi közepén egy autóban – de főleg kiszállni nem.

     Megragadta a kormányt mindkét kezével és állával rá támaszkodva nézett előre a semmibe. Éppen arról próbálta magát meggyőzni, hogy a sötétség nem is olyan rémisztő, de ezt akárhányszor csak elismételte magában, különböző rossz dolgok jutottak eszébe, amiktől csak még rosszabb érzése támadt.

- Én innen tuti, hogy ki nem szállok. – mondta magának, közben hátradőlt a székben.

Egy nagyot sóhajtott, majd elnézett háta mögé, abban reménykedve, hogy a távoli benzinkút halovány fénye majd egy kis ösztönzést ad a számára. Úgy gondolta, tesz egy próbát, azzal nem veszíthet semmit. Leellenőrizte, hogy a pénztárcája a zsebében van-e, majd gyorsan – nehogy meggondolja magát – kiszállt a rozsdavörös színű autóból. Körülnézett, közben figyelte, ahogy lélegzete füstként hagyja el tüdejét. Kezeit fekete farmerja zsebeibe mélyesztette, majd a gyenge fehér fényt követve indult meg céltudatosan. Felpillantott a csillagos égre, de rögtön bal oldalára kapta fejét, mikor valami neszt hallott meg a sűrű sötét erdő felől. Nem állt meg, inkább vett egy nagy levegőt és igyekezett figyelmen kívül hagyni minden hanghatást.

- Nyugi, talán csak egy macska vagy egy mókus… - nyugtatta magát hangosan.

Úgy érezte, hogy sosem fog elérni céljához, mivel a benzinkút még mindig ugyan olyan távolinak tűnt, mint néhány perce.

   Bagolyhuhogásra lett figyelmes, tekintetével kereste is a madarat, de amint felpillantott, fekete varjak sokasága jajveszékelve tört ki a susogó lombok közül. Ugrott is egyet ijedtében, kezeit is kirántotta zsebei melegéből.

- Mi a-?!

Eléggé kételkedni kezdett biztonságában, de már nagyjából félúton járt, nagy kár lett volna, ha visszafordul. Háta mögé pillantott, autója körvonalai még nagyjából láthatóak voltak, felsóhajtott, majd sietve haladt tovább a fekete betonon. Előhúzta telefonját kabátjából, hogy bevilágítsa magának az utat, de előtte még egyszer megpróbálkozott a segélyhívással – legjobb barátját, Minseok-ot tárcsázta, aki jó néhány másodperc múlva fel is vette.

- Hála az égnek, Minseok! – szólalt fel megkönnyebbülve. Igazából nem számított arra, hogy barátja válaszolni fog hívására.

- Na, mi a helyzet Baek, miért hívsz ilyen későn?

- Hallod, lerobbantam itt a semmi közepén, elfogyott a benzinem.

- Mi? Komoly?!

- Halálosan. Most sétálok vissza a benzinkúthoz, de tökre be vagyok szarva.

- De jól vagy?! Miért nem hívtál hamarabb?

- Nem akartalak zavarni, hol vagy?

- Hyewonnál. Te merre? Odamegyek érted.

- És a kocsi? Öhm, itt vagyok az erdős úton, tudod amerre szoktam hazamenni.

- Majd holnap visszamegyünk érte, szállj vissza, nemsokára ott vagyok.

- De ennyit autóznál az éjszaka közepén?

- Ne hülyéskedj már!

- Jó…

- Hívlak, ha a közelben vagyok.

- Oké.

      Miután bontotta a vonalat, visszafordult az autóhoz és a telefon fényével próbálta megvilágítani az utat, nehogy megbotoljon valamiben. Tekintetével maga körül kémlelődött, figyelte, ahogy a telihold fénye átszűrődött a magas lombok között, mikor valami megcsillant egy közeli bokor aljában, de azonnal el is tűnt. Baekhyun egy pillanatra megtorpant, pislogott párat, mert az hitte, csak az elméje játszik vele.

