I kissed my Bestfriend

Mikor hazaértem az egyetemről, olyan hat óra körül járhatott. Zongoraórám volt, és olyankor sajnos mindig ilyen későn érek haza. Beléptem a sötét lakásba, majd felkapcsoltam az állólámpát a nappaliban, ami az amerikai stílussal berendezett lakásnak köszönhetően halványan bevilágított valamennyi helységet, köztük a nappalit, az étkezőt és a konyhát, amibe átsétálva azért még felkapcsoltam a mosogató feletti Led lámpát. Borzasztóan hasogatott a fejem, úgy éreztem, mintha egy elefánt ülne rajta, ami a változékony időjárásnak volt köszönhető. Ilyenkor úgy éreztem magam, mint egy rigolyás vén öregember, akihez ilyenkor nem szabad volt hozzászólni, mert azonnal kiküld a kutya mellé aludni. Nos, ez ma sem volt másképp; még a gondolkodás is fájt. Talán ahhoz tudnám hasonlítani, mint mikor fáj a torkunk és nem bírjuk fájdalom és grimaszolás nélkül kimondani a k betűt. Igen, azt hiszem így már mindenki el tudja képzelni, csak én most éppen a fejfájással vagyok így. 

Úgy gondoltam, hogy főzök magamnak egy bögre forró zöld teát, mivel ilyen későn már nem akartam kávézni, pedig az szokott a leggyorsabban segíteni. Letettem a színes bögrét a pultra, ami a nappali felé nézett, és a tea filtert pacsmagolva áztattam a forró vízbe, közben azt bámulva sóhajtottam fáradtakat. Úgy nézhettem ki, mint egy zombi. Le sem tagadhattam volna. Aztán, hirtelen ötlettő fogva felpillantottam a mellettem lévő faliórára, ami szerint negyed hét múlott pár perccel, vagyis Baekhyun nemsokára belibben, és elkezdi nekem az élménybeszámolóját a mai koncertről, amire igazából én kísértem volna el, nem a csoporttársa, valami Sehun gyerek – akivel igen sok időt tölt mostanában -, de mivel nekem órám volt, így nem tudtam vele elmenni. Igaz, annyira nem is vonzott a dolog, még a banda nevét sem tudtam pontosan, ebből kifolyólag még azt sem tudta hányan vannak, de azért szívesen elmentem volna, mivel mégiscsak egy koncertről beszélünk.

Baekhyunt már a középsuli első osztálya óta ismerem, és mióta mindkettőnknek elkezdődött az egyetem, azóta lakunk is együtt. Viszonylag könnyen összebarátkoztunk, de a leges legelején egyikünk sem nagyon szimpatizált a másikkal, de lehet, hogy ez az egész „nekem nem vagy szimpatikus” dolog az én részemről erősebb volt, bár még most sem pontosan tudom, hogy miért. Talán mindig is féltékeny voltam arra, hogy ő milyen félvállról veszi az életet, mindenért lelkesedik akár csak egy öt éves, könnyen köt barátságokat és ismerkedik emberekkel, sosem aggódik semmiért, mindent a véletlenre bíz, és emellett mindig mosolyog, amivel felvidít másokat is, és amivel egy hervadó virágot is fel tudna éleszteni. De aztán egy páros munka keretében fél évig én voltam a tanulópárja, és igazából ez hozott össze minket. Sokszor hívtuk egymást ide-oda, sok időt töltöttünk