Karácsonyi csók

Megint itt a Karácsony, vele együtt az ünnepi készülődés, a főzés, a díszítés, az ajándékozás… Imádom az évnek ezt a részét, mert ilyenkor a szokásosnál is több szeretet költözik az emberek szívébe. Jobban mutatjuk ki szeretteink felé, hogy milyen fontos is számunkra az, hogy vannak nekünk, és ilyenkor még a legmogorvább emberekben is megolvad a jég egy pillanatra. Egy szóval, a Karácsony a szeretet ünnepe. Számomra ez mindig is egy fontos esemény volt, elvégre ilyenkor láthatom az egész családom, ilyenkor mindenki szakít időt arra, hogy mosolyt csaljon a másik ember arcára egy kis szívből jövő apró ajándékkal.
- Baekhyun, feltennéd az égősort az ablak fölé? – Kérdezte anya a konyhából, aki közben a mézeskalácsok sütésével volt elfoglalva.
- Persze. – Félbehagytam ruháim helyére pakolását, és már rohantam is a dohányzóasztalon lévő kopott dobozhoz, amibe a színes égősor volt belehajtogatva.
Kibogoztam, majd felálltam egy székre, és ráakasztgattam a vékony zsinórt a még tavalyról fennmaradt rajzszögekre. Kint már sötét volt, a szomszédos házak már mind fényben úsztak, amiből a miénk sem maradhatott ki. A szüleimmel igyekeztünk feldíszíteni a kerítést, az ajtót, és még arra az egyedül ácsorgó alacsony termetű fenyőfára is az udvaron aggattunk néhány régi égősort, amit itt bent már nem használunk. Nálunk mindig is nagy felhajtás volt a Karácsony, úgyhogy ez most sem maradhatott el. Idő közben, mikor már csak az utolsó rajzszöggel szórakoztam, elkezdett szállingózni a hó, nagyon apró pelyhekben, ami megmosolyogtatott. Ugyan már a minap leesett egy elég vastag hóréteg, még így sem bántam, hiszen imádtam a havat. Számomra ez elmaradhatatlan volt a Karácsonyhoz.
- Baekhyun, holnap nem akarsz vinni Chanyeolnak egy kis süteményt? Mintha említetted volna, hogy nem lesznek itthon a szülei.
Á, Chanyeol…
- Hát, rendben, vihetek. – másztam le a székről.
- Szegény gyerek… Nem lehet neki könnyű.
És tényleg nem volt az. Choi tanár úr zongoraóráján találkoztunk először, és egy idő után elég jóba lettünk, amin még én is meglepődtem, hiszen ismerve magam, nem vagyok egy társasági lény, és nem vagyok olyan jó az ismerkedésben, de Chanyeollal valahogy rögtön egy hullámhosszra kerültünk, és egyszerűen ment minden. Nagyon rendes, kedves és intelligens ember, nem is értem, hogy miért nincsenek barátai. Igaz, mondhatni, hogy eléggé visszahúzódó, sokszor van egyedül, mivel a szülei nem nagyon tartózkodnak otthon a munkájuk miatt – legtöbbször Kínában vagy Pusanban vannak. Egyik nap mondta nekem, hogy még Karácsonykor sem lesznek otthon, én pedig emiatt nagyon megsajnáltam, mert úgy hiszem, hogy a Karácsony ünnepe szent és sérthetetlen, ilyenkor mindenkinek otthon kell tartózkodnia, karácsonyi filmeket nézni, kínos gyerekkori történeteket mesélni egymásról, és együtt feldíszíteni a fenyőfát. De úgy látszik, hogy ez csak az én fejemben működik így, és ilyenkor rájövök, hogy milyen szerencsés is vagyok, hogy ebbe a családba születtem.

