I see You

          Hallottam, ahogyan kattan a bejárati ajtó zára, és máris elé siettem, hogy egy kedves kis mosollyal fogadjam, közben azt ismételgetve, mennyire hiányzott, és mennyire vártam már, hogy hazaérjen. Nyitódott az ajtó, sápadt arccal lassú, lomba mozgással lépett be az előtérbe. Lerúgta a sarokba cipőit, felakasztotta kabátját a fogasra, és elindult a konyha felé. Ott legyeskedtem körülötte, „Milyen napod volt?”, „Látom eléggé elfáradtál.”, ilyesféle mondatok hangozhattak el a számból, de Ő észre sem vett. Megállt a csapnál, elővett egy poharat, megtöltötte vízzel, és szép lassan kortyolgatta. Közvetlen mellette álltam, és csak figyeltem, ahogyan egészen észre vehetetlenül remeg a pohár a kezében. Elemelte a szájától majd a maradékot visszaöntötte a lefolyóba, a poharat pedig a pulton heverő rongyra tette. Felém fordult, és mintha csak átlépett volna rajtam, szemeit lesütve csoszogott a fürdőszoba felé, de még mindig nem szólt semmit. Követtem némán, majd mikor megállt a mosdó kagyló előtt, én a háta mögül figyeltem tovább. Ott állt, és hosszú másodpercekig a tükörben bámulta saját tekintetét. Arca komoly volt, kiült rá minden fájdalom, ami eddig az életben valaha érte. Duzzadt szemei mindent elárultak. Fáradt volt és megviselt. Egy pillanatra sem nézett a szemembe, hiába bámultam szüntelenül. Megengedte a csapot, markába gyűjtötte a vizet, fölé hajolt, és leöblítette arcát. Alaposan megdörzsölte szemeit, majd a törölközőért nyúlt és megtörölte magát. A fésűért kapott, hogy megigazítsa kócos tincseit. A gubancok megadták magukat, és könnyedén szántott végig a szálak között. A beszűrődő sápadt napfény megcsillant az ébenfekete immár bársonyos hosszú hullámokon, amik elnyúltak vállain. Letette a fésűt és ismét csak magát bámulta. Egy hamis mosolyt próbált arcára erőltetni, de mikor érezte, hogy ennek még nincs itt az ideje, aprót ráncolt tökéletes homlokán, és ismét elkomolyodott. Elhagyta egy alig hallható sóhaj a száját, lesütötte tekintetét, és lassan szobája felé indult. Követtem, és mindent megtettem, hogy észrevegyen: próbáltam elállni az útját, megfogni a kezét, szóra bírni, de mintha ott sem lettem volna. Belépett a világos szobába, és leült ágya szélére. Közvetlen mellette helyezkedtem el, és figyeltem minden mozdulatát. Íróasztala felé nyújtózott, ahonnan elvette keretben lévő közös képünket. Remegő jobb kezét bátortalanul simította végig arcképemen, majd halk szipogás törte meg a csendet. Felé fordítottam tekintetem, és láttam, ahogyan könnyei utat törnek pillái közül. Mintha legyökerezett volna mindkét lábam és kezem, teljesen tehetetlennek éreztem magam. A műanyag keretbe kapaszkodva engedett utat szomorúságának, hangosan zokogott, könnyei a képre hullottak. 

          Végig néztem megtört alkatán, és észrevettem mennyire lefogyott, a hátát görbén tartotta, kezei ki voltak száradva. Mindig is életvidám ember volt, mosolya felért egy angyalával. Most pedig itt ült mellettem, félig élet és halál között tengődve. Rá se ismertem. „Minden rendben lesz.” – ismételgettem önmagam, de ő egyre jobban sírt. Közelebb húzódtam, átkaroltam vállait, hajába bújtam, és csitítottam: „Majd minden jobbra fordul.” Magához ölelte a képet, hangosan sírt, könnyei úgy hullottak, akár a nyári zápor.
- Miért kellett így történnie? ...Minden az én hibám, miért nem vagy itt velem? – suttogta szipogva magának.