       Mintha egy szempár villant volna fel az imént a feketeségből.

    Mikor tudatosult benne, hogy mit is vélt látni, légzése és léptei felgyorsultak a félelemtől. Eltette telefonját, hogy gyorsabban tudjon haladni, de ez sem segített gyenge szívén. Folyamatosan oldalára és háta mögé pillantgatott, közben gondolva egyet, zsebre tett kezekkel igyekezett az ellentétes irányba, a benzinkút felé. Egyik pillanatban még síri csend volt, másik pillanatban már morgásra lett figyelmes. Biztos volt benne, hogy valami követi őt, hirtelen rossz érzés kerítette hatalmába egész testét. Összeszorította szemeit és lábait kapkodva kocogott tovább a nedves aszfalton.

     Jó néhány méter után, mikor már csend volt, megállt, hogy körülnézzen. Légzése szinte visszhangzott a sötét erdő sűrű falai között, szemei már rég megszokták a sötétet, ezért minden ág között elláthatott. Megtorpanva ácsorgott az út közepén, maga körül kémlelve a látóhatárt. Tekintetét ide-oda kapkodva nyugtatta magát, hogy minden bizonnyal csak képzelődött az imént, viszont ekkor nem is olyan messziről vészjósló ugatásra lett figyelmes.

- Egy kutya?! – suttogta hideg ajkai szélén.

Az ugatást morgás követte, majd azt a bokrok susogása. Egy lépést hátrált, mikor egy ág megreccsent a közelében.

- Menj innen! – kapálózott. – Hagyj!

Még egyszer körültekintett, majd hátat fordított és tovább sétált. Nem telt bele pár másodperc, mikor farkas vonyítás hallatszódott a fák közül. Lábai a földbe gyökereztek, libabőr szaladt végig az egész testén. Hát mégsem kutya. Lassan megfordult, akkor megmutatta magát a hatalmas fekete állat.

     Lehúzott fejjel sétált ki az aszfalt közepére, sokkal nagyobb volt, mint egy áltagos farkas – állapította meg Baekhyun. Az út közepén azonban megállt és felhúzta nyakát, úgy kémlelte és szaglászta Baekhyunt a távolból. Eközben a fiatal zihálva és nyugtalanul ácsorgott egyhelyben, abban reménykedve, hogy az állatt gondol egyet és elsétál. Viszont az ismét ijesztő morgásba és vicsorgásba kezdett, közben szőrét felborzolta a hátán.

- Istenem, Istenem, Istenem- - ismételgette egyfolytában, mikor rájött, hogy nagyon gyorsan el kellene tűnnie onnan.

A farkas nem várt, elkezdett morogva Baekhyun felé rohanni, de neki sem kellett több, olyannyira úrrá lett rajta a halálfélelem, hogy szélsebesen, nem törődve azzal, hogy mi van a lába előtt, elkezdet egyenesen a benzinkút felé rohanni.

- Segítség! – kiáltotta, bár esélytelen volt, hogy bárki is meghallja ilyen messziről.

Minden egyes másodpercben úgy érezte, hogy a vadállatt egyre csak közelebb és közelebb ér hozzá. Tudni sem akarta, mi lesz akkor, ha utoléri, így gondolkodás nélkül szedte a lábait, miközben a benzinkút épületének fénye lebegett szemei előtt.

- Segítség, farkas! – kiáltotta, de szavait elnyelték az erdő fái.