*

Másnap délután, mikor egy kicsit alábbhagyott a hóesés, megkértem anyát, hogy tegyen ki Chanyeolék háza ellőtt, mivel ő éppen ment meglátogatni az egyik gyerekkori barátját Karácsony alkalmából. Besétáltam a kapun, egészen az ajtó küszöbéig, és megnyomtam a kedvesen felszólaló csengőt. Amíg nem nyitott nekem ajtót, volt időm körülnézni az udvarban, és szomorúan láttam, hogy semmi sem volt feldíszítve, még az ajtón sem lógott egy zöld koszorú sem. Itt minden olyan volt, mintha egyáltalán nem is tudnák, hogy a héten már Karácsony lesz.
- Baekhyun! – mosolygott kedvesen, mikor ajtót nyitott. – Hát te?
- Szia Chan, anya küldött neked egy kis süteményt. – mutattam fel a táskát.
- De jó, köszönöm szépen, anyukád mindig finomakat süt, gyere beljebb. – Nagyobbra tárta az ajtót, én pedig miután megtöröltem a lábamat, besétáltam a meleg lakásba. A nappaliban a kandalló lobogott, a redőnyök félig le voltak húzva, és sehol még egy darab égő sem volt, sőt még karácsonyfa sem. Elszomorító látvány volt.
- Ülj le valahová, kérsz valamit? Mondjuk egy teát, vagy forró csokit? – Besétált a konyhába, ami egybe volt nyitva a nappalival, így láttam minden mozdulatát. Leültem a kanapéra, és úgy válaszoltam.
- Egy forró csokit elfogadok.
- Máris kész. – mosolygott. Nem értettem hogy lehet ilyen jó kedve, vagy csak én fújom fel túlságosan ezt az egész Karácsonyt, meg ezt a családosdis dolgot?
Odahozta nekem a fehér bögrét, majd ő is helyet foglalt mellettem.
- Kérsz süteményt? – Kérdeztem közben egy kézzel kibogoztam a tányért a táskából.
- Persze. – Már nyúlt is az egyik mézeskalácsért, amibe azonnal bele is harapott. – Hmmm, isteni lett, minden elismerésem anyukádnak! – mondta teli szájjal. Nem tehettem mást, el kellett mosolyodnom a vicces látványon.
- Örülök, hogy ízlik, na, és… mit tetveztél így az ünnepekre? – Nem tehettem róla, nagyon kíváncsi voltam.
- Hát, igazából még semmit. – mondta, majd még egy sütiért nyúlt.
- Komolyan?
- Teljesen. De úgy érzem, hogy nem is fogok semmit csinálni…
- Na, valamihez csak lenne kedved. Ilyen nap csak egyszer van egy évben!
- Tudom, de mit csinálhatnék egyedül?
- Mondjuk elmehetnénk valahová ketten. – mondtam, teljesen meggondolatlanul.
- Ketten?
- I-Igen…
- Mégis hová?
- Hát, még nem tudom, de jobb lenne, mint itthon ücsörögni, nem?
- Gondolom…
- Na látod. Mondjuk… hmm, talán elmehetnénk a vásárba, azt mondják idén is gyönyörű, még én sem voltam.
- Legyen, ha nagyon akarod…
- Hidd el jó lesz, vagy legalább is jobb lesz, mint itthon egyedül.
Mindenképpen akartam, hogy egy kicsit kimozduljon, és ne arra gondoljon, hogy a szülei most jelen pillanatban is dolgoznak ahelyett, hogy itthon töltsék vele ezt a pár napot. Tudom, hogy Chanyeolnak nyomta szívét az, hogy más ember ilyenkor a családjával van, ezért akartam, hogy őt is vegye körül egy kis szeretet, és hogy tudja, nincs egyedül.