együtt az iskolán kívül is, és megbeszéltük egymással a dolgainkat. Emlékszem, mindig úgy osztottuk meg a reggelijeinket, hogy egyik nap ő vett, másik nap pedig én, és ez egyfajta szokássá vált kettőnk között. A legjobb mégis az volt, mikor ugyan olyan cipőt vettünk, és rongyosra hordtuk őket. Sokan nevetséges dolognak tartják, de nekünk az olyan volt, mint a lányoknál az a sok csillogó, mindenféle mintázatú barátságkarkötő. Aztán, sosem felejtem el, mikor gördeszkázni tanítottam, és ő elhatározta, hogy a harmadik kör után egyedül is megpróbálja. Szerintem az volt a világtörténelem legnagyobb esése, hiába mondtam neki, hogy még ne próbálja meg megforgatni a deszkát a lába alatt. Lehet, hogy még Amerikában is hallották azt a hatalmas csattanást – nem csodálkoznék rajta. Így utólag visszagondolva nagyon vicces volt, ahogy ő felrepült a levegőbe, majd lepottyant, a deszka meg gurult tovább, de akkor nagyon megijedtem, mikor láttam, hogy már a betonon is az orrából jövő vér folyik – ami le is horzsolódott. Azonnal bevittem a kórházba, odafelé menet pedig már az én tenyerem is kevés volt annak a több liternyi vérnek – akkor legalább is olyan soknak tűnt. Bent tartották pár órára, és mikor jöttünk haza, már csak nevettünk az egészen. Hihetetlen volt számomra, hogy egy ilyen baleset után, ugyan úgy tudott nevetni, mintha mi sem történt volna. Szóval, sok mindenen mentünk már együtt keresztül – fel sem tudnám mindent sorolni -, és most már el sem tudom képzelni, mi járhatott a fejemben akkor, mikor úgy gondoltam ár, mint egy idegesítő, hangoskodó kölyökre. Igaz, néha még mostanában is hangosabb, mint egy csapat óvodás, de lehet ez csak azért tűnik nekem így, mert én alapjában véve nagyon szeretem, ha csend és nyugalom vesz körül, ami Baekhyun társaságában szinte lehetetlen, de mikor vele vagyok, mégsem arra gondolok, hogy milyen egy buzgó személyiség, hanem inkább csak mosolyogva figyelem minden egyes szavát – lehet az is a szerencséje, hogy jó hallgatóság vagyok.

A tea már jónak tűnt, ezért a kukába dobtam a filtert, ujjaim közé vettem a bögre fülét, a számhoz emeltem, és belekortyoltam. Jólesően sóhajtottam fel, majd egy pár fújás után ismét belehörpintettem egyet. Ekkor meghallottam az előszobaajtó csapódását, kabát susogását, és a kulcsok csörgését, amit valószínűleg letett a kis komódra, ahová mindig szokta, majd elkiáltotta magát, ami igen nem esett jól a fájós fejemnek, amiben amúgy is minden gondolatom visszhangzott.
- Chanyeol! – támaszkodott vidáman a konyhapulthoz.
- Na, milyen volt a koncert? – úgy nézett rám, mintha csak arra várt volna, hogy feltegyem ezt a kérdést, közben pedig ismét belekortyoltam a forró teába. Tudtam, hogy most szólaltam meg utoljára, mert innentől kezdve, legalább fél óráig az élménybeszámolóját kell majd hallgatnom. De nem bántam.