Háta mögé pillantott, de úgy tűnt, hogy az állatt fáradhatatlan volt. Egy hirtelen ötlettől fogva – gondolván, hogy ez lehet az egyetlen reménye – vett egy éles jobb kanyart és letért az útról egyenesen be a vastag sötétségbe. Az éles ágak itt-ott belekaptak testébe, próbálták visszatartani, de karjaival védte magát, úgy futott a végtelenbe. Az állatt még mindig hallható volt, ritmusos, dübörgő lépéseivel kergette el a fán ücsörgő éjjeli madarakat. Baekhyun zihálva, karcolásokkal arcán, kimerülve futott az életéért, egy pillanatig sem megkockáztatva a hátra nézést vagy a lassítást. Hallotta a farkas hátborzongató morgását és kaffogását, amint rá vadászott, ez olyan szintű félelmet váltott ki belőle, amit életében még sosem érzett.

- Segítség! – kiáltotta még hangosabba és kétségbeesettebben, mint az előbb.

Azt kívánta, bárcsak jönne valami válasz, de sajnos egyedül volt. Már a benzinkút fényeit sem találhatta tekintetével, mert a keskeny ösvények teljesen letérítették útjáról.

     Már nem is figyelte merre rohan, csak az lebegett lelki szemei előtt, hogy minél hamarabb kitaláljon az erdőből, be a tanyák felé és ott már biztos fog találni legalább egy embert, aki majd segítséget nyújt neki.

     Befordult két fa közé, remélte, hogy ezzel nyer majd magának néhány méternyi előnyt, de nem járt szerencsével, mert elfogyott a lába alól a talaj. Nagy üvöltéssel csúszott meg az átázott, sárral átitatott leveleken, közben egy száraz faág után kapott, ami leszakadt hirtelen nagy súlyától. Oldalára esett, s tovább gurult lefelé a meredek domboldalon. Mivel arra nem volt képes, hogy lelassítson, így mindenképpen fejét próbálta meg védeni karjaival. A karcsú nyírfatörzsek egyiktől a másikig taszították elgyengült testét, úgy játszadozva vele, mint valami focilabdával. A domboldal alján egy kisebb tó süttette hasát a holdfényben, békés vízfelszínét Baekhyun kimerült testének csobbanása zavarta fel.

     Hason szétterülve, fél testét belepte a hűvös víz. Egy darabig mozdulatlanul, lehunyt szemekkel feküdt, de végül megmozdította fejét, mikor a víz végigsimított arcán. Lassan felnyitotta szemeit és megmozdította bal lábát.

     Végtagjait fájlalva lomhán felült, viszont, mikor kinyújtotta volna jobb karját, egy éles fájdalmat érzett alkarjában, így inkább visszafeküdt a vízbe és a fájó helyre szorította másik tenyerét. Nagyokat lélegezve bámulta a maga felett terebélyeskedő Holdat, közben szíve majd’ megszakadt a gondolattól, hogy valószínűleg ma éjjel már nem fog hazaérni. Hagyta, hogy a hűvös víz ide-oda sodorja hajtincseit és beférkőzzön ruhái alá.

       Kimerült volt és elveszett.

     Nem telt bele néhány másodperc, mikor megjelent a bűnös állatt. Kinyitotta szemeit és fájdalmát figyelmen kívül hagyva ült fel a sárban. A hatalmas farkas megállt a fehér Holdfényben úszó domboldal tetején, onnan méregette Baekhyun esetlen alakját.

      A fiú szívverése felgyorsult, mikor az állatt egy nagy vonyítást hallatott. Morogni és hörögni kezdett, majd előrébb sétált, közben furcsa mozdulatokat láttatott. Baekhyun idegességében a sárba markolt és összehúzta magát. A farkas lábai megnyúltak, teste eldeformálódott, majd két lábra egyenesedett. Mellső lábai emberi kézre kezdtek hasonlítani, feje formája már tisztára kivehető volt. Baekhyun arcára a döbbenet és a félelem keveréke ült ki, úgy érezte, mintha végtagjai elnehezültek volna, de a még mindig tartó adrenalin lökettől mégis képes volt erőt venni magán és feltápászkodni a földről.