*

Már az utca másik végéből lehetett érezni a sült gesztenye, a mézeskalács, az édes cukorkák, a tea és a forralt bor illatát. Imádtam ezt az illatot; már akkor melegség töltött el, ha csak rá gondoltam.
- Mindjárt ott vagyunk. – mondtam.
Szövetkabátjaink zsebébe dugott kezekkel haladtunk egymás mellett, elbújva a sálak és sapkák mögött. Az éjszaka esett friss hó ropogott a talpunk alatt, mit már igaz, enyhén besároztak az autók, és a cipők talpai, de még így is gyönyörűen csillogott a járda peremén. Mikor kiértünk a térre, hirtelen rengeteg ember vett minket körül.
- Hű, ez tényleg gyönyörű. – Ámult Chanyeol, ahogy körültekintett és meglátta a sok fából készült bódét, a hatalmas karácsonyfát a tér közepén, és a százasával fénylő égősorokat. Gyönyörű volt.
- Ugye? Én megmondtam – dagadt a májam. - Gyere, nézzünk körül.
- Oké, menjünk.
Utat nyertünk magunknak a nagy tömegben, közben próbáltunk nem szem elől téveszteni egymást.
- Chan, nézd csak, szereted a sült gesztenyét? – Álltam meg a bódé előtt, a kérdezett pedig erősen vizslatta a sült finomságot.
- Nem tudom, szerintem még nem kóstoltam…
- Nem? A sült gesztenye a karácsonyi vásár elengedhetetlen tartozéka! E nélkül olyan, mintha itt sem lettél volna!
Jót nevetett rajtam, amit igazán jó volt látni, mert legalább megmosolyogtattam, de tényleg komolyan gondoltam azt, amit mondtam.
- Hát jó, akkor kóstoljuk meg. – mondta végül.
Én vettem egy nagyobb adagot, míg ő egy kisebbet, majd félreálltunk ez egyik járdára, hogy ott eszegessünk pár falatot.
- Na, milyen? – kérdeztem kíváncsian, miután bekapott egyet.
- Nem rossz, sőt, nagyon finom! Hogy tudtam eddig nem enni belőle?!
Látszott rajta, hogy nagyon ízlett neki, aminek megörültem, mert végül is már ezért is megérte eljönnie velem. Én is ettem egy kicsit, de későbbre is szerettem volna hagyni, míg ő ott helyben megette az összeset.
- Hova tovább?  - kérdezte.
- Csak sétáljunk.
Újból felvettük a tempót a tömeggel, közben az árusoknál is próbáltunk nézelődni több-kevesebb sikerrel.
- Chan, te hogyhogy idén nem állítottál karácsonyfát? – Hirtelen jutott eszembe a kérdés, és meggondolatlanul is tettem fel. Eszemben sem volt megbántani őt, pusztán a kíváncsiság hajtott, amit ezért is nem szerettem magamban.
- Mert úgy gondoltam, hogy nem lenne értelme. – válaszolt pár pillanat múlva, ám ezúttal az arca és a hangja is már komolyabb volt.
- Bocsánat, nem akartam kíváncsiskodni. – Hajtottam le a fejem, mert tényleg sajnáltam. Nem akartam a családjáról beszélni addig, amíg ő nem kezdi el felhozni a témát.
- Ne kérj bocsánatot, nem tettél semmi rosszat. Elhiszem, hogy kíváncsi vagy, elvégre nem igazán szoktam az ilyen dolgokról beszélni.
- Ez igaz, de remélem tudod, hogy nekem bármit elmondhatsz. – Felpillantottam rá, és próbáltam egy biztató mosolyt küldeni felé, ami úgy látszik sikerült is, mert viszonozta azt, kedvesen csillogó szemeivel.
- Igen tudom, és köszönöm. – mondta halkan, karcos hangjával, ami megsimogatta a dobhártyámat. Szerettem, mikor Chanyeolnak ilyen őszinte pillanatai voltak, mert alapjába véve nem egy érzelgős ember, nem szeret a problémáiról, a gondjairól beszélni, egy szóval szereti erősnek mutatni magát, és az a hihetetlen, hogy még előttem is, pedig igazán tudhatná, hogy tőlem aztán nincs semmi rejtegetni valója.
- Nézd, havazik! – pillantottam fel az égre, majd elvigyorodtam.
- Látom – mosolygott. – Induljunk haza?
- Haza akarsz menni? Ne viccelj, ilyenkor még szebb az egész.
- Akkor hová menjünk?
- Iszunk forralt bort?
- Bort?
- Igen – bólogattam. – Ne mondd, hogy még azt sem kóstoltad soha…
- De, már ittam – kuncogott. – Felőlem mehetünk.
Megindultunk az azt áruló bódé felé, majd kértünk két-két decit. Chanyeol felajánlotta, hogy üljünk le egy padra a parkban, mivel az nem messze volt a vásártól, és már így is kezdett emberundorunk lenni, így nem tiltakoztam hanem indultunk is.
- Na, ugye hogy jobb volt, mint otthon ülni? – kérdeztem, mikor mindketten leültünk.
- Igen, igazad volt. Köszönöm.
- Mit köszönsz megint?
- Hogy mindig itt vagy velem.
Már megint kezdődik az őszinteségi rohama.
- Erre valók a barátok. – pillantottam felé, majd belekortyoltam a poharamba.
- Barátok… nekem te vagy az egyetlen. – bámult a gőzölgő italba.
- Addig örülj, amíg itt vagyok neked!
- Örülök is – vigyorgott le rám.