Majd megszakadt a szívem hallva fájdalomtól elnyomott hangját. Gombóc keletkezett a torkomban, ami majd’ megfullasztott. Könny fátyol ereszkedett szemeimre, és egy forró könnycsepp gurult végig az arcomon. Párat szipogott, próbálta visszatartani a nagy könny áradatot, megtörölte még jobban fel duzzadt szemeit, majd átvette egyik kezébe a képet, másikkal pedig csöndesen párnája alá nyúlt. Halkan sírdogálva figyeltem mozdulatát, de mikor kezében megláttam az éles kést, mintha minden fájdalmamat felkapta volna egy hatalmas szél és hihetetlen messzire fújta volna, helyét pedig felváltotta a félelem. Térdre rogyott az ágy előtt, egyik kezében a képpel, másikban pedig a késsel. Letérdeltem mellé, és már csak reménykedni tudtam, közben kifejezéstelen arcát fürkésztem. „Mondj valamit, kérlek.” „Ne tedd ezt, ez nem megoldás.” – hajtogattam, de nem láttam értelmét. Hirtelen úgy éreztem, mintha szívemet száz meg száz éles lánc fonná körül, amik minden egyes így töltött másodpercet követően szorítanának rajta egyet, hogy még jobban fájjon a tehetetlenségem. A képet ölébe fektette, két kezével pedig megmarkolta a kést és magára szegezte. Tudtam, hogy nem tehetek semmit, számára már nem létezem. De mi értelme, hogy itt vagyok mellette, ha nem vigyázhatok rá, és nem segíthetem? Mert ölelhetem számtalanszor, de úgy sem érzi, elmondhatom, hogy mennyire szeretem, de úgy sem hallja, mosolyoghatok rá, de úgy sem látja.
          Néma csend telepedett a kis szobára, csak szipogását és mély lélegzet vételeit hallottam. Könnyei már rászáradtak kipirosodott orcáira, a kést remegve tartotta a markában, hegyével pedig farkas szemet nézett.
- Csak egy percet várj még rám, nemsokára újra találkozunk. – suttogta keservesen, nagy levegőt vett és fájdalmasan elmosolyodott. Fájó volt így látnom Őt, teljesen összeomolva. Ez volt életem eddig legnagyobb büntetése, a lánc pedig egyre jobban szorul, már teljesen gyenge szívem körül. Még egy utolsó könnycseppet hagyott a képre hullani, lassan hátra hajtotta fejét az ágyra, és lehunyta szemeit. A kés hirtelen, és erőszakosan vájta bele magát mellkasába saját keze által. Teste megfeszül, szája kinyílt, de már nem jött ki rajta hang. A vér szaporán bugyogott ki a gyilkos tárgy éle mellett, kezei eleresztették a markolatot, és lehullottak teste mellé. Ezzel párhuzamosan az én szívemből is így illant el az utolsó remény, ahogyan minden lánc még egy utolsót szorított rajta. Minden egyes lehullott darabjának égető marását éreztem, de még mindig nem fájt annyira, mint azt látni, ahogyan kikúszik belőle az élet utolsó szikrája. Teste megadta magát, és elterült volna a földön, de én utána nyúltam, és ölébe fektettem, úgy ölelve át, mint a legféltettebb kincsemet. Kihúztam belőle a kést, és a szoba másik végébe dobtam. Úgy éreztem, hogy csak most tudtam érinteni igazán. Itt feküdt a karjaim között élettelen, törékeny teste, én pedig csak zokogtam szüntelenül, és vártam, hogy valami csoda történjen. „Nem… nem… nem!” – mondogattam keservesen.
          Könnycseppjeimmel már teljesen átitattam haj tincseit, közben arcát és karját simogatva egyre csak azt ismételgettem fájdalmasan: „Szeretlek.”. Megmozdulni éreztem karját, felemelte, és hideg ujj begyeivel végigsimított kézfejemen, ami orcáján pihent. Könny csatornám elapadt, mikor megláttam, hogy egyenesen engem néz. Gyönyörű mosolyával csodaként bámult rám, szemeiben látszott a halál szürke leple, de valahogy mégis élettel teli volt. Szótlanul bámultam, ahogyan szóra nyitja száját, fehér fogai közül kiszűrődött egy halk mondat: „Látlak téged.”