    Az egykori farkas immár emberi formában állt a dombtetőn, meztelen testét beragyogta az éjszaka. Kiegyenesedett és elkezdett lefelé sétálni, egyenesen Baekhyunhoz, aki továbbra sem hitt szemeinek, de nem volt ideje az idegent bámulni, tudta, hogy rohannia kell tovább. Felállt, majd sután elkezdett futni a tó partja mentén. Ruhái elnehezedtek a sártól és a víztől, törött karját hasfalára szorította. Olyan gyorsan szedte a lábát, amennyire csak tőle tellett, az idegen emberformát öltött lény viszont egyre jobban közeledett hozzá.

- Ne siess már annyira – szólalt meg mély hangján. – Ha túlságosan elfáradsz, nem lesz olyan finom a húsod.

Finom… a húsom? – Baekhyun hátán végigszaladt a libabőr, ahogy belegondolt, ez az őrült ma őt akarja vacsorájának. Maga mögé pillantott, a kíváncsisága ezúttal túl erősnek bizonyult. A férfi őt követte lassú, de magabiztos léptekkel; rövid fekete tincsei sötét árnyékot vetettek hátborzongató vigyorára. Baekhyun annyira elveszett mivoltában, hogy nem figyelve lábai elé, megbotlott a sárban és elterült egy pocsoja mellett. Felnyekkent a testébe nyilalló fájdalomtól, immár sebes arcát is belepte a fekete sár.

- Most nézd meg, milyen ügyetlen vagy! – kuncogott nyugodt és félelmetes hangján. – Tiszta kosz lettél!

Baekhyun lassan hátára fordult, ahogy megpillantotta a magas férfit egyre közeledni, könnyek indultak meg szaporán pillái közül. Felült és elkezdte lábával tolni magát a sárban, közben hangosan sírt a félelemtől és a szomorúságtól. Most mi tévő legyen?

- Segítség! Valaki! – kiáltotta keservesen.

- Segítség? Idióta! – hirtelen ideges lett Baekhyun szavaitól. Sötét tekintete még borúsabbra változott, lépteit felgyorsítva hamar utolérte a fiút, majd sáros tincseibe markolva agresszívan hátrafeszítette fejét és letérdelt elé.

- Áh!

- Hát nem veszed észre, te szerencsétlen, nincs itt senki, aki megmentsen! – préselte ki fogai közül a kegyetlen szavakat.

Baekhyun ugyan már alig látott a kimerültségtől és a karjában lüktető fájdalomtól, ami hatással volt egész testére, a férfi szemeiben viszont tökéletesen látni vélte a sötétséget és a színtiszta gyűlöletet. Ahogy egyenesen rá nézett, orrát felhúzta, homlokát ráncolta, fogait pedig összeszorította. Baekhyun könnyei egy időre elapadtak, a siető könnyek rászáradtak arcára, mielőtt még elszaladhattak volna. Ajkait enyhén eltátotta, szemhéjait elhagyta. Úgy érezte, mintha eszméletlen lenne, minden testrésze zsibogott. Eközben a férfi markáns keze enyhített a szorításon. Annak lélegzetét orcáján érezte.

- Úgy kívánlak. – suttogta füle mellett búgó hangon. – Most rögtön meg akarlak kóstolni. Vajon milyen ízed lehet? Biztos mennyei lehetsz. – épp, hogy ezt kimondta, nyelvével végigszántott Baekhyun kipirosodott, vágásokkal teli orcáján.

A fiú szemeit ismét elhagyta egy könnycsepp, miközben tűrte a férfi közelségét. Nem mert semmit tenni, arra már rég rájött, hogy az idegen sokkal erősebb nála, így nem sok esélye lenne, ha mégis ellenállna.

- Nézzenek oda, koszosabb lettél, mint gondoltam. – nézett végig rajta. Újra erősítve szorításán, a mellettük heverő pocsojába bevizezte a kezét és végigsimított vele Baekhyun arcán. Ezt párszor megismételte, majd ismét megszólalt azzal az eszelős vigyorával az arcán: - Sokkal jobb.