*

Éppen élveztem a semmittevésem, ami abból állt, hogy egy nálam körülbelül kétszer akkora takaróval bebugyolálva feküdtem a nappali kanapéján valami nyálas doramát nézve, mert azon kívül nem találtam semmi olyat a tévében, ami talán egy kicsit is érdekelt volna. Mikor már kezdtem elbóbiskolni éreztem, hogy elkezdett rezegni a telefonom, ami idő közben becsúszott a szivacs és a háttámla közé, ezért ki kellett onnan halásznom.

- Igen?! 

- Szia, Baekhyun, nem zavarlak?

- Chan? – Olyan sietősen vettem fel a telefont, hogy meg sem néztem ki az. – Nem, dehogy zavarsz.

- Ráérsz? 

- P-persze. – El nem tudtam képzelni, hogy mit akar.

- Nem lenne kedved elmenni korcsolyázni? 

- Mi az, hirtelen ki akarsz mozdulni otthonról?

- Tegnap meghoztad a kedvem. – kuncogott.

Tényleg?

- Hát jó, menjünk.

*

- Szöulban annyi korcsolyapálya van, miért nem fedettbe mentünk? Így is elég hideg van. – vacogtam kabátom alatt. Ma tényleg hidegebb volt, mint tegnap, és ez addig fel sem tűnt, amíg ki nem mozdultam a jó meleg szobából.
- Majd úgy is meleged lesz, gyere siessünk, sokan vannak. – terelgetett befelé.
Kikértünk két korcsolyát, majd felhúztuk őket és a pálya felé botorkáltunk, miközben kesztyűinket is felvettük.
- Tudsz korizni, igaz? – kérdezte, mikor a pályára lépett.
- Jókor jut eszedbe megkérdezni, de amúgy igen.
- Bocs – vigyorgott. – Akkor meg mire vársz, gyere.
Ráléptem a jégre, és próbáltam magam megtartani. Igen, tudtam korcsolyázni, de kellett egy kis idő mire bemelegedtem, mert általában nem sűrűn jutok pályaközelbe.
- Na mi az, mégsem megy? – csipkelődött a colos.
- De megy, csak még meg kell szoknom. – szúrósan tekintettem rá, mire felkuncogott. Nem tudom mire fel volt ilyen jókedve, de mindenesetre örültem neki.
- Megyünk egy kört?
- Persze.
Mellém csúszott, hogy együtt induljunk, és próbálta felvenni a még bizonytalan tempómat. A kör felénél szépen lassan kezdtem ráérezni a dologra, és mivel elég nagy volt a pálya, a végénél már majdnem lehagytam Chanyeolt.
- Na, még a végén sikerül meglepned. – mondta mikor a korlátnak támaszkodtunk.
- Sok mindent nem tudsz te még! – emeltem fel mutatóujjam a hatás kedvéért.
- Rólad? Ne viccelj, pont eleget tudok rólad.
- Eleget? Ez mit jelentsen?
- Eleget ahhoz, hogy… - itt elhallgatott, amit furcsálltam.
- Mihez?
- Semmihez, hagyjuk, inkább menjünk még egy kört, gyere! – Épp hogy befejezte mondatát, már el is indult, engem pedig ott hagyott a pálya szélén a megválaszolatlanul maradt kérdésemmel együtt. Végül utána iramodtam olyan gyorsan ahogyan csak tudtam, mert úgy ment, mintha egy rakétából lőtték volna ki.