- Hihetetlenül, totálisan király volt! – Szorította ökölbe kezeit, és úgy vigyorgott, hogy azt hittem szétreped a szája sarka. – Rengetegen voltak, először azt hittem, hogy be sem jutunk, aztán mikor már ott ültünk olyan hihetetlen volt! – Mesélte izgatottan, én pedig közben a teámat kortyolgattam, és arra koncentráltam, hogy egybetartsam a fejem. – Aztán pár perc múlva lekapcsolódtak a fények, és csak a világító botokat lehetett látni, amikkel mindenki integetett, és olyanok voltak, mintha színes csillagok lennének, de nálunk csak egy volt, egy sárga, ezért azt a végén odaadtam Sehunnak, mert nekem úgy is van már egy kék. – Legyintett, én pedig csak egy dolgot hallottam meg, Sehun. – Aztán jött egy kis rövidfilm, aztán füst lett mindenhol, aztán felemelkedtek a színpadra, aztán meg mindjárt elkezdték az egyik kedvenc számommal mire már majdnem azt hittem, hogy sírva fakadok. – Csak hadarta a dolgokat, én pedig már kiittam a bögre teljes tartalmát, ezért a mosogatóba tettem azt. Olyannyira sajgott a fejem, hogy kétszer olyan hangosnak hallottam Baekhyun minden egyes szavát, pedig szívesen hallgattam volna a beszámolóját, csak nem most. Kinyitottam a lábam előtt lévő szekrényt, így háttal álltam neki, de ő még mindig beszélt valami lufikról és konfettikről, én pedig csak egy Algopyrint szerettem volna, semmi mást. Mikor megtaláltam a fehér dobozt, mindjárt bevettem belőle egy egészet. – És képzeld – beszélt még mindig -, aláírt kislabdákat dobáltak a közönségbe, és a mellettem álló lány és közém beesett az egyik, de én odaadtam neki. Ugye milyen rendes vagyok? – csak bólogattam, mivel még mindig ittam a gyógyszerre. – Aztán megint jött egy kisfilm és azután már egy másik ruhába jöttek színpadra, nem is tudom, hogy képesek ilyen gyorsan öltözni. Aztán még beszéltek egy csomót, bemutatkoztak és, és olyan szuper volt az egész, minden pillanatát élveztem!
- Tényleg nagyon jó lehetett. – fűztem hozzá röviden, majd a nappaliba sétáltam, és leültem a kanapéra, hogy egyik kezemmel a térdemre könyökölve megtámasszam a fejem, mert úgy éreztem, hogy nemsokára felrobban. Baekhyun követett és leült közvetlenül mellém, egyik lábát maga alá húzva, így törzsével teljesen felém volt fordulva, kezével pedig szüntelen artikulált, így fejezve ki a még mindig benne tomboló izgatottságot. Nem csináltam semmit, csak mosolyogva meredtem arcára, közben pedig néha-néha szemöldökömet ráncoltam, mikor a fájdalom beletalált nyilallni egy érzékeny pontomba. Annyira utáltam magam ilyenkor, mert képes lettem volna rákiabálni, hogy csak egy kicsit hagyja abba, vagy legalább levegőt vegyen két szó között, mert én itt éppen a halálomat járom ezzel a rettenetes fejfájással, de nem volt szívem elcsitítani, mert olyan lelkesen és borzasztóan izgatottan mesélte a koncerten történt eseményeket, hogy minden egyes percnyi fájdalmat megért.
- És képzeld, azt mondta, hogy igen! – Nevetett fel, mire észbe kaptam, hogy nem is figyeltem arra, amit mondott, ezért csak elvigyorodtam és néztem tovább szüntelen mosolygó ajkait, és csillogó szemeit. – Sehun pedig úgy felnevetett, hogy szerintem a körülöttünk álló emberek közül ő volt a leghangosabb. Még én is meglepődtem. – Nevetett, ahogyan visszaemlékezett, én pedig ismét csak egy dolgot hallottam. Sehun. Már megint erről a srácról beszél. Ha tovább így folytatja, még komolyan nekem lesz bűntudatom, hogy nem én állhattam ott mellette a tömegben, közben pedig egyáltalán nem tehettem arról, hogy nem értem rá, mert az egyetemi órám egyáltalán nem egy olyan dolog volt, amit át lehetett tenni, ha közbejön valami, és ugyan ez vonatkozott a koncertre is. – Ja, azt majdnem el is felejtettem, hogy miközben az új számukat adták elő, ami pár nap múlva fog hivatalosan is kijönni, temérdek mennyiségű lufi és konfetti kezdett el hullani a mennyezetről! – Mesélte tovább, teljesen beleélve magát, én pedig emlékeztem, hogy már említette a lufikat miközben vettem be a gyógyszerem, de nem akartam elrontani a pillanatot, ezért hagytam, had mesélje