Baekhyun összeszorította pilláit; nem akart az idegen szemeibe nézni – túl félelmetesek és gonoszak voltak. Miért csinálja ezt? Miért kínozza és mik a szándékai? És hogy lett a farkasból ember?! – záporoztak a kérdések Baekhyun fejében. A férfi néhány pillanatig tétovázott, Baekhyun arcvonásait kémlelte, majd orrhegyével érintve a fiú vékony bőrét végig szagolt állától egészen válláig, ahol megállapodott.

- Még ezek után is, olyan jó az illatod! – suttogta teljes vággyal.

Baekhyun halkan nyüsszögött félelmében, próbálta visszatartani kétségbeesett könnyeit.

- Csak egy falatot adj.

Mindenféle figyelmeztetés nélkül harapott bele a fiú vállába, kinek azonnal kipattantak pillái, mikor megérezte húsába marni az éles fogakat. Egy elfojtott kiáltást hallatott, melyet elnyomott a másik őrült, megszállott nevetése. Baekhyun koszos, sáros ruhájára színtiszta, csillogó vörös vér folyt. A fájdalom annyira felfoghatatlan volt számára, hogy még csak levegőt is alig tudott venni.

- Ez az! – kiáltotta a férfi, mikor lenyelte a fiú ártatlan húsát. – Még akarok!

Elengedte hajkoronáját, így Baekhyunt már nem volt semmi, ami tartsa – kimerült teste elterült a sárban. Levegőért kapkodott, mintha legalább is vízben fuldokolt volna. A férfi fölé tornyosult és elkezdte a friss, meleg vért inni a nyílt sebből. Baekhyun úgy érezte, mintha legalább is az életet szívná ki belőle – teljesen elhagyta magát, úgy érezte, kár is bármit tennie ellene. Ekkor nem messze fejétől meglátott egy maroknyi nagyságú, éles kődarabot.

      Valami végigfutott az agyán.

      Valami, ami talán megmentheti az életét.

     Lassan a kőért nyúlt, esetlenül megragadta és amennyire csak tőle tellett, fejbe vágta vele a férfit, aki egy vonyítással terült el mellette a földön. Baekhyun meglátott valamit felcsillanni. Úgy érezte, most talán van esélye, viszont tudta, hogy nincs sok ideje, ezért igyekeznie kellett. A férfi fájdalmasan fetrengett a vízben, közben ő összeszedte minden erejét és felállt. Rá sem nézve a csontig harapott sebre, megfordult és bicegve elkezdett szaladni a tó partja mentén. Nyögve és sírva szedte lábait amennyire csak tudta.

     Ismét beért az erdőbe, ahol kicsit beljebb ment, majd az autója felé vette az irányt. Szipogott és lihegett, közben próbálta összeszedni magát és csakis arra gondolni, hogy nemsokára otthon lesz, hogy Minseok mindjárt jön érte és együtt hazamennek. Jelenleg nem akart semmi mást, csak a kocsiban ülni és biztonságban érezni magát a barátja mellett.

     Egy pillanatra megállt, hogy beazonosítsa, hol is van pontosan. Felnézett a sápadt Holdra, ami ha csak egy pillanatra is, de legalább megnyugtatta. Tudta, hogyha ezen az úton halad tovább, akkor nemsokára kiér az aszfaltra. Háta mögé pillantott, fülelte a csendet, majd nagyot sóhajtott és ismét megindult, de nem sokkal később faágak recsegésére lett figyelmes.

- Jajj ne! – suttogta elborzadva.

Egy pillanatra sem elfeledve eredeti tervét, megállás nélkül folytatta az útját, de egyáltalán nem volt nyugodt, hogy a rá szomjazó férfi valószínű az útjában van és pontosan tudja merre találja.

- Azt hitted messzire juthatsz, nemde? – jött a félelmetes hang háta mögül, mire riadtan megtorpant és seggre esett, megcsúszva a vizes leveleken.