*

Másnap, Karácsony napján elsétáltam Chanyeolhoz, hogy kellemes ünnepeket kívánjak neki, mert ma végkép nem akartam, hogy egyedül legyen. Anya ismét elcsomagolt egy pár darab süteményt, csak hogy ne állítsak ide üres kézzel, de tudtam, hogy a Yodának egy cseppet sem számít, ha süteménnyel jövök, vagy éppen anélkül.
- Baek, hát te? – meglepetten nyitott nekem ajtót.
- Nem is örülsz?
- Dehogynem, de Karácsony van, nem a családoddal kellene lenned?
- Te is a része vagy, és nem akarom, hogy egyedül legyél.
- Ez kedves tőled – elmosolyodott. – Gyere be.
- Kösz.
Besétáltam, levettem a havas cipőmet, a nyirkos kabátommal és sálammal együtt. Átmentünk a nappaliba és leültünk a kanapéra.
- Nem kellene ide elhordanod az összes süteményt, amit anyud csinált. – mondta, majd bekapott egy falatot.
- Ne aggódj, bőven van még otthon. Terveztél valamit mára?
- Semmit. – válaszolt kurtán.
Körüllegeltettem tekintetem a lakáson, és szomorúan láttam, hogy az még mindig szürke volt és üres. Egy égősort sem rakott fel azóta, hogy pár napja itt jártam, sőt még karácsonyfája sem volt, amit végül is megértek, mert nem lehet ilyen rövid idő alatt beszerezni, de nem tudom elhinni, hogy neki ennyire nem jelenet semmit a Karácsony, ha a szülei nincsenek itthon. Mondjuk éppenséggel lehet én sem díszíteném fel a lakást, hogyha egyedül lennék, de legalább egy apró jelét látnám annak, hogy jelenleg Karácsony van mindenhol az egész világban. Gondolkodtam azon, hogy talán megkérem, hogy díszítsük fel legalább a nappalit, vagy rakjunk egy-két díszt az ablakba, vagy az ajtóra, de csak az lenne belőle, hogy azon kezdene gondolkodni, hogy mennyire magányos és egyedül van, amit – legalább ma – végképp nem akartam.
- Megvan még a zongorád? – kérdeztem, mikor hirtelen eszembe jutott valami.
- Persze, a szobámban van, miért?
- Játsszunk rajta. – felpattantam, és az említett helység felé vettem az irányt.
- Várj meg! – sietett utánam.
Benyitottam Chanyeol szobájába, ahol nem meglepő, hogy félhomály fogadott. Régen voltam már itt, mert igazság szerint mindig a nappaliban vagy a konyhában töltjük az időnket. A redőny félig le volt húzva, az ablak előtt pedig ott ácsorgott az a gyönyörű szép zongora, amit még talán tizenkét éves korában kapott a szüleitől, hogy ösztönözzék a zongoratanulásra.
- Mit akarsz játszani? – kérdezte, mikor mindketten helyet foglaltunk előtte.
Végignéztem a gyönyörű hangszeren, amit tökéletes ívből világított meg a kintről beszűrődő halvány fény gyenge délutáni sugara. Nem sokáig kellett gondolkodnom, már tudtam mit akarok játszani. Lenyomtam az első hangot, majd a másodikat és harmadikat, és arra vártam, hogy vajon Chanyeol felismeri-e.
- A Jingle Bells? Komolyan? – vigyorgott.
- Karácsony van, nem? Mit vártál? – nevettem.
- Akkor most már játszd végig.
Úgy tettem, végigjátszottam az egészet, addig Chanyeol csöndben ült mellettem, és figyelte az ujjaim mozgását a billentyűkön.
- Annyira jól tudsz játszani. – mondta, mikor vége lett.
- Most te jössz.
- Hogy?
- Játssz valamit.
- Legyen…