el másodszorra is. Viszont a fájdalom a fejemben nem volt olyan türelmes, mint én magam. Legszívesebben már kiszaladtam volna a világból, annyira elviselhetetlen volt. Nem is tudom mikor fájt utoljára ennyire, de olyan érzés volt, mintha egy serpenyővel kólintottak volna fejbe, és ezt csak Baekhyun, már lassan húsz perce tartó örömteli mesélése még jobban megnehezítette. Valahogy el kell hallgattatnom. Talán ha finoman megkérem, hogy majd később mesélje el… Vagy van egy ennél is jobb ötletem! Megmondom neki, hogy elmegyek lefürödni, addig talán egy kicsit kiáll a fejfájásom is, utána pedig tőlem folytathatja hajnalig, és akkor lehet, hogy már jobban is tudok odafigyelni rá. De ahogyan végignéztem rajta, valahogy nem volt szívem csak úgy lerázni, mert talán amíg lefürdök, elmúlik benne ez a gyermeki izgatottság, és akkor már nem lesz ugyan olyan jó hallgatni a mesélését, és a kedves nevetését, ahogy visszagondol az örömteli percekre. – Ó, igen! – kapott észbe – Meg képzeld, Sehun azt mondta, hogy máskor is eljön velem, ha szeretném. – mosolygott kedvesen, nekem meg ennyi már bőven elég volt. Vége. Legszívesebben megkérdeztem volna tőle, hogy talán azt a kis ficsúrt ismered már lassan hét éve vagy engem? Velem laksz együtt három éve, vagy vele? Ő kapart fel a betonról, mikor akkorát estél, hogy azt sem tudtad hogy hívnak, vagy én? Higgadtan mosolyogtam, de belül szinte tomboltam. Különös érzés fogott el, amikor belegondoltam, hogy legközelebb talán Sehunnal akar majd elmenni a következő koncertre, nem pedig velem. Velem, akivel eddig mindig együtt ment mindenhová. Végül nem szóltam semmit, és nem is lett volna rá lehetőségem, mert azonnal kezdte a következő mondatát. – Ja, és tudtad, hogy Sehun azóta hallgatja ezt a bandát, amióta én meséltem róluk neki tavaly? Hogy nem tudtam ezt előbb… Lehet, hogy akkor nem kellett volna téged elrángatnom, amikor nem is tudod hogy hívják őket… - Engem elrángatni? – És, hogy van egy bátyja, aki szintén szereti őket… Lehet, hogy legközelebb neki is lenne kedve eljönni… - gondolkodott erősen, mintha csak magának beszélne. Remekül állunk. – És képzeld, koncert előtt meséltem Sehunnak a kínai étteremről, ami itt nyílt a másik utcában, tudod, ahová mostanában járunk ebédelni… - bólogattam. – Azt mondta, hogy egyik nap szívesen eljönne oda velem, amikor neked órád van és nem érsz rá. – Ennyi. Hivatalosan is nem bírom ezt a gyereket. Úgy éreztem, hogy a fejemben nem létező vulkán már nem csak füstöl, de ki is tört. Főleg, mikor újból elkezdett mesélni a koncertről, és olyan percekről, amiket menet közben elfelejtett említeni. Nem bírtam már tovább. A gyógyszer semmit sem hatott, ráadásul még jobban fájt, mint azelőtt, hogy bevettem volna és akkor még elkezdi isteníteni Sehunt, aki ráadásul még el is menne vele az étterembe, ahová csak mi ketten szoktunk járni. Tényleg? Komolyan nem tudom mi ütött belém, hogy ennyire felkaptam a vizet, lehet, hogy legjobban a féltékenységet éreztem a több száz érzés közül, ami most bennem kavargott, de Isten tudja miért. Baekhyun a legjobb barátom volt már több éve, és eddig soha senki nem akart közénk állni, most pedig úgy érzem, mintha Sehun egyről a kettőre át akarja venni a helyem, de hol is van ez a gyerek hozzám képest? Hát Sehun. Hülye vagyok, igaz? Minden bizonnyal. Már körülbelül két hete észrevettem, hogy az a hidrogénezett hajú mennyire keresi Baekhyun társaságát, de ő meg túl vak és naiv ahhoz, hogy észrevegyen ilyen tök egyértelmű dolgokat. De ezért vagyok én itt neki, és ezért vagyok a legjobb barátja, hogy helyette is vigyázzak rá. – Várj, most teljesen belekavarodtam… - Mondta még mindig, én pedig nem is figyeltem mit mesélt az elmúlt úgy egy percben, mert még mindig Sehun körül forogtak a gondolataim. – Ja, megvan! Először adták elő azt a lassú számot, ami a második albumukon volt rajta, és aztán jöttek szóló előadások… Igen, most már tisztán emlékszem, mert Sehun akkor mondta, hogy milyen baromi jól meg van szervezve ez az egész, és…

Megcsókoltam.