- Kérlek… - könyörgött fájdalmasan. – Hagyj engem!

- Hogy hagyhatnálak? – guggolt le lassan Baekhyun elé, közben egyre jobban közeledett hozzá. – A húsod mennyei, a véred forró – húzta vigyorra száját, mitől libabőrös lett Baekhyun egész teste. – Olyan ritkán jár erre ember, eszem ágában sincs futni hagyni! – regélte, közben végigsimított a fiú vádliján, majd fel a combjáig. Baekhyun alig bírta ki, hogy ne rántsa el testrészét, de még mindig le volt döbbenve azon, amit a férfi mondott.

     Ez az alak embert eszik? Teljesen el volt képedve a tényen, miszerint megeszi más embertársait. Végignézett a férfin, aki egyébként teljesen normálisan festett feltéve, hogy meztelen volt, na meg azokat a fekete szemeit és az eszelős vigyorát. Teljesen megrémült, hogy itt és most fel akarta őt falni. Élve.

     Tudta, hogy az autója – ami egyben a megmenekülését is jelentette - már nem lehet messze, így mindenképpen ki kell tartania és összeszednie minden erejét. Amint az idegen rámarkolt combjára, hogy maga alá rántsa Baekhyunt, az felemelte lábát és egy nagyot rúgott a férfi arcába, ki hátraesett két fa közé. Nem is hezitált tovább, rögtön felállt és adrenalintól túlfűtve szaladt tovább a keskeny ösvényen, amin az előbb érkezett be az erdőbe. Teljesnek érezte a sikert, biztos volt abban, hogy ezúttal megmenekül.

     Eközben egy fekete autó száguldott végig az erdei mellékúton, a volán mögött Minseok, ki elszántan meredt a horizontra reménykedve abban, hogy egyszer csak megpillantja legjobb barátját.

    Sűrű, sötét éjszaka volt, nem is kellett mondani, a sofőr csak a reflektorral bevilágított utat láthatta.

     Minden csendes és nyugodt – könyvelte el magában, miközben felpillantott a teliholdra. Mire visszaengedte tekintetét az aszfaltra, már késő volt. Hirtelen fékezésbe kezdett, mikor valami kiugrott az autója elé és nagy csattanással a szélvédőnek, majd az aszfaltnak csapódott. Minseok a kormányba ütötte fejét, majd az visszaütközött a fejtámlába. Néhány másodpercig meg sem tudott mozdulni, főleg, mikor felrepedt szemöldökéből szemhéjára csordogált a langyos vér. A sebre tapintott jobb kezével, felszisszent a kellemetlen fájdalomra, majd eszébe jutott, vajon mit üthetett el. Kipillantott a kormánykerék mögül, de sajnos onnan nem láthatta. Kikapcsolta a biztonsági övét és kiszállt a járműből. A kocsi elé sétált, majd mikor meglátta Baekhyun testét a fűben heverni, ereiben még a vér is megfagyott. Mikor eljutott az agyáig, hogy nem képzelődik, barátjához szaladt és szólongatni kezdte:

- Baek… Baekhyun! – rázta meg vállát, de nem reagált.

Ekkor vette észre, hogy mindene csupa vér, sár és víz. Ruhái szakadtak, bőre tele kisebb nagyobb karcolásokkal és ami a legszörnyűbb – a vállából kiharapott húsdarab, melynek helyére már odaszáradt a vér.

     Minseok elszörnyedve, levette róla remegő kezeit és a holttestet bámulva hisztérikus zokogásba kezdett. Mindeközben a másik oldalon, a fekete lombok és bokrok közül egy árgus szempár figyelt. Nem ment közelebb, már elfáradt, megsérült.

       Majd legközelebb.

     Egy darabig leste őket, majd immár négylábon megfordult és elbicegett vissza a sötétsége, az erdő mélyére, ahol csak ő volt és a telihold otthont adó fénye.