Pár másodpercig elgondolkodott, hogy melyik karácsonyi dal lehetne a legjobb választás, majd a billentyűkre helyezte hosszú ujjai, és elkezdett játszani. Mindig is csodáltam Chanyeol játékát, mert igazán tehetséges volt. Én csak három éve kezdtem, de ő már azóta játszik, hogy megkapta ezt a zongorát. Nagyon szerény tud lenni, hogyha megdicsérik tehetségét, amit nagyon szeretek benne, és biztos vagyok benne, hogy egyszer még sokra viheti. Az ujjai úgy ugráltak, hogy alig bírtam követni, mégsem tévesztett egyszer sem. Már az elején tudtam, hogy melyik számot választotta, erre még is csak a végén kérdeztem rá.
- Last Christmas?
- Pontosan.
- Eszméletlen… Megdicsérnélek, de már nem bírlak jobban. – mondtam, mire elnevette magát.
- Most te jössz.
- Tudod mit, csináljuk azt, hogy te játszol, én pedig énekelek neked közben valamit.
- Komoly? – csillantak fel szemei.
Nem tudom mit szeretett annyira a hangomban, életemben nem jártam még énektanárnál, és nem is szoktam senki másnak énekelni, csak neki.
- Halálosan.
- Akkor a Silent Night-ot énekeld el nekem.
- Az nehéz…
- De te még erre is képes vagy.
- Ha te mondod… - Ez a mondata megmelengette a szívem, bármilyen nyálasnak is tűnik, mindig jólestek a biztatásai, bármilyen helyzetben is voltunk. Ő mindig hisz bennem, és már csak pár szóval is képes elérni azt, hogy én is ugyan így tegyek.
Lenyomta az első hófehér billentyűt, közben gyorsan végigpörgettem a fejemben a dalszöveget, és arra vártam, hogy mikor kezdhetem el. Végül bekapcsolódtam, és Chanyeol arca felragyogott, miközben tekintetével szüntelen az ujjai mozgását követte. Már régebben is énekeltem neki, ő pedig zongorával kísért, de most valahogy olyan más volt; más érzések kavarogtak bennem, amit nem tudtam hova tenni. Majdnem elakadt a hangom miközben őt figyeltem, ahogy a billentyűket bűvölte, mert egyszerűen olyan könnyedséggel simított végig rajtuk, mintha már úgy született volna, hogy tud zongorázni; volt érzéke hozzá.
- Ez gyönyörű volt. – szólaltam meg halkan, mikor leemelte ujjait a gombokról.
- A hangod gyönyörű. – mondta kedvesen, felém fordulva.
Akkor mintha láttam volna valamit megcsillanni a szeme sarkában; valami egészen különlegeset, amit ezelőtt még soha. Csak bámult rám nagy barna szemeivel, közben enyhén mosolygott, én pedig szótlanul ültem mellette, tekintetemmel felfedezve arcának különböző pontjait. Sosem volt még rá alkalmam, hogy megnézzem magamnak Chanyeolt, talán azért, mert még sosem gondoltam rá úgy, mint egy igazi férfire, mivel ő mindig olyan volt, mint egy nagyra nőtt gyerek, akinek csak egy személyre volt szüksége, akire támaszkodhat, és aki mindig kitart mellette. Ez voltam én. Mióta együtt vesszük a zongoraleckéket, végre én is úgy érzem, hogy van egy állandó személy az életemben, akire bármikor szakítanék időt, akihez bármikor rohannék, ha valami baj van, és akinek bármikor szívesen segítenék, ha tanácsra van szüksége. Sosem találkoztam még olyan emberrel, mint Chanyeol, még csak hasonlóval sem, mert sosem volt senki, aki úgy megértett volna, mint ő, aki úgy tudta volna mindig, hogy mire van szükségem, vagy aki éppenséggel mindig támogat, bármennyire is legyek szomorú vagy elkeseredett. Általában nem szoktam ilyen dolgokon gondolkodni, de most, ebben a pillanatban rájöttem, hogy ő az az ember, akit biztos sohasem szeretnék elveszíteni. Mi lenne velem nélküle?