Nem tudom mi ütött belém. Mintha egy pillanatra elmúlt volna a hasogató fájdalom a fejemben; mintha csak azok a puha ajkak lettek volna a gyógyír minden eddigi fájdalmamra, amiket már azóta éreztem, hogy reggel kikeltem az ágyból. Tenyereimmel bársonyos arcát fogtam közre, ő pedig megdermedve ült velem szemben mozdulatlanul. Ez a jelenet nem lehetett több csupán öt másodpercnél, de az eddigi cserfes, hangoskodó és önfeledten nevető Baekhyun hirtelen csendben maradt, és miután elváltam tőle, enyhén tátott szájjal, nagy szemekkel ült csendben a helyén. Megnyugvást éreztem, ahogy immár mindkét könyökömmel térdemen támaszkodtam, és magam elé bámultam a bézs színű szőnyegre, majd felsóhajtottam és halványan elmosolyodtam, ahogy egy nem létező hang megütötte a fülem. Csend volt. Mindegy milyen áron, de végre csend volt. Pár pillanat múlva felpillantottam legjobb barátomra, aki úgy el volt vörösödve, mint egy szűz tini lány, akinek ez volt az első csókja. Megszeppentnek látszott, és úgy tűnt, hogy már ezredére játssza vissza az előbb történt jelenetet a fejében, és a leghelyesebbnek tűnő reakciót próbálja rá kitalálni. Önkéntelenül elvigyorodtam, mert arcának vonásai drasztikusan megváltoztak.
- Chan… - makogta, és szüntelen bámult szemeimbe.
- Tudod, az előbb még majd kettéhasadt a fejem, de most már jobban vagyok. – somolyogtam féloldalasan, játékosan.
- Már megint túlpörögtem, igaz? – mosolygott kínosan, majd elpillantott másfele, aztán újra rám.
- Egy egészen picit – mutattam ujjaimmal a mértéket -, de örömmel hallom, hogy jó volt a koncert.
- Öhm, igen… - pislogott zavartan. – De ez az előbb… Mondd, nem tudtál volna inkább megkérni, hogy fogjam be? – kuncogott halkan.
- Én szívesen hallgattam volna még ahogy mesélsz, de erről belül a fejemben valami másként gondolta. – masszíroztam halántékomat, mire barátian a vállamba bokszolt, és úgy éreztem, hogy kezd elmúlni a sokk hatása, ami az imént érte.
- Akkor inkább máskor szólj. Utálom a zöld teát. – fintorodott el viccesen, mikor végre leesett, hogy mire is gondolt. Biztos érezte rajtam, hogy az imént azt ittam, és most hirtelen az is eszembe jutott, hogy tényleg ki nem állhatja. Nem baj, legalább tényleg sikerült elhallgattatnom. Elnevettem magam vicces fintorán, majd ő felállt, és halkan nevetgélve kiment a konyhába.

Hogy megbántam-e, hogy aznap este megcsókoltam? Biztosan nem. És meg vagyok arról győződve, hogy soha nem is fogom, mert azóta minden megváltozott. Egyszer kétszer direkt hangoskodott és járatta a száját feleslegesen vagy fél órán keresztül, ezért ismét ehhez a módszerhez kellett folyamodnom, de akkor már egyik alkalommal sem engedte, hogy elszakadjak tőle.