Csak teltek a szótlan másodpercek, amit egyikünk sem akart megszakítani. Makulátlan arcát a halvány fény tette még gyönyörűbbé, én pedig sajnáltam, hogy még sosem vettem észre, hogy Chanyeol milyen egy gyönyörű teremtés is valójában – de nem csak kívül, hanem belül is. Azt akartam, hogy történjen valami, hogy végre szólaljon meg, és legfőképpen, hogy végre választ kapjak a még mindig megválaszolatlan kérdésemre, és úgy éreztem, hogy most tudna rá a legőszintébben válaszolni.
- Szóval… - kezdtem alig hallhatóan, de nem megszakítva a szemkontaktust. – Tegnap nem válaszoltál a kérdésemre.
Pislogott egyet, de úgy látszott nem leptem meg azzal, hogy ismét felhoztam ezt a témát.
- Most válaszolok. – Mondta, és közelebb hajolt, amitől úgy éreztem, hogy elkezdek vörösödni. Nem tudtam mi a franc van velem, nem gondoltam, hogy Chanyeol ki tud belőlem ilyeneket hozni. – Eleget tudok rólad ahhoz, hogy tudjam te vagy az, akit mindig magam mellett akarok majd tudni, mert még egy ilyen Byun Baekhyun nincs a világon, mint te. Ez alatt a rövidnek nevezhető idő alatt megtudtál rólam mindent, ismered minden titkomat, előtted nincs rejtegetni valóm. Sosem leszek elég hálás azért, hogy elfogadsz olyannak, amilyen vagyok, és hogy még Karácsony napján is itt ülsz velem, csakhogy ne érezzem magam egyedül a szüleim távolléte miatt. Azt hiszem nem is kívánhatnék ennél szebbet. – zárta le egy halvány mosollyal.
Pillangók jelentek meg a gyomromban, és gombóc keletkezett a torkomban. Még a lélegzetem is elállt, ahogy Chanyeol szavait hallgattam, és egy szót sem voltam képes kinyögni. El akartam neki mondani, hogy milyen mérhetetlenül hálás is vagyok, hogy nem kell megköszönnie semmit, és hogy milyen fontos is a számomra. Csak bután fürkésztem tekintetét, ő pedig még mindig mosolygott, de nem hiszem, hogy várt tőlem bármilyen választ is, mivel tudta, hogy ha ideges vagyok, akkor képtelen vagyok szóra bírni magam. Szavak helyett inkább valami más jutott eszembe, amiben majd minden kimondatlan betűt a tudtára fogok adni, és amiből mindent meg fog érteni. Közelebb húzódtam, és mikor már csak pár centi volt közöttünk, ő türelmetlenül hajolt közelebb és ért ajkaimhoz puha párnáival. Abban a pillanatban a szívem erőset dobbant, majd talán még egy ütemet is kihagyott. Abban a pillanatban jöttem ár, hogy mit is jelent a számomra Chanyeol. Nem lehetett szavakba önteni, hogy mit éreztem iránta; mintha megtaláltam volna a másik felem, ami valójában végig itt volt a szemem előtt, csak túl vak voltam ahhoz, hogy ezt észrevegyem. Nagy tenyerét arcomra vezette, én résnyire nyitottam ajkaimat, amivel beengedtem puha nyelvét szájüregembe. Perzselő volt minden érintése, ahogy derekamnál fogva ölébe hívogatott, ahogy tarkómat cirógatta, és ahogy néha-néha felvezette ujjait tincseim közé. Sosem gondoltam volna, hogy Chanyeol tud ilyen gyengéd is lenni, de jó volt felfedezni egy olyan oldalát, amit eddig még nem ismertem. Átkaroltam nyakát, és szüntelen faltam ajkait, de olyan gyengéden, ahogy csak tudtam. Még mindig hihetetlen volt számomra az, hogy mi ketten most egy ilyen helyzetben vagyunk. Épp az előbb vallotta be nekem, hogy mennyire fontos is vagyok a számára, most pedig itt ülök az ölében és igyekszem a tudtára adni, hogy én is ugyan úgy érzek. Fantasztikus volt, a világ legjobb érzése.

- Mondhatok valamit? – Kérdeztem halkan, mikor elváltunk egymástól, de orrunk hegye még mindig összeért.
- Igen.
- Szeretlek.
Szokatlan volt kimondanom, de ez volt az igazság. Talán mindig is tudtam, de most már biztos voltam benne.
- Én is mondhatok valamit?
- Igen.
- Én is szeretlek.
Tekintetéből mindent ki tudtam olvasni; azt éreztette velem, hogy most ő a legboldogabb ember a világon, ami hatására csak még nagyobb vigyort varázsolt az arcomra. Sosem gondoltam volna, hogy egyszer majd a legjobb barátom lesz egyben az az ember is, akit önzetlen szeretek, és aki mindezt ugyan úgy viszonozza nekem. Még egy lágy csókot nyomtam ajkaira, majd szorosan magamhoz öleltem, amit gondolkodás nélkül viszonzott.
- Ennél jobb karácsonyi ajándékot nem is kívánhatnék. – suttogta fülembe.

***

Ezzel a kis történettel szeretnék mindenkinek Boldog Karácsonyt kívánni